Kezdőlap » Kárpátalja » Nézőpont » Akiknek a rovásírás is gyanús

Akiknek a rovásírás is gyanús

Kinek az érdeke Kárpátalja törvénytelen «runizálása»?” címmel közöl nagyszabású összeesküvés-elméletbe torkolló írást a nacionalista Szvoboda párthoz közel álló zakarpattya.net.ua portál a rovásírásos helységnévtáblák kihelyezéséről.

A cikknek már a címe is pontatlan, méghozzá többszörösen. Mindenekelőtt azért, mert a rovásírás használata Kárpátalján semmilyen törvénybe nem ütközik. Az út menti táblák kihelyezése érthetően a helyi önkormányzatok hozzájárulásával történik, sőt az általunk megkeresett falvakban a település képviselői maguk is részt vettek az avatóünnepségen.
„Kárpátaljai településeket idegen pogány szimbólumokkal «ékesítenek»” – harsogja az alcím, ami megint tévedésen alapszik. Üzenjük az ukrán nyelvű cikket jegyző „Міклош Секереш”-nek, hogy a rovásírás nem idegen a magyarság számára, mivel kultúránk, örökségünk része. Miután pedig Kárpátalja tősgyökeres lakói vagyunk, e tájon sem lehetnek annyira idegenek e jelek.
Az írás szerzője „ősi pogány magyar rúnák”-nak titulálja a rovásjeleket, amivel mindjárt elárulja, hogy a rovásíráson kívül a rúnákhoz sem konyít. Mert előfordul ugyan, hogy a magyar vagy székely rovásírást s a hozzá hasonló többi ősi írásrendszert idegen szövegkörnyezetben – sokak szerint tévesen! – rúnaírásoknak nevezik, de a „rúna” kifejezés valójában és elsősorban az ógermán írásjelek megnevezése. Aki mégis a rúna szót használja, az akaratán kívül azt üzeni, hogy nem tartja érdemesnek behatóan foglalkozni a kérdéssel.
A cikk állítólagos apropója, hogy tavaly év végén Kisszelmencen rovásírásos helységnévtábla jelent meg. Ennek kapcsán avatóünnepséget és ünnepi felvonulást szerveztek a településen „magyar zászlókkal” Kovács Béla európai parlamenti képviselő, Sipos László, a Rovás Alapítvány elnöke, s dr. Gyüre Csaba magyar parlamenti képviselő részvételével. Ismertetve a „kettézárt” falu történetét, Міклош Секереш mintegy mellékesen megemlíti, hogy a szlovák–ukrán határátkelőn egy szimbolikus székely kaput állítottak fel, amelynek egyik fele Kisszelmencen, a másik Nagyszelmencen, a határ túloldalán áll.
A szerző emlékeztet, hogy hasonló „rúnatábla” áll már számos kárpátaljai magyarlakta faluban, elsősorban a Beregszászi, Munkácsi, Nagyszőlősi és Ungvári járásokban. Azt is megtudhatjuk, hogy „Kárpátalja «runizálásáról» egy speciális weboldal tudósít”. Ennek is utánajártunk: a weboldal, melyre a cikk hivatkozik, a rovás.info, amely azonban nem „speciálisan” kárpátaljai, hanem kárpát-medencei portál, s távolról sem azt tekinti csupán feladatának, hogy beszámoljon Kárpátalja «runizálásáról».
Ezen a ponton némileg homályos fejtegetésbe bocsátkozik Міклош Секереш a rovásírás múltjáról, hogy a végén újra napjaink történéseinél kössön ki. „Mint közismert, a rúnaírást a magyarok 995-ig használták, a kereszténység hivatalos felvétele után pedig szigorúan be lett tiltva mint pogányság I. Szent István, Magyarország első királya által. Elsősorban azért, mert a rúnákat használták az ősi mágiában és rítusokban, s minden betű egy bizonyos mágikus jelentést is hordozott. A magyarok kénytelenek voltak áttérni a latin ábécére. Ma azonban egyre népszerűbb a Magyarország teljes „runizálásáért” indított mozgalom, a rúnák elsajátítását az iskolai programokba is fel kívánják venni.”
„A rúnák őrzőinek az a vágyuk, hogy elszakadjanak az államtól” – hirdeti a következő alcím, miután a szerző áttér a székelyekre. (Most már gyanítható, hogy miért kellett megemlíteni a kisszelmenci székely kaput!) Mint írja, a „rúnaírás” legtovább a székelyeknél maradt fenn, akik a mai Románia (Erdély) területén élnek, és „a magyar nemzethez sorolják magukat”. A szerző mindjárt ezután felidézi, hogy a kilencvenes évek eleje óta a székelység körében kezdett aktívan kibontakozni a mozgalom Székelyföld autonómiájáért Romániában, „amely jogilag egységes állam”.
Szóba kerül egyebek mellett az is, hogy a helyi önkormányzatok képviselői 2009-ben a romániai Odorheiu Secuiesc-ben (azaz Székelyudvarhelyen) kikiáltották Hargita, Kovászna és Maros megyék autonómiáját. (Ez a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés lehetett – a szerk.) A „kongresszuson” elfogadták a székely autonómia himnuszát, zászlaját, címerét és az autonómia adminisztratív térképét – tudjuk meg. Majd 2010-ben a második kongresszuson úgy határoztak, hogy regionális szinten hivatalos státust kap a magyar nyelv – teszi hozzá a szerző, aki mindjárt ezután közli: a központi román hatalom nem ismerte el e döntések törvényességét.
Tovább fokozandó a hatást, Міклош Секереш elbeszéli, hogy az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) létrehozta a „székely vidék adminisztratív tanácsát” (nyilván a Székely Nemzeti Tanácsra gondolt a szerző – a szerk.), európai parlamenterek egy csoportja pedig bejelentette a Székelyföld európai parlamenti képviseletének megnyitását. „Válaszul Románia külügyminisztériuma értésre adta, hogy egy hasonló adminisztratív-territoriális egységnek nincs semmiféle alkotmányos és jogi alapja” – állapítja meg a szerző alig leplezett elégedettséggel. Úgy látszik, tehetnénk hozzá, hogy az autonómiától irtózó Románia is lehet szövetségese a jó ukrán „hazafinak”, aki a jelek szerint ennek érdekében még azt is hajlandó elfeledni egy időre, hogy a két ország között területi viták vannak.
Міклош Секереш ezután kivágja az aduászt: 2011. január 1-jétől életbe lépett az új törvény „a magyar állampolgárság megadásának rendjéről a diaszpóra képviselőinek”. „Azóta Budapest információi szerint már román állampolgárok ezrei igényelték a magyar állampolgárságot” – teszi hozzá.
„Rúnák – egyszerűen hagyomány, és nem felhívás szeparatizmusra?” – teszi fel a sokat sejtető kérdést az utolsó alcímben a szerző. „A régi rúnikus (az adott tájra egyáltalán nem jellemző) jelek és a székely szimbólumok felállításában a helyi magyar diaszpóra politikai vezetői nem látnak semmi rosszat. És cáfolják azokat a vélekedéseket, miszerint ez összefüggésben volna a Tisza-melléki magyar autonómia megteremtésének szándékával Kárpátalja megye területén.
Mint ismeretes, az első rúnikus jeleket Kárpátalján Beregszász valamennyi bevezető útjánál 2011 áprilisában állították fel Kovács Bélának, a nacionalista Jobbik képviselőjének és Gajdos István polgármesternek a közreműködésével. „Nem kizárt, hogy hasonló táblácskák jelennek meg hamarosan Nagyszőlős, Munkács és Ungvár határában, ahol szintén népes magyar közösség él” – zárja sorait Міклош Секереш.
Hát így lett a rovásírásból kis híján a magyar elszakadási törekvések eszköze és jelképe, így jutott el a szerző a történelem által kettészakított Szelmenctől a székely autonómiatörekvéseken át a Tisza-melléki autonómiáig, amely vélhetően a kárpátaljai magyarság gyanított elszakadási törekvéseit hivatott jelképezni. Tehát mint már annyiszor, a zakarpattya.net.ua egy írása ismét – ha kimondatlanul is – szeparatizmussal gyanúsítja a magyarságot. Ennél már csak az fájhat jobban Ukrajna magyar nemzetiségű polgárának, hogy az ukrán többségi nemzet részéről senki sem akad, aki tiltakozna e megalázó gyakorlat ellen.
Hét
Kárpátalja.ma
Read previous post:
Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel…!

Vetette papírra a költemény első sorait Kölcsey Ferenc, talán mit sem sejtve arról, hogy legnagyobb hatású verse, a magyar Himnusz...

Close