Dr. Orosz lldikó ünnepi beszéde a Paprikafűző asszony szobrának felavatásán

Tisztelt nagydobronyiak, Kedves vendégek!

„Ez az ősrégi település úgy húzódik meg a végtelenbe nyúló alföldi rónaságon, mint apró bogár a nyitott tenyéren.

Erdők veszik körül patkó alakban, mintegy elrejtve a szem elől. Az első vándor, aki a szájhagyomány szerint a Tóparton ütött tanyát, békességet várt ettől a földtől. Ám az évszázadok kegyetlen megpróbáltatásoknak tették ki Nagydobrony népét, akárcsak e vidék egész lakosságát.” Olvashatjuk a 60-as években Nagydobronyról készült propaganda anyagban az ismeretlen szerzőtől származó sorokat. A füzet ezen bekezdése hiteles, jól írja le a falut, helyezi el a régióban.

A település nem csak földrajzi hely, hanem az itt élő emberek által alkotott közössége miatt volt érdekes évszázadokon keresztül a régió szűkebb és tágabb értelemben vett lakossága számára.

A település neve először a 13. századi forrásokban fordult elő, és történelmére kihatott a kuruc mozgalom az 1848-49-es szabadságharc és minden más a magyarságot megrendítő sorsfordulat a 20. században. Nagydobrony az 1920-as trianoni békeszerződésig Bereg vármegyéhez tartozott, majd a csehszlovák megszállás idején Unghoz csatolták, a visszatérés után 1938 és 1945 között ismét Bereg megye része lett, majd a szovjetek megint az Ungvári járáshoz, sőt a 60-as években Perecsenyihez csatolták. Mindez csak történelmi pillanatkép a lakosok által átélt megpróbáltatásokhoz képest, amit a környező települések és a faluba tévedt idegen sokszor nem is igazán értett.

A múlt század harmincas éveiben megfordult a településen a pozsonyi magyar egyetemi hallgatók SARLÓ szervezetének szociográfusai Balogh Edgár vezetésével, akik a falunak egy teljes fejezetet szentelnek „Tíz nap szegény országban” című írásukban. Foglalkoztatta a 40-es évek elején Csomár Zoltánt, a budapesti tudóst, aki „A nagydobronyi nép megélhetési viszonyai, lakása, ruházkodása és népi szokásai” című fejezetben ír az 1941-ben Budapesten megjelent Vármegyei Szociográfiák 9-10. kötetében. A 60-as években jelenik meg két füzet is a faluról, az egyik a „Holnap öröméért” címet viseli, a másik „Nagydobrony emberközelből”. Mindkettő a kommunista párt propaganda eszközeként próbálta a falut bemutatni. A 1977-ben a neves kárpátaljai tudós Dr. Váradi Stemberg János veti össze saját tapasztalatait a Balogh Edgári képpel a „Szembesítés” című írásában. Ezt az utat és logikát követik a 80-as évek végén a Kárpáti Igaz Szó újságírói Dupka György és Horváth Sándor, akik 87-ben megjelent „Múltunk és jelenünk” riportkötetben közölnek a faluról információkat. Majd 1990-ben jelenik meg egy részletesebb összefoglaló a településről Móricz Kálmán tollából a Dupka György – Horváth Sándor –Móricz Kálmán által megjelentetett „Sorsközösség” című munkában. A falu eddig legteljesebb, legrészletesebb megismertetését a világgal Móricz Kálmán „Nagydobrony” című falumonográfiájának köszönheti, ami 1993-ben jelent meg.

Aki a faluról a különböző korokban írt tanulmányokat elolvasta, sok mindent, sok érdekeset, sokak számára különcséget tudhat meg, de nem tükrözte teljesen magát a falut, mert azt csak belülről lehet megismerni, az tudhatja mit ér, aki itt él.

Az 1930-as években a települést a SARLÓ-sok úgy látták, hogy „Nagydobrony színes, nagy falu… Tarka népviselet. A faluban díszes ivókürtöt és szaruból faragott sótartót rajzoltunk le, még a mosdótál is fából volt és cifra volt. Éjjel kilestem az ablakon és a holdfényben gubás alak járt, mint valamilyen Petőfi illusztráció…A nagy szegénységben kommunista lett a falu, a bíró kommunista, az erdőbíró, a mezei bíró, a főesküdt is az. Akik még bíznak a kortesföldben, azok persze agrárpártiak, de ezek már nincsenek sokan.„

A SARLÓ-sok által kommunistának titulált falu népe a szovjetek földosztása után nem akar kommunista módon élni, csak erős politikai nyomásra, a komisszár és katonáinak megerősítő hatására akar majd kolhozokba egyesülni. Igy a sarlósok után mintegy 10 évvel a kommunista világ elején épp a rebellis vonásaikat róják fel a közösségnek, későbbi években meg a vallásosságukat, ragaszkodásukat református hitükhöz, egyházukhoz. Minden vallási ünnepkor ellenőrt küldenek a járásból, hogy a templomba járó iskolások arányát mérje fel. A tanárokat azért korholják a különböző gyűléseken, hogy nem tudnak eléggé hatni a falu szellemiségére, mert jelképesen „az ötszáz iskolásból mintegy hétszáz jár templomba”.

A „fejlett szocializmusban”, ahogy akkor tanították nekünk, amikor a központilag meghatározott termelés nem vette figyelembe a helyi sajátosságokat, a föld minőségét, a község lakosai ismét saját útjukat járták és kicsiny parcellákon, háztájiban intenzív gazdálkodásba kezdenek. A kertekben megjelentek a fóliasátrak. Bár nem volt szaktanácsadói hálózat, felnőttképzési rendszer, népfőiskolai mozgalom, akik hivatalosan szervezetten tanácsot adtak volna a gazdáknak, eligazították volna a gazdasági és jogi kérdésekben, mégis mint a tűz terjedt, a különböző magyarországi folyóiratok és az így-úgy eljutott magyar szakkönyvek hatására az intenzív gazdálkodási mód. Ez lehetővé tette, hogy egy évben az itteni kis földek kétszer is termést adjanak. Az előcsíráztatott és a klímának köszönhetően hamar földbe került krumpli helyére kiültetett paprikapalánták még az ősz folyamán beértek, és így piros aranyként segítették a megélhetést. Nem csak az intenzív gazdálkodást tanulták meg egymástól a faluban, hanem a termék értékesítésének leghatékonyabb módjára is hamar rájöttek és éltek vele. Kihasználva a klimatikai különbséget, ami a Kárpátok északi oldalán mintegy két hét késéssel hozza a tavaszt és a nyarat, a termést ott értékesítik, a hágón túli piacokon, ahol még ritka volt a nálunk már beérett primőr. Ez a gazdálkodási és értékesítési innováció valóban aranyat ért a falu lakosságának a 70-es években. Gyorsan átalakult a falu arculata, szerkezete. Új házak, csinos porták jelentek meg, ami mögött a kommunista hatalom nem látta a munkát, a hajnaltól napestig a kertben szorgoskodó családot, így a falut a régióban a „nem munkával szerzett jövedelem” példájaként élősködőknek titulálták. A kommunista hatalom, vagy azok rövidlátó csinovnyikjai csak azt tekintették munkának, ha a kolhozra, vagy az államra dolgozott valaki, így a dobronyiban megint kulákot láttak és központi paranccsal nekimentek a fóliaházaiknak, tönkretéve az emberek verejtékének, kezdeményezőkészségének eredményét.

A falu népének ragaszkodása a földhöz és a föld iránti tisztelete és szeretete segítette át a települést a 90-es évek krízisein is, amikor szétesett a kolhoz, megszűntek a munkalehetőséget biztosító vállalatok, amikor a magából kinevelt falusi értelmiség, a pedagógusok, orvosok, a különböző szervezetek irodai munkásai, a községháza alkalmazottai hónapokon keresztül nem kaptak fizetést. Mindenki ismét a földre szorult és a földből élt, az tartotta el a családot, a föld termésének köszönhetően sikerült újra talpra állni és túlélni a történelem által ránk rótt sorsot. Nagydobronyban ez könnyebb volt talán, mint a nagyvároshoz közel eső magyar településeken, mert itt nem felejtették el a kétkezi munkát, nem kellett újra és visszatanulni a föld értését, még a közben iskolázottá vált lakosoknak sem. Nem engedte a közösség, hogy elfelejtsék honnét jöttek, honnét jöttünk, mert a falut leginkább meghatározó sajátossága maga a századokon át sokszor megszólt, leszólt, kritizált, vagy éppen irigyelt, a zárt közösségben rejlő ereje határozta meg.

A 30-as évek és a 90-es évek közötti faluértékelések, szociográfiai munkák másképp látták a falut, ami mindig felvillan és a falu igazságát jelenti a föld szeretetet, a kétkezi munka becsülete, az egyház megtartó ereje. Mert ahogy erre a különböző szemléletű idegenek felfigyeltek: „Az itt élők szorgalma területszerte ismert”, „A dobronyi földművesek előtt nincs lehetetlen”, „Gondosan megművelt kerteket, fóliasátrakat látni minden felé”, „Józanul tájékozódnak a világ dolgaiban, s a maguk sorából állítanak ki közgazdászokat, politikusokat, népvezéreket”.

A kívülről konzervatívnak minősített közösség adta az itt élők erejét, ami a közös munkában, az együttes egymásra támaszkodó tevékenységben nyilvánult meg leginkább. Az évszázadokon át kialakult távoli rokonokat magába foglaló nagy családok, a „hadak” rendszere, az egymás mellett lakó szomszédság, a „darab” összetartó ereje példaértékű lehetne mindenki számára a Kárpát-medencében. Azt a szót a faluban, hogy „kaláka” nem ismerik, de legalább is nem használják, bár ennek szellemében élnek az itteniek, az évszázadokon keresztül ez tartotta meg és vitte előre őket. Az egymást segítő munka itt nemcsak a nagy örömöt jelentő lakodalmak előkészületeiben, a csigacsinálásban, a közös kalácssütésben, főzésben, vagy a bánatot elviselni segítő halálesetekkor, a sírásásban, udvarrendezésben nyilvánult meg, mint más településeken, hanem a munkában, a gazdálkodásban is. Még az én gyermek és ifjúkoromban is a darabon élők egy két napon belül egyszerre vetették a krumplit sorra járva a darab kertjeit, egymásnak segítve, közösségben és így vidámabban és könnyebben. Olykor ez, különösen egy kisgyereknek, vagy kamasznak fárasztónak és érthetetlennek tűnt. Most visszagondolva, többet megértve és tanulva a világ dolgaiból, látom és vallom ennek a racionalitását, a közösségformáló erejét, nevelő hatását.

Racionális volt, mert a keskeny parcellákon, ahol még akkor porták között nem húzódott végig kerítés könnyebben mozgott a ló vontatta eke, nem kellett mindenkinek külön fogadni fogatost, akinek jól jött, hogy egy nap egy helyre lekötötték, nem kellett kapával árkolni.

A közös munkában mindenkinek megvolt a helye, a szerepe, így mindenki lassan belenőtt saját szerepébe, megtanulta, elsajátította hol a helye. Megtanulta, hogyan kell tisztelni a különböző korosztályt, látta senki nem henyél, nem marad munka nélkül, de nem is húzhatja ki magát a munka alól. Ma úgy tanítom, hogy ez egy egészséges szocializációs folyamat, de ez a kifejezés nem írja le a lényeget, amit mi tapasztaltunk, nem írja le azt a nevelő hatást, amit így utólag visszatekintve csak csodálni lehet. A közös munkában ugyanis megvolt a gyermek feladata, aki előbb csak kötelező jelleggel ott lábatlankodott az idősek között látva ki mit végez. Eleinte csak élvezte, ha felülhetett a termést szállító talicskára, vagy az egymásra rakott ládák tetejére. Később, hogy magát hasznossá tegye nem kötelezettségből, hanem erejét fitogtatva és próbálva segített a krumpli lerakásában, tolta a ládát, húzta a krumpliszárat, esetleg a sorozót, később a feladatok közül mindenki szép lassan beleszokott a komolyabb feladatokba, megtapasztalta, megtanulta és tette a dolgát, ahogy a századok alatti rend kialakult a közösségben. Az asszonyok ültették a krumplit, pikkírozták a palántát, a férfiak húzták a sort és mindnyájan kapáltak és a kerti veteményben egymás helyére álltak, amikor arra szükség volt, amikor a helyzet úgy kívánta. Amikor az, aki maga után húzta a csapatot, már végzett egy részfeladattal, nem állt le pihenni, várva a többieket, hanem segített azoknak, akik leginkább lemaradtak.

Aki megöregedett és csupán a szemével bírta követni a munkát, csak lélekkel bírta már felemelné a kapát, a szerszámot, vagy a ládát, mert fizikális ereje nem engedte, akkor is ott volt, ahol a többi. Tanácsaival, a jó gazda szemével támogatta a szorgoskodókat. Figyelmeztette a fiatalokat, ha a krumplit nem szabályosan vetették, vagyis nem a megfelelő távolságra, nem csírával felfelé rakták le, vagy nem takarták be elég földdel. Mai napig a fülemben van az öreg szomszéd Harkus Bálint Ferenc bácsi térfával vegyített feddő szavai, hogy „jányom ez így meghallja a déli harangszót”. Érzem a hátamon a nézését, amint a paprikaültetéskor megy a fiatalok által ültetett soron és megpróbálja egy-egy levélke végét elcsípve kihúzni a palántát a földből, ellenőrizve ezzel azt, hogy megfelelő mélységbe szúrtuk-e le annak gyökerét. Így utólag csak köszönettel gondolhatok arra, hogy a közösség ereje megtanított az együttműködésre, az intenzív munkára, amihez szívós kitartás szükségeltetik.

Ennek állít emléket ez a szobor is, a paprikafűző asszony szobra. Ebben a szoborban benne van mindaz, amit az előbbiekben felvázoltam. Benne van a kezdet és a vég, a születés és az elmúlás, és a kettő közötti időszak is, aminek lényege az állandó, folyamatos tevékenység. A paprikatermesztés és annak feldolgozása a különböző fázisokban szintén különböző közösségi tevékenységet, együttlétet és főleg együttműködést igényelt: az ültetéskor, a kapáláskor, a paprika szedéskor és a paprika fűzésekor is. Majd csak ezután válik a paprika magányossá, amikor a házak falát díszítve, száradva igazolja a harmincas években tapasztalt színes nagy falu látképét. Az összes fázis a családot, a közösséget eggyé kovácsoló munka, amit ez a szobor nagyon jól ábrázol. Ahogy a gyermek odahajol és csillogó, vágyakozó szemmel, arcán örömmel lesi a nagyanyja mozdulatait, a szeretet, nagyszülő és munkája iránti tiszteletet fejezi ki egyszerre. Az idős asszony vonásaiban ott van az egész falu, aki kőbe merevedett mozdulatával a paprika fűzésére koncentrál „a pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen” költői gondolat szerint, és esztétikailag értékelhető fűzért fon a paprikákból. Az egész kompozíció azt a tapasztalatot tükrözi a szobrot néző számára, amit maga is ellesett eleitől, amit a sok munka alapján rutinszerű mozdulatokkal tevékenykedve értéket teremt, hasznossá teszi magát és azzal a tudattal, hogy még szükség van rá,, ebből erőt is merít a holnapra. Ez az erő, a bizakodás, hogy van még jövő és élet, tükröződik az öregasszony arcán. A szeméből az unoka és az alkotó munka iránti szeretet jön át, az arcán ülő nyugalmat éppen az adja, hogy a belső egyensúlyunkat egyedül a család és a családban rejlő születés és meghalás folytonossága teremtheti meg mindnyájunkban, amennyiben ez egységet alkot.

A szobor alkotója nemcsak értette, érezte mindezt, hanem tehetségének és tanult szakmájának köszönhetően meg tudta valósítani és egy élettelen kősziklából ki tudta faragni úgy, hogy immár a kőnek lelke van, olyan lelke, amelyben benne van a nagydobronyi néplélek évszázadokon át felhalmozódott minden tapasztalata, és hűen, igazul tükrözi azt.

A kompozíció talán azért is sikerült ennyire hitelesnek, mert a szerző, a szobrászművész, ifjabb Hidi Endre maga is ennek a közösségnek a része, ebbe született bele és immár hosszú időkre ennek a közösségnek állít emléket.

Ifjabb Hidi Endre, akinek a családi mellékneve már több generáción keresztül a festő Hidi előnévvel látják el, hogy a nagy Hidi hadak közül megkülönböztessék tősgyökeres dobronyinak számít. Már a nagyapja is a föld szeretete mellett arról volt ismert a faluban, hogy ügyes kezű, jó szobafestő, a nagymamája kézügyességét hímzett varrottasai dicsérték faluszerte. Ők is úgy éltek, mint ahogy korábban leírtam. Szakmájuk mellett a kert, a föld és annak termése biztosította számukra a megélhetést. A továbblépés, a megújulás, a falut jellemző kreativitás határozta meg fiúk idősebb Hidi Ende életét és munkásságát is. Idősebb Hidi Endre már az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában tanult agyagozást és vált keramikussá. A munkáiban szintén tükröződik a föld iránti tisztelet, hiszen néha az ungvári más kultúrkörhöz tartozók számára ismeretlen színvilág és forma mind-mind a magyar kultúrát és magyar földet tükrözi. Mindnyájan ismerjük a napszámosnak szomjat adó csecses korsóit, vagy a föld legszebb esztétikai termésének, a virágoknak otthont adó vázáit, díszcserepeit, vagy a szőlő termését borrá nemesítő folyamat végtermékének, a bornak feltálalását és szolgálatát segítő kancsóit. És mindegyiket megannyi gyönyörű virágmotívum díszít. Ahogy idősebb Hidi Endre fogalmazott egyszer valamelyik interjúban, hogy beleragadt a dobronyi agyagba. A terméketlen dobronyi agyag valóban úgy tűnik alkalmatlan arra, hogy az élet hordozója legyen, de az ő tehetségének és kétkezi munkájának köszönhetően mégis hasznossá, éltető elemmé válik. A munkáját jellemzi az is, hogy a dobronyi tradícióknak megfelelően a családba vetett hitnek és erőnek köszönhetően tudta kibontakoztatni, céljait megvalósítani. Nem csak azzal teremtett külön világot, hogy megtanulta a kemenceépítés csínját-bínját, állandóan fejlesztve a technikai tehetőségeket és saját alkotói technikáját, hanem azzal is, hogy az agyag iránti szeretetet és tiszteletet beoltotta közvetlen környezetébe és továbbadta gyermekeinek. Három gyermeke közül kettő is iparművész lett, és a harmadik biológus, ami szintén az itt élő közösséget szolgálja, a föld iránti tiszteletet képviselve. Jó apaként arra törekedett, amire minden egészséges szellemű család törekszik, hogy gyermekei ne csak azt tudják, amit ő elsajátított, hanem vigyék többre, főleg szakmailag.

A családi összetartásnak is köszönhetően fia, ifjabb Hidi Endre, a szoborkompozíció alkotója bejárva apja útját az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskola után felvételizett és felvételt is nyert a Budapesti Képzőművészeti Egyetemre. Nemcsak felvételt nyert a több száz jelentkező közül, hanem elvégezve azt diplomás művésszé vált, amihez kevés a született tehetség. Kitartó, következetes, kemény munka és akarat is kell. Mindezzel Endre is rendelkezett, ami az őt ért környezeti hatásnak és kihívásoknak is köszönhette. Az egyetem elvégzése után hazajött és mindazt, amit tanult immár szobrászművészként most ennek a közösségnek ajándékozza kőbe faragva. Szép példája ez a szobor kompozíció annak, amire az elmúlt húsz évben oly sokszor és sokat felhívták a figyelmünket a politikai aktorok, hogy kövessük a múlt századok külföldön tanult iparosok, papok, értelmiségiek példáját. Azt, hogy világot látni, tanulni, tudományt szerezni menjünk oda, ahol mindebből a legjobb van, s amit megtanultunk azt hozzuk haza és használjuk fel az itthon maradottak örömére és gyarapodására. Ifjabb Hidi Endre ezt az üzenetet megvalósította azzal, hogy hazatérve szülőfalujába az általa elsajátított tehetségben gyökerező tudása révén.

Ezzel a szobor együttessel mindannyiunk, minden dobronyi és azok őse számára emléket állított, olyan emléket, amely tükrözi a falut megtartó szellemet, a több generációt együtt tartó nagy családban, és a családok alkotta közösségben rejlő erőt, emléket állít a falu erkölcsi normarendjében nagyra értékelt minőségnek, a munkának. A szobor maga is e szellemben készült, és aki nem látta a fázisait most bizonyára csodálkozik, hogy előbb mindez agyagból készült, vagyis a falu szempontjából legértékesebbnek tartott anyaföldből. Majd csak utána lett egy sokkal maradandóbb anyagból, kőből kivésve. Immár itt áll a falu közepén, minden erre haladó embert, dobronyit és nem dobronyit emlékeztetve, az anyaföld és a munka iránti szeretetre, az élet folytonosságát biztosító, a biztonságot jelentő családi háttér szükségességére és megtartó erejére.

Kedves dobronyiak szeressék ezt az alkotást, amely ugyanazt fejezi ki kőbe faragva, amit a falu alapításának évfordulójára emelt emlékműre véstek, a szívemhez közel álló másik település Nagybereg szülötte Füzesi Magda versrészletét: „Ez a föld bölcsőm és erődöm, itt markolt kapát minden ősöm. Új sarjak simítják lábam, itt van jussom borban, búzában. Itt eszméltem a szó ízéré, anyám haja itt vált fehérre…”

Kívánom, hogy így maradjon még századokon át, hogy a kőben vésett gondolat és szellem a valós életben tovább éljen a falu közösségében, hogy ne felejtsék el a fiatalok, minek köszönhetik kényelmesebb életüket. Ragaszkodjanak továbbra is a földhöz és annak természeti kincseihez, mert ennek értéke egyre növekszik, és ezt tartsák meg utódaik számára. Azt kívánom, hogy több száz év múlva is a faluba tévedt emberek számára tűnjön fel az a megtartó erő, amit a 20. század különböző évtizedeiben, a faluban megfordult idegenek láttak és megfogalmaztak „színes nagyfalu, mely erőt sugárzik”.

2012. április 22.

Orosz Ildikó