Egy beregszászi nacionalista vallomása

A beregszászi polgármester-választás előtt néhány nappal a jelöltek kötelességüknek érzik interjúban kiönteni a szívüket potenciális választóiknak.

Talán mert úgy érzik, ezáltal fel tudják tárni, meg tudják mutatni a száraz választási programpontokon túl, a politikában megkeményedett arcbőr mögött rejtőző érző szívű Embert. E kísérletek rendszerint megmaradnak műkedvelő, hatástalan és jellemzően ártalmatlan próbálkozásoknak, ám a nacionalista Szvoboda párt jelöltjének, Vaszil Vovkunovicsnak az interjúja, melyet a zakarpattya.net.ua portál közölt, még ebben a szerény környezetben is szürkén hat, s legfeljebb a magyar olvasókra gyakorol hatást, azokra viszont vérfagyasztót. Sajnos az ukrán nacionalista ukránul megírt interjúja nem sikeredett valami színvonalasra, a szerző ezért arra kéri az olvasót, nézze el neki, hogy fordításkor a lehetőségekhez mérten igyekezett ragaszkodni az eredeti szöveghez, s ezért a magyar mondatok helyenként „döcögősek”.

A jelölt mindjárt egy füllentéssel indít, mondván Beregszász legalább annyira ukrán, mint magyar város, hiszen a település nevének Berehovóról Beregszászra változtatásáról kiírt népszavazáson (2010) szerinte „a városlakók többsége a magyar elnevezés ellen foglalt állást”, miközben jól emlékezhetünk, hogy a beregszásziak a névváltoztatásra szavaztak. Más kérdés, hogy később az ügy elakadt valamelyik felsőbb instanciánál.

Egyébként Vovkunovics nem rejti véka alá, hogy számára ki a fontos a városban. „Beregszászban nemzettudattal bír az ukrán közösség, a polgárok nagy hányada felsőfokú és szakközépiskolai végzettséggel rendelkezik, akiket a termelés különböző ágazataiba vezényeltek annak idején (ide, mármint Beregszászba – a szerk.). Mi nem itt születtünk, de itt éltük le egész tudatos életünket. A mai Beregszász nyelvét és kultúráját éppen ezek az emberek alakítják, ezért ők az én potenciális választóim.”

A nacionalisták jelöltje ebben az esetben a valóságból indul ki, hiszen Beregszász ukrán lakosságának döntő hányada valóban betelepült. Ám az még ma is erős túlzás, hogy „a város nyelvét és kultúráját” ezek az emberek alakítanák, hiszen a maga negyven százalékot meghaladó lakosságon belüli arányával változatlanul a magyarság a település legjelentősebb nemzetiségi közössége. Örülünk, hogy a galíciai születésű Vaszil Vovkunovics nacionalista elvtársaival egyetemben otthonosan érzi magát nálunk, de azért hagyhatna némi levegőt a tősgyökeres beregszásziaknak is.

Talán megbocsátják e sorok írójának az olvasók, ha átugorja az interjúnak azt a részét, melyben a polgármesterjelölt az életútját és a legsürgősebb beregszászi teendőket ismerteti, s mindjárt rátérünk az „eszmei mondanivalóra”.

„– Manapság vannak olyanok, akik azzal hozakodnak elő, hogy ön állítólag megzavarja a város életének nyugalmát, különösen bizonyos magyar közszereplőkét” – dobja fel a magas labdát interjúalanyának az újságíró.

Íme a válasz: – Meglehet, így is van, mert én ukrán nacionalista vagyok. Ez pedig annak a szeretetét jelenti, ami a sajátom, s a másénak a tiszteletét – pontosabban a kölcsönös tiszteletét. Sajnos nálunk Beregszászban ez nincs meg. A velünk együtt élők igyekeznek minden módon lealacsonyítani mindent, ami ukrán, kihasználva a helyzetet az országban, amely lényegét tekintve ukránellenes hangulatokat produkál. Mindazonáltal én nem vagyok magyargyűlölő, a családomban sok a magyar. Hangsúlyozni kell, hogy a függetlenné válás után hosszú ideig az ukrán hazafias erők megértették egymást a magyar kisebbség politikai képviselőivel. Viszont amikor nekiláttak elvenni az ukrán gyerekektől az 1. számú középiskolát a Sztefanik utcán a magyar gimnázium számára, megértettem: ez a demokrácia nem az, amire nekem szükségem van. Az iskolát megvédtük egy könyvnek köszönhetően, amely Izraelben jelent meg angol nyelven. Abban tények szerepeltek: ki és mennyit áldozott az iskolára.”

Itt ismét meg kell állnunk egy pillanatra, hogy tisztázzuk néhány dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy annak idején, a rendszerváltást követően nem elvenni, hanem visszavenni próbálták a patinás épületet az akkor induló Beregszászi Magyar Gimnázium számára, amelynek a céljaira eredetileg épült, miközben az ukrán iskola megfelelő elhelyezése egy pillanatig sem forgott veszélyben. Sajnos nem sikerült keresztülvinni az elképzelést, melynek következtében a magyar gimnáziumnak máig nincs rangjához méltó és a célnak megfelelő épülete. Természetesen azt is meg kell jegyeznünk, hogy az iskola „megvédése” elsősorban nem a helyi „nemzettudattal bíró ukrán közösség érdeme” volt, inkább a rendszerváltás utáni ukrán hatalomé, amely szintén nem volt éppenséggel magyarbarátnak mondható. A történtekhez semmi köze annak a bizonyos Izraelben angol nyelven megjelent könyvnek.

Nem tudhatjuk, vajon milyen kiadványra gondol a nacionalista vezér, ez azonban nem változtat a tényen, hogy az egykori Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnázium épülete közadakozásból épült a XIX. század végén. S ha már egyszer a politikus igen homályosan fogalmazva azt állítja, hogy abban a könyvben „tények szerepeltek: ki és mennyit áldozott az iskolára”, hasonlóan homályosan, ám teljes határozottsággal leszögezhetjük, hogy azt a pénzt bizonyosan nem a második világháborút követően betelepült ukránok adták össze. Magyarán: Vaszil Vovkunovics semmiképpen, senki nevében nem formálhat igényt arra.

Az interjú készítője természetesen felemlegeti a Karpatszka Ukrajina kikiáltásának idei, 74. évfordulójához kapcsolódó beregszászi eseményeket is. Vaszil Vovkunovics ezzel kapcsolatos magyarázata ugyancsak meglepően hat:

– Úgy határoztunk, hogy a Beregszászi Ukrán Gimnáziumra irányítjuk a figyelmet – helyre akarjuk állítani a történelmi igazságosságot. Az embereknek többet kell megtudniuk azokról a személyekről, akik e falak között alkottak 1922–1938 között (a Csehszlovák érában – a szerk.). Többek között Vaszil Pacsovszkij íróról és Vaszil Hrendzsa-Donszkijról, a Karpatszka Ukrajina krónikásáról van szó, aki Pacsovszkij professzortól kapott beutalót a nagy irodalomba. Született egy elképzelés, hogy kezdeményezzünk támogatást iskolások, diákok és tudósok számára, hogy érdekeltté tegyük őket e személyiségek szellemi hagyatékának részletesebb tanulmányozásában. A háború előtti korszakban számos ukrán volt Beregszászban és az ukrán gimnázium sok neves személyiséget nevelt ki. Ennyi az egész! Meg kell szabadulnunk a tudatlanságtól… Ez az akció, amelyet említett, abszolút békés volt.”

Hát így… Vaszil Vovkunovics látszólag már nem emlékszik a március 16-án az esti beregszászi utca csendjét felverő „ünneplőkre”, párttársaira Kárpátokon innen és túlról, akik fáklyákkal hadonásztak ezen az „abszolút békés” akción, miközben magyarellenes jelszavakat kiabáltak. Vajon csak én nem értem, hogy a magyarellenesség miként hívja fel a figyelmet a beregszászi gimnáziumban alkotó ukránokra?

A legnagyobb probléma mégsem az, hogy a Szvoboda jelöltjének a fentiekből ítélve egy szavát sem lehet komolyan venni. Nagyobb gond, hogy a jelek szerint, sem ő, sem elvtársai nem törekednek a megbékélésre. Az ő világukban nekünk, magyaroknak nem jut hely.