Egy székely ember Svédországból. Beszélgetés Moritz Lászlóval

Moritz László újságíró, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága alelnöke, a Magyar Újságírók Közösségének tagja Kolozsvárott született 1945. július 2-án. A Ceausescu rezsim elől 1986-ban Svédországba távozott, ma Budapesten él festőművész feleségével, Lívia asszonnyal. Évek óta visszajár Kárpátaljára, én a tavaly őszi irodalmi karaván során találkoztam vele először. Budán található otthonában beszélgettünk.

– Akkor vágjunk is a közepébe: mikor és hogyan kerültél Svédországba?

– Az 1980-as években, Kolozsvárott dolgoztam, az Új út nőikonfekció-gyár osztályvezetőjeként. Jól végeztem a munkámat, szakmai téren a feletteseim mindig meg voltak elégedve velem. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Román Kommunista Párt „dísztagja” voltam, kényszerből, mivel egy bizonyos beosztás fölött ez kötelező volt. Mind a vezetőség, mind a beosztottjaim megbecsülését kivívtam, de igyekeztem távol maradni a politikától a saját és a családom érdekében. Egy ideig békén is hagytak, de egy diktatúrában senki sem lehet biztonságban, a veszély állandó. Egy fafejű román hivatalnok hibája vagy inkább rosszindulata születésem óta elkísér. Az eredeti nevem Móricz, de a román nem ismeri az ékezetet, na meg a cz-s írásmódot is megváltoztatták.

– Ezt ismerem, hivatalosan én is Iván vagyok Ukrajnában. Mi történt 1986-ban?

– Osztálytalálkozónk volt, amikor is az ünnepség során feltettük a Lili Marleent. Akkor még nem tudtuk, hogy ezzel megpecsételtük a sorsunkat. Besúgók mindenhol voltak, hamarosan engem és két társamat megkeresett a rettegett Securitate. Az volt a vád ellenünk, hogy Erdélyt át akartuk játszani Magyarországnak, ami akkor még, ugye, szintén a kommunista blokk tagjaként baráti ország volt.

– Mi történt, hogyan sikerült megmenekülnöd?

– Elkezdődtek a kihallgatások. A vallatóink megpróbáltak kijátszani minket, kicsikarni belőlünk a beismerő vallomást. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa, csak úgy menekülhetek meg a börtöntől, ha elhagyom az országot, a szülőföldemet. Egy kétszobás összkomfortos lakás kulcsát tettem le a belügyes tiszt asztalára, aki cserébe elintézte, hogy kaphassak útlevelet. Szóval ekkor hagytam el a szülőföldemet, kényszerből.

– Miért éppen Svédország?

– Nem sok választásom volt, Svédországban barátok, ismerősök éltek, akik segítettek, hogy kiutazzam, és új életet kezdjek.

– Hogy is volt az a macskasétáltatás?

– Miután szerencsésen megérkeztem, a barátok segítettek, szereztek szállást, munkát. Nem beszéltem svédül, ez alaposan leszűkítette a számba jöhető munkák számát. Egy magyar ember azt mondta nekem, nem számít, milyen munkát végzek, csak fizessen. Három nap múlva már dolgoztam, egy áruházban takarítottam, egy hét múlva már a királyi palotában feleltem a tisztaságért.

– Ez aztán a gyors karrier!

– Négy évig minden hétvégén a lovagok termét takarítottam, napi hat órában, négy órát pedig a könyvtárban töltöttem, ahol svéd történelmet és földrajzot tanultam. Részt vettem a Stockholmi Polgármesteri Hivatal keretében működő „otthoni segítség” csoportjában, ahol az öregeket segítettük a szükség, igény szerint. Itt tanultam meg svédül, és itt került sor az ominózus macskasétáltatásra, amikor egy jómódú öreghölgy macskájára felügyeltem. Még a királyi palotához visszatérve, elmesélem, hogyan ismerkedtem meg a svéd, a dán és a norvég akadémia elnökével. Egyik vasárnap délelőtt belefeledkeztem a munkába, amikor egyszer csak csengettek, olyankor alig volt valaki a palotában, ezért kinéztem az ablakon, hogy megtudakoljam, ki érkezett. Három magas elegáns öregúr állt ott cilinderben. Engedélyt kértem Hammarsköld úrtól, a Svéd Lovagok Palotájának igazgatójától, hogy beengedhessem a három skandináv ország akadémiájának küldöttségét, akik majdnem megfagytak a -12 fokos téli hidegben. Ekkor már kicsit beszéltem svédül és megértettem, hogy ki ez a három úr. Amíg várakoztak, a svéd akadémikus megszólított. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elmondta, hogy nagy tisztelője Szentgyörgyi Albertnek, hetente levelezik Teller Edével. Végül elővett egy 500 koronás bankjegyet és a kezembe nyomta, de én nem akartam elvenni, mondván, nem dolgoztam meg érte. Ekkor elismerően megjegyezte: Ilyenek vagytok ti, magyarok, büszkék és lovagiasak.

– Mit tudsz elmondani a svédországi magyar közösségről?

– Az 1980-as években nagyon sok magyar érkezett Svédországba különböző országokból, jelentős részük Erdélyből. Főként politikai üldözöttek voltak, sokan a börtön vagy a halál elől menekültek északra. A magyarok ekkor egységesek voltak, voltunk, közösen léptünk fel az érdekünkben, igazi sorsközösséget vállaltunk. Ápoltuk a nyelvet és a kultúrát, rendezvényeket szerveztünk, rendszeresen összejártunk, idővel átvettük a stafétát az 56-osok kezéből. De mindez 2004 után fokozatosan megváltozott, miután megérkeztek a magyarországi gazdasági kivándorlók. Azóta folyamatos a szétforgácsolódás. A rendszeres rendezvényekre, összejövetelekre egyre kevesebben jöttek, jönnek el. A Magyar Ház még működik Stockholmban, de már csak árnyéka egykori önmagának.

Szombatonként magyarnyelv-oktatás van, ebben több mint száz gyerek vesz részt. Viszont a szülők távol tartják magukat a közös rendezvényeinktől, mondván, nem „magyarkodni” jöttünk ide. Egy jó részük ráadásul Magyarország hazugságokkal való bemocskolásán ügyködik, féligazságokat és hazugságokat terjesztenek a hazájukról. Még a nemzeti ünnepekre is kevesen jönnek el. Ezt nem foghatjuk kizárólag a rohanó világra, igaz, hogy az újonnan érkezettek rengeteget dolgoznak, szinte nincs is idejük másra, viszont a régiek is elmaradnak, nyugdíjasok is, akiknek pedig van idejük. Mindent egybevetve a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének mintegy 5 ezer tagja van. Én több mint két évtizede veszek részt komolyabban a Magyar Ház munkájában.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az Anyanyelvi Konferenciával (AK)?

– 1996-ban Tar Károllyal elindítottuk az Ághegy Skandináviai Magyar Nyelvű Irodalmi és Művészeti Lapfolyamot, ezt öt számonként megjelentettük könyvformában is. Ebben a Skandináviában élő – tehát munkásságunkat nem szűkítettük le csupán Svédországra – magyar alkotóknak biztosítottunk megjelenési lehetőséget, népszerűsítettük munkásságukat. Hidat képeztünk a kultúrák között, régi és kortárs svéd írókat fordítottunk magyarra, magyar műveket svédre és norvégra. Tizennyolc évig voltam az igazgatója, ezalatt 52 magyar nyelvű kötetet jelentettünk meg, ezenkívül kiadtuk a tíz kötetből álló Ághegy enciklopédiát 6800 oldalban. Erre a munkára figyeltek fel az AK vezetői, és úgy gondolták, érdemes lenne felvenni a kapcsolatot velünk. 2003-ban hívott meg a szervezet akkori alelnöke, Komlós Attila, tehát már 15 éve veszek részt a társaság munkájában.

– Röviden bemutatnád a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága munkáját?

– A szervezet, mint a nevéből is kitűnik, nyelvünk és kultúránk ápolásával, a szétszakított magyarság részeinek segítésével foglalkozik. Rendszeresen szervezünk kulturális konferenciákat, anyanyelvi táborokat, irodalmi találkozókat szerte a Kárpát-medencében. Félévente jelenik meg a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunk. A lehetőségeinkhez mérten mindenben segítjük a Kárpát-medence magyar alkotó és gondolkodó értelmiségét. Tiszteletbeli elnökünk, Pomogáts Béla elévülhetetlen szerepet játszott az elszakított részek magyar irodalmának, így a kárpátaljainak is, az egységes magyar irodalomba való becsatolásában.

– Már többször jártál Kárpátalján. Mi a véleményed, milyen benyomások értek itt?

– Először 2003-ban jártam Kárpátalján, mint az Anyanyelvi Konferencia választmányi tagja tettem eleget Zubánics László és Dupka György meghívásának. Azóta már többször is megfordultam a szülőföldeden, minden alkalommal többet megismerve a tájból, az emberekből. Bárhol is jártam Kárpátalján, akár a Beregben, Ugocsában vagy Ungváron, mindenütt örömmel és szeretettel fogadtak. Mindig úgy érzem, hogy hazamegyek; egyszer csak belém hasított a felismerés: de hiszen a kárpátaljaiak olyanok, mint a székelyek! Még a táj is hasonló, ha a Vereckei-hágóról lenézek, ugyanazt látom, mint Gyergyóban. Az én lelkemben Verecke igazi magyar szimbólum. A sokat szenvedett vidék maga a magyar történelem, ez a magyarság legszentebb és legősibb területe, itt lépett Árpád és népe először a Kárpát-medence földjére. Olyan magyar szimbólumokat találunk itt, bárhogyan is igyekeznek elvenni tőlünk, mint Munkács, Ungvár vagy Huszt vára. A kárpátaljai magyarok nem hagyják magukat, csakúgy, mint a székelyek.

– Mi a véleményed a kárpátaljai magyar kulturális életről, hiszen az évek során temagad is számos rendezvényen léptél fel, szólaltál meg?

– Le a kalappal a kárpátaljai közösség előtt! Ami nagyon megfogott és igazán dicséretes, hogy a fiatalokban élénken él a magyarságtudat. A nehézségek dacára az emberekből sugárzik az élni akarás. Dicséretes és példaértékű az a munka, amit az ungvári egyetem, a beregszászi főiskola, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet és más szervezetek végeznek. Tavaly többek között veled jártuk végig a Tisza-vidék magyar iskoláit, ahol csupa csillogó szemű, tisztalelkű magyar gyerekkel és felkészült, reményükben nem csüggedő tanárral találkozhattunk.
Elgondolkodtam, most, hogy a magyar iskolákat a megszűnés fenyegeti, honnét veszik a tanárok az erőt a folytatáshoz, hogy derűsen és töretlenül végezzék a munkájukat. Eszembe jutott, hogy dr. Szőke László, Magyarország nagykövete Stockholmban, beszédeiben már akkor, húsz évvel ezelőtt, felhívta a figyelmet a kárpátaljai magyarság helyzetére, és támogatásra szólított fel.

Na és az irodalom: olyan kiváló szerzőkkel volt szerencsém megismerkedni, mint Vári Fábián László, Dupka György, Bakos Kiss Károly, Nagy Zoltán Mihály és a fiatalok, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai. Ezúton ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem az Arc-poeticák című könyvedet, ezt elolvasva most már jobban átlátom a kárpátaljai magyar irodalmi életet.

– A szervezet milyen téren tudja segíteni a kárpátaljai magyarokat?

– Az utóbbi évben sajnos igencsak beszűkültek a lehetőségeink, több éven át nem kaptunk állami támogatást, de úgy néz ki, sikerült kilábalnunk a válságból, és újult erővel folytathatjuk a munkát. Miben segítünk? Évente oklevéllel ismerjük el a kiemelkedő teljesítményt nyújtó kárpátaljai művészeket, irodalmárokat, pedagógusokat, kultúrmunkásokat, a média képviselőit, legutóbb az idei magyar kultúra napján nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ezeket átadhattam. Többek között kárpátaljai gyerekeket is vendégül látunk az anyanyelvi táborunkban. A különböző műfajokban alkotó művészeknek bemutatkozási lehetőségeket biztosítunk, meghívjuk őket a konferenciáinkra. A folyóiratunkban és a honlapunkon igyekszünk bemutatni az ott élő magyarság helyzetét, problémáit. Tagjaink, mint Pomogáts Béla, akit senkinek sem kell bemutatni, de jómagam is, évente többször veszünk részt irodalmi karavánokon, ismeretterjesztő előadásokon. Az évek során rengeteg könyvet, lemezt és egyéb eszközt juttattunk el Kárpátaljára. Remélem, idén is részt veszünk a KMMI szervezte Irodalmi Karavánon.

– Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést! További eredményes munkát kívánok!

Lengyel János
Kárpátalja.ma