El innen mindenáron?, avagy: majd a Haza befogad?

Az országunkat sújtó egyre nehezedő gazdasági helyzet miatt évről évre egyre többen döntenek úgy, hogy a jobb élet reményében külföldön keresik a boldogulást. Ezalól pedig Kárpátalja sem kivétel.

Az itteniek, elsősorban a helyi magyarság számára Magyarország, vagyis az anyaország az elsődleges célpont. A megyei migrációs szolgálat adatai azt mutatják, hogy az elmúlt 5 esztendőben 800-nál is több személy települt át Magyarországra, azaz összességében egy kisebb falu lakossága. A leggyakoribb esetben a munkavállalásból lesz végül letelepedés, a család pedig követi a családfőt, de sokan kint folytatott tanulmányaik elvégzése után látják jobbnak az ottmaradást.

A munkagond megoldása után azonban még mindig ott a nagy kérdés: hogyan fogadnak majd minket, ukrajnai magyarokat odakint?

Olyanokat kérdeztem tehát a költözéssel és a kinti élettel kapcsolatban, akik már sok éve Magyarország Kárpátaljáról áttelepült lakosai.

– 2001 júliusában kerültem Magyarországra. Nagyon nem örültem a költözésnek, de már alig vártam, hogy végre lássam a 6 hónapja kint dolgozó édesapámat. Teljesen új volt minden, mindenki. Viszonylag hamar összebarátkoztunk a fiatalokkal. Ősszel kezdtem a 9. osztályt a középiskolában, ahol senkit nem ismertem. Az oktatás egészen más volt, mint amit Ukrajnában megszoktam.A szüleim jobbnak látták, ha kollégista leszek, mert úgy gondolták, így talán hamarabb beilleszkedem, és lesznek, akik majd segítenek a tanulásban. Hál’ Istennek a kollégiumot hamar megszerettem. Nem éreztem azt, hogy másképp kezelnének azért, mert Ukrajnából települtem át.

Eltelt néhány év, mire elfogadtam, hogy nem fogunk visszaköltözni. De a legfontosabb az volt, hogy együtt volt újra a család, és apu munkahelye csak 20 percre volt tőlünk, nem pedig 200 km-re.

– Tiszaújlaki születésű vagyok. A nővérem Magyarországra ment férjhez, rajta keresztül ismertem meg a férjemet. 20 éves voltam. A költözést kalandként fogtam fel, de utána persze nagyon hiányoztak az otthoniak. Kint dolgoztunk, építkeztünk, és jöttek a gyerekek.

Szovjetunióbelinek lenni a magyarok közt borzalmas volt! Odahaza „mágyárka” voltam, idehaza meg „ruszki”. És ez a mai napig így van. Persze csak hátam mögött. Rossz érzés, de ettől függetlenül büszke vagyok arra, hogy hol születtem, ám ha nem muszáj, nem beszélek róla a munkahelyemen sem, mert hallom, ahogy románozzák az erdélyieket. És nem azért, mert szégyellem, csak nem akarok konfliktust. Sokan vannak, akik elfogadtak és nagyon szeretnek, de nehéz volt olyan helyen beilleszkedni és barátokat találni, ahol senkit nem ismertem. Ha ma megismerek valakit, nem azzal kezdem, hogy honnan jöttem, mert azt szeretném, hogy magamért szeressenek meg.

Évente egyszer vagy kétszer jövök haza, Kárpátaljára a testvéreimhez, rokonaimhoz, de itthon meg már „magyar” vagyok, hiába itt születtem és nőttem fel.

– A rendszerváltás után 4-5 évig még volt munkám vízvezeték-szerelőként, de aztán nem volt se pénz, se munkalehetőség, így 1997-ben kimentem Pestre munkát keresni. Kárpátaljaiak kb. 30-an voltunk ott. Építkezéseken dolgoztam segédmunkásként. Találkoztam egy vállalkozóval, aki elhívott magával dolgozni. Otthon 3 gyerek volt, így elvállaltam.

Ezután mezőgazdasági munkakörben kaptam munkát 2-3 hónapra, amiből végül 3 és fél év lett. A főnökömnek megtetszett a munkám, és mivel járt már Kárpátalján és látta az akkori körülményeket, ő maga ajánlotta fel, hogy segít az áttelepülésben. Nagy nehezen ugyan, de a család is beleegyezett. A gyerekek Kárpátalján végezték el a 7. és a 8. osztályt. A főnököm segített abban is, hogy a gyerekek, akiknek minden szükséges iratuk még nem volt meg, iskolába járhassanak.

A legtöbb emberrel jó viszonyban voltam, de persze akadtak olyanok is, akikkel volt némi konfliktusom amiatt, hogy Ukrajnából jöttem. De mivel Pesten sok román is dolgozott, így mi, munkások jól megfértünk egymás mellett. Amikor új emberekkel találkozom, mindig megmondom, hogy határon túli vagyok, nem szégyellem. Ha nem mondanám, nem jönnének rá, hisz az anyanyelvem a magyar. Tehát összességében elmondhatom, hogy megértő környezetbe kerültem, és nem igazán akad olyan ember, akivel rossz viszonyban lennék egykori állampolgárságom miatt.

Azóta házat vettünk, építkeztünk is, és haza már csak látogatóba és nyaralni jövök, hisz a rokonok itt vannak Kárpátalján. De nem valószínű, hogy valaha is visszaköltözünk.

Így élte, éli meg tehát néhány honfitársunk a jobb élet keresését. Ki-ki maga döntse el, mit szűr le eme rövid, de valós történetekből, hisz a célom nem a költözésre vagy a maradásra való biztatás volt, hanem az, hogy mindenki láthassa, hogy az (ott)honváltásnak negatív és pozitív hozományai, következményei egyaránt vannak.

Espán Margaréta
Kárpátalja