Kezdőlap » Sorozatok » Kopogtató » Kopogtató: a sumákolás mestersége

Kopogtató: a sumákolás mestersége

Sosem értettem igazán, miért hagyjuk olyan könnyen tönkre menni emberi kapcsolatainkat a rossz, hiányos kommunikáció miatt. Nem fér a fejembe, miért olyan nehéz bevallani, ha tévedtünk, s mivel és kinek jobb, ha csak a magunk igazát hangoztatjuk pepitában. Még inkább megdöbbentő, amikor ez globális szintre emelkedik, s népek, nemzetek idegenednek el egymástól önzőség miatt. Ebből az értetlenségből pedig valahogy képtelen vagyok felocsúdni napjaink demokratikusnak mondott Ukrajnájában.

Vártuk, csak vártuk a Velencei Bizottság döntését az ukrán oktatási törvény kapcsán. Fel voltunk készülve a sumákolásra a kristálytiszta igazság ellenére is. A bizottság viszonylag határozott fellépése aztán egész kellemes meglepetés volt. Az állásfoglalás 125. bekezdése mindent összevetve azt a következtetést vonja le, hogy „a megfelelő megoldás minden bizonnyal a 7. cikkely módosítása lenne, és a jelenlegi rendelkezés cseréje, egy kiegyensúlyozottabb és világosabb megfogalmazással bíró szövegre”. A 126. cikkely pedig javasolja a nemzeti kisebbségek képviselőivel folytatott párbeszédet, illetőleg az államnyelv oktatási színvonalának javítását.

Olybá tűnik azonban, hogy a röpke 25 oldalas dokumentumból, s annak következtetéseiből az ukrán politikai és oktatási vezetők jelentős része mindössze egyetlen megállapítást méltatott figyelemre, éspedig: az államnyelv ismeretének támogatása és ennek elvárása az állampolgároktól „az állam törvényes és dicséretes célja” (118. bekezdés). Ennek fényében aztán szinte bármely ukrán sajtóorgánumot böngészhetjük, csak azt látjuk, hogy „Ukrajna győzött!”. Na jó, esetleg még abba is belefuthatunk, hogy Magyarország elbukott. Már bocsánat, de: mi van?! Lehet ennél jobban elbeszélni egymás mellett? Ukrajna tovább halad megkezdett kisiklott útján abban a biztos tudatban, melyből holmi Velencei Bizottságok és felbőszült szomszédok még véletlenül sem billentik ki, maximum előhívják belőle a sértődött, elkényeztetett gyereket. Mindeddig higgadt, határozott magyar közösségünk pedig nehezen tud mit kezdeni a helyzettel. Nem tudunk mi igazán jól harcolni ezzel a kommunikációs stratégiával. Nem tudjuk a beszélgetéseket, tárgyalásokat azzal kezdeni, hogy minden jól van, okos vagy, Ukrajna, ügyes vagy, Ukrajna, jól csinálod, Ukrajna – s csak aztán rátérni a „De…!” részre. Nem tudunk így lépegetni, mert sok minden elmondható a magyarról – konok, makacs, nyakas és még sorolhatnánk, de az nem, hogy hazug lenne. Az nem, hogy fű alatt, sumákolva szerezne érvényt az igazságnak. Mi inkább azok a nyílik a bicska a zsebemben, tisztázzuk csak gyorsan, egyenesen a dolgokat típus vagyunk. Ezzel pedig elég nehéz egy teljesen más – nem jobb, nem rosszabb, csak más – mentalitású partnerrel dűlőre jutni.

Hiszen még azok az ukrán elöljárók is, akik nem értenek teljes mértékben egyet Ukrajna álláspontjával, ha azt akarják, hogy egyáltalán meghallgassák, egyenrangú félként kezeljék, s ne bélyegezzék csípőből szeparatistának őket, kénytelenek először elmondani, hogy ők teljes vállszélességgel az oktatási/egészségügyi/nyugdíj és a többi reform mellett vannak. Ha ezt leszögezték, akkor talán, ismétlem, talán kulturált párbeszédbe, vitába kezdhetnek. Ennek a furcsaságnak köszönhetően pedig még azok is sebet ejtenek rajtunk, nemzeti kisebbségeken, akik egyébként pont a mi ügyünket (is) támogatnák.

Ilyen volt számomra az Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE) filológiai kara dékánjával, Halina Sumickával az intézmény médiaközpontjának oldalán december 14-én megjelent interjú is. Miközben örömmel konstatáltam, hogy végre-valahára konkrét tettek is folyamatban vannak a kisebbségi ukrán nyelvoktatás javításának terén, azért fájt, nagyon fájt, hogy úgy kezelik a szomszédok fellépését, mint „beleavatkozást” az ország belügyeibe. Az említett konkrét lépésekről: az UNE ukrán nyelv és irodalom szakán tanulók a következőkben már az első évfolyamtól szakirányt válaszhatnak. Ennek lényege, hogy azok, akik nemzeti kisebbségek által (is) lakott közegben képzelik el oktatói munkájukat, ennek megfelelően fogják elsajátítani az egyetemi tananyagot. A cél, hogy olyan végzősök kapjanak diplomát, akik mindkét nyelvet – az ukránt, és adott esetben a magyart vagy a románt is – kiválóan beszélik.

Mindezek mellett az elmúlt hónapok legfájóbb érzése a napokban ütötte fel a fejét bennem. Az egész oktatási nyelvbotrány nem csupán az ukrán és az anyanyelv harcáról szól. Ha szigorúan vesszük, sokunkat ez a kérdés már/még nem érint, s jól tudjuk, mire a megvalósítás fázisába ér, jó ukrán szokás szerint maradhat abból még el is. Azért fáj ez olyan iszonyúan, mert valakik önhatalmúlag engem, a magyart, kevesebbnek néznek az otthonomban, mint őt, az ukránt. Engem, aki ugyanott születtem, élek, ugyanúgy érzek, ugyanúgy dolgozok, fizetek adót, ugyanúgy állampolgára vagyok ennek az összefércelt valóságnak, mint ő. Az egyetlen különbség, hogy ő ukránul, én pedig magyarul élem a mindennapjaimat. Pedig ő is, ahogy én is, hitem szerint porból lett, s porrá lesz – nincs különbség. S még csak jobb sem lesz neki attól, hogy nekem rosszabb.

Az igazság, az Igazság azonban mindig kiderül, mindig utat tör. Előbb vagy utóbb mindenkit utolérnek tetteinek következményei. Bármit is gondol, nem kivétel ez alól Ukrajna sem. Innen nézve pedig én őszintén kívánom, hogy Isten irgalmazzon a jelenlegi ukrán hangadóknak.

Kocsis Julianna

Kárpátalja.ma

Egy hozzászólás

  1. Robbi Baggio

    Ukrajna egyenesen halad a semmibe a legelmarodottabb ország ès ha ezt a nagyokos vezetösèget nem takarisák el azis marad.

Szólj hozzá!

Read previous post:
Negyedik alkalommal szerveztek adventi vásárt Beregszászban

A karácsonyt megelőző időszakban számos nagyvárosban – főleg külföldön – nyitja meg kapuit az adventi vásár, mely az ünnep előtti...

Close