Kopogtató: bitón a szabadság

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly, Lázár Vilmos.

Tizenhárom név. Versek, énekek, hetekig gyakorolt koreográfiák rémlenek iskolás éveim október 6-i megemlékezéseiről, valamint a kétségek és a mérhetetlen távolságok. Mintha a nevek, a kivégzések, az ördögöt megtestesítő Haynau csak a mesében léteztek volna. Vagy legalábbis olyan távoli múltban, ami a fejlődő, elsekélyesedő, éncentrikus világunktól fényév távolságra van.

A próbák alatt, gyertyával a kezemben sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy tudom-e egyáltalán mi az a szabadság? Én, vagy a teremben lévők átérzik-e a legkisebb szikráját is annak az eszménynek, amiért a 13-ak küzdöttek és az életüket adták? Mi lenne olyan drága számomra, amiért hajlandó lennék, hajlandó lenne bárki közülünk kockáztatni a legdrágábbat?

A család. Értük érdemes élni, ahogy meghalni is. A haza? Melyik haza? Az Isten áldd meg mellett függ a Scse ne vmerla az osztályteremben. Petőfit zengjük irodalom órán, majd bemagoljuk Sevcsenko nemzeti érzelmű verseit, melynek egészéből az a legfontosabb, hogy sikerüljön a tanár számára is hallható különbséget tenni a Х és a Г között. Meghalnék bármelyik országért? Nem, korántsem! – ismertem be magamnak szégyenkezve, de dacosan jött a felmentés is: nekem Kárpátalja a hazám és ha arra kerülne a sor, ha nehéz idők jönnének, biztosan nem gyávulnék így el. Na persze… nem gyávulnék el. Négy év múlva talán már nem tanulhatnak Petőfit, Adyt, Aranyt ebben a hazában. Eltüntethetik a magyar trikolorokat és leszedethetik a Nemzeti imánkat. Ez nem elég veszedelemnek? Nem most kellene valami nagyot, valami hősieset tenni? – kérdezi tőlem a valaha volt felvágós tinilány.

Mit tehetnék? Mit tehetünk? Gyártsunk saját 12 pontot? Vonuljunk utcára? A térség velünk egyetemben több más nemzetiség hazája, s noha az előző hatalom szeretett összeesküvés-elméletet gyártani, Kárpátalja nem lesz a második Krím, itt nem lesz Majdan sem.

Elmenekülni könnyű. Van hová. De az a hely már nem az otthonom. Nem az otthonunk. Maradni, végignézni, ahogy kicserélődik a településeink lakossága és engedelmesen tűrni a szájcipzárt? Maradni, végignézni, ahogy kicserélődik a településeink lakossága, de ragaszkodni alkotmányos jogainkhoz és remélni, hogy győz az igazság, ami a szabadságnál is ismeretlenebb fogalom errefelé?

Azt mondják, a kiontott vérből élet sarjad és a bátrak áldozata nem volt hiábavaló. Hallgatom Kossuth Lajos fennmaradt beszédtöredékét, próbálok nem arra gondolni, mit mondana ma, ha látná szétszabdalt nemzetét, inkább csak vele együtt hajtok fejet a mártírok – a 13-ak mellett Ormai Norbert, Ludwig Hauk, Kazinczy Lajos és Batthyány Lajos – előtt.

„Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; ‘s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma