Kopogtató: csak a makacs hit marad…

Csupán egy hét telt el 2017-ből. Ennyi idő alatt, kurta 168 óra leforgása után is világossá válhat számunkra, hogy megvalósíthatók-e az újévi fogadalmak, az újévi vágyak és ígéretek, realizálódhat-e az, amiben bízunk, és amit remélünk.

Minden év kezdete valamiféle várakozással tölti el az embereket, a közösségeket. Reményt ad, hogy az előttünk álló esztendő jobbat és szebbet hoz, hogy megtaláljuk azt, amire vágyunk, hogy lépéseinktől simább lesz az út, hogy elképzeléseink megtestesülnek. Itt Kárpátalján különösen fontos ez az embereknek, hiszen szeretnénk végre, több mint húsz év után, azt érezni, hogy Ukrajna megérkezett valahová, szeretnénk végre biztonságban érezni a jövőt, a gyerekeinket, nagyapáinkat és nagyanyáinkat, az iskoláinkat, az oktatásunkat, az egészségügyünket, a vállalkozói szféránkat, a közönségünket.

Az ukrán kormány ígéretei összecsengnek az érzéseinkkel: béremelésekkel, vízummentességgel, az EU-felé haladással, könnyítéssel, egyszerűsítéssel kecsegtetnek. Aztán néhány nap alatt szertefoszlik minden, kiderül: népámítás minden ígéret.

2016 végére úgy látszott, hogy van remény a gazdasági fejlődésre, a vállalkozói álmok megvalósítására. Az ismerőseim közül egyre többen próbálták meg kiskapuk nélkül építeni a vállalkozásaikat, de mára már azzal van tele a sajtó, hogy ezer számra zárják be az egyéni vállalkozásokat a lakosok, ugyanis január elsejétől havonta 704 hrivnya összegű szociális hozzájárulás befizetésére köteleznek mindenkit. A rendelet miatt összukrajnai szinten több mint 128 ezer kisvállalkozó szüntette be tevékenységét, itt Kárpátalján már ötezren hagytak fel üzleti tevékenységükkel. Úgy látszik, hogy nem sokan hajlandóak arra, hogy olyasmit fizessenek be az államkasszába, aminek nem látják a jövőjét. Biztos, jól képzett gazdasági szakemberek találták ki ezt a változtatást, biztos, a kormány számított bezárási hullámokra, de számomra a számok drasztikusak és kétségbeejtőek.

Nem biztat semmi jóval Anders Aslund, svéd származású közgazdász nemrégiben megjelent nyilatkozta. A kutató elemzésében Ukrajna jövőjét taglalja. A közgazdász úgy véli, Ukrajna végül az amerikai–orosz megegyezés következtében a világpolitika áldozata lesz. Ekkor bevillan: talán nem véletlen, hogy az ukrán állam havi 50 ezer amerikai dollárért egy lobbi céget bízott meg Ukrajna érdekeinek érvényesítésével az USA-ban.

Aslund az év eseményének tekinti az ukrán Naftohaz és az orosz Gazprom perét. (2014-ben A stockholmi döntőbírósághoz fordult a Naftohaz ukrán állami gázvállalat az orosz Gazprommal kötött, Ukrajnán keresztül Európába irányuló gáztranzit díját szabályozó megállapodás felülvizsgálatát kérve – a szerk.) Valószínű, hogy ez lesz az évszázad legjelentősebb jogvitája. A végeredmény 2017 második negyedévében várható, de kisakkozható-e az, hogy hogyan hat majd Stockholm döntése a világpolitikára?

Jelenleg Ukrajnában csak a vak remény vezérelheti az embereket: hátha észbe kap az ország politikai krémje, hogy itt az ideje a koncepcionális cselekvésnek, itt az ideje egy racionális, nem gengszteri hálózaton alapuló országépítésnek, mert egyébként elfogyunk: elfogynak a pedagógusaink, orvosaink, ápolóink, kétkezi munkásaink, elfogy az emberek tűrőképessége és hite. Elfogyunk fizikálisan és mentálisan. Az ukránok többé már nem vonulnak ki narancssárgán az utcára, mert lássuk be – nincs értelme; már nem lázadoznak, mert már mindenből és mindenkiből kiábrándultak: egyszerűen elmenekülnek, jó messzire: mosogatni, takarítani, újságot kihordani, szalagmunkára. Abban a reményben hagynak itt mindent, hogy máshol a gyerekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak és önmaguknak lehet még egy biztosítékokkal teli, méltó jövője. Így lassan, de inkább gyorsan elfogyunk. Nemcsak mi, magyarok tűnünk el az ukrajnai palettáról, de bekövetkezhet egy fiatal ország rémálma: drasztikusan elfogynak állampolgárai.

Tehetünk-e valamit azért, hogy jobb legyen? Megvallom őszintén, országos szinten ez majdnem lehetetlen, és nem is a mi feladatunk. Ám hiszek valamiben, vak és makacs hittel hiszek abban, hogy közösségi szinten élhetővé tehetjük Kárpátalját. Csak tanuljunk meg figyelni egymásra, tisztelni és becsülni egymás erőfeszítéseit, elfelejteni az acsarkodást és a személyeskedést, távol tartani magunktól a bandita-mentalitást, kiszállni a korrupciós hálóból, támogatni a pozitív elképzeléseket, ötleteket, a legjobbat nyújtani a munkahelyünkön, maximálisan teljesíteni a helyi közösségünk életében. Tanuljunk meg úgy élni, ahogy a legnehezebb időkben nagyapáink és nagyanyáink éltek: kitartani, szeretni, és bízni.

Kudlotyák Krisztina
Kárpátalja.ma