Kopogtató: kis környezeti kórkép

„Kárpátalja egy kicsiny Svájc” – hallottam számtalanszor, ha a térség gazdaságára terelődött a szó ismerősi körben. Hiszen vidékünk vadakban bővelkedő erdőségei, friss vizű patakjai, szőlőkben gazdag domboldalai és egyéb természeti adottságai kivételesek az országban. S míg az alföldi Petőfi azt mondja, hogy mit neki a Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tája, addig mi, kárpátaljaiak szájunk szélén félmosollyal, vállat vonva gondoljuk: szülőföldünk páratlan a világon!

A szülőföld szeretetét őseinktől örököljük, génjeinkbe van kódolva a Tisza kanyargása, a hegyvonulatok körbeölelő kontúrja, a kerti szamóca íze, a koranyári rét virágillata. Én még olyan világban születtem, ahol már kicsi gyerekkorban szelíden rám testálták a palántázás művészetét, az állatgondozás fortélyait, a tulipánhímzést egy tenyérnyi kis vászonra. A nagyszüleim nem elmondták, hanem megélték körülöttem a természettel való tökéletes harmóniát. A hagyományokat, mint mindennapi életszépítőket, s a (szülő)föld iránti tiszteletet naponta csöpögtették belém.

Éppen ezért erőst sajog a szívem, amikor vasárnapi kirándulásunk során lepusztított, kiirtott erdőségeket látok. Őrületes tempóban folyik a fakitermelés, nem is beszélve az illegális erdőirtásról. Az erdőknek ugyan van tulajdonosa, de nincs gazdája: hiszen a gondos gazda visszaadná a természetnek azt, amit elvett tőle.

Mélységesen felháborít az is, hogy a tiltások, figyelmeztetések, a megannyi médiafelhívás mindhiába: időről időre égetik a tarlót a megyében. Magam is szemtanúja voltam, ahogy több hektárnyi terület lángokban állt, amelyet csak egy leharcolt tűzoltóautó próbált megközelíteni. Amíg az autó roppant lassan haladt korából és az utak állapotából kifolyólag, addig elképzeltem, hogy hány állat veszti életét, s milyen károkat szenved a termőföld is.

S ha már talajpusztulás… Áprilisban számos cikk jelent meg a sajtóban, sok bejegyzés látott napvilágot a közösségi médiában arról, hogy egyes nagyvállalatok talajfertőtlenítő permetezést hajtottak végre, melynek következményeként tömegesen pusztultak a méhek a megye falvaiban. Döbbenten néztem, hogy mint egy sűrűn szőtt szőnyeg, úgy terülnek el a szorgos kis méhek tetemei kaptáraik előtt, s közben azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg csak négy éve van hátra az emberiségnek a méhek kipusztulása után? Lehet nincs így, de a természeti körforgásban okozott károk hatásai beláthatatlanok.

A méhek pusztulnak, nem úgy a szúnyogok. Ők köszönik szépen, jól vannak. Olyannyira, hogy (feltételezem, az aranyat érő bőséges májusi esőnek hála) úgy elszaporodtak, hogy szinte ki sem lehet lépni a házból anélkül, hogy az ember körül ne keringene sűrű szúnyogfelhő. A közösségi médiában erről is lehet ám olvasni: ki az esőt szidja, ki a település polgármesterét (mert hát egy ludast mindig kell találni!). Ha már úgy is minden permetezve van, miért épp a szúnyogok maradnak ki? – teszik fel sokan a kérdést.

De nem csak szúnyogból akad sok. Tiszát lehet lassan rekeszteni a szeméttel – szó szerint. Nemrég Magyarország vízgazdaságért felelős kormánybiztosa tett panaszt az Ukrajnából érkező szemétáradat miatt. Az Ukrán Miniszteri Kabinethez intézett leveléből kiderül, hogy a Rahói járásban a Tisza partján 15 éve működő szeméttelepről a hulladék a folyóba kerül, innen viszi a víz tovább Magyarországra. De szemétszőnyeg borítja a huszti várromot, a polenai sáfránymezőt és lassan minden talpalatnyi földet. Az ungvári szemétlerakón a hulladékréteg magassága a 18 métert is meghaladja, a fölbe vájt gödörben pedig 7 méter vastagságban áll a szemét. Nincs mit csodálkozni rajta, hiszen hatalmas műanyag-szemetelés folyik naponta. Figyeljük csak meg, milyen pazarlás zajlik akár a piacon: minden egyes gyümölcshöz, zöldséghez külön nejlonzacskót adnak (mintha a szatyrunkban összeveszne egy darab citrom hat darab uborkával). A bevásárlóközpontokban is úgy kell megkérnem a kasszánál dolgozót, hogy ne csomagolja nekem külön zacskóba a termékeket. Kísérjük figyelemmel egy napig a háztartásunkat: mennyi szemét termelődik csak az elfogyasztott ásványvizes palackokból, csomagolópapírokból, dobozolt termékekből? Egy kisebb rendezvényen hány egyszer használatos pohár, tányér fogy el úgy, hogy három percnél tovább nem használták és már nem is fogják soha?

Persze vannak pozitív megmozdulások is. Nemrég végigsöpört a Facebook-lakók közt egy szemétszedős kihívás (challenge). Beregszász városában is egy kisebb csapat fogott össze időről időre, s takarítottak ki egy-egy területet. De ahogy a Biblia is írja egy másik fontos kérdés kapcsán, úgy ebben az esetben is igaz: „Az aratnivaló sok, a munkás kevés.” Jó lenne, ha divatba jönne a környezetvédelem, illetve ha nemcsak egyéni szinten próbálnánk meg gondot viselni környezetünkre, hanem végre országos szintű tiltások és büntetések köteleznék a nagyvállalatokat is a környezettudatos gazdálkodásra. S mennyivel jobb lenne, ha – világméretű problémáról lévén szó – az egész világ kezdene el nagyon keményen és tudatosan dolgozni a változáson.

Kárpátalja az ország ékszerdoboza – mondják sokan. A gyermekeim viszont talán már csak azt fogják látni, hogy a szülőföldjük egy hatalmas szemetesláda. S jóllehet én az emlékeimben őrzöm Kárpátalja lenyűgöző szépségű tájait, de közben attól tartok, nehogy igazzá váljon egy régi televíziós műsor elhíresült címmondata: „Unokáink sem fogják látni…”

PTB
Kárpátalja.ma