Kezdőlap » Sorozatok » Kopogtató » Kopogtató: leállt a rendszer

Kopogtató: leállt a rendszer

Beállok a sor végére. A településig ér a végtelenített autókonvoj. Szidják a húsvétolókat, a soron kívül bepofátlankodó fekete dzsippes alakokat, a pihenni induló bezvizes ukránokat, a „senkiházi lusta” rendőröket, vámosokat. Ki Porosenkót, ki Orbánt. Néhányan a Jóistent is.

Szidom én is az ukrán vámosokat: nem igaz, hogy két órája dekkolunk és még csak a kiskatonánál járunk. Aztán magamat szidom, mert belenyúlok a frissen festett körömlakkba. Végül is, időből nincs hiány – morgom. Akár százszor is újrafesthetem. Olvasok, sminkelek, rövidhírt írok a telefonomon, nézem az érkező bicikliseket, a munka után két cigivel átsétáló gyalogosokat. A tizenéves kissrácot, aki megrémül egy rendőrkutyától és maga elé dobja az anyját áldozatul. A vérfürdő elmarad.

A vámhoz érünk és a haragom hirtelen országot ugrik – összeér a két sor, és hiába kezelték a papírjainkat, nem tudnak kifelé engedni az ukrán térfélről, ahol egyébként sem sokat foglalkoznak velünk. Még azt sem nézik meg, hogy az a személy ül-e az autóban, akinek az útlevelét kezelik. Lehetnék egy körözés alatt lévő baltás gyilkos, az sem tűnne fel nekik – gondolom.

Hiába a két sor, csiga módjára araszolunk a magyar oldalon. Egy kijevi rendszámú autóból kiszálló hölgy kislányával indul el a mosdóba, majd dühösen vissza: nem működik a vécé. Ha tudták volna, az ukrán – toalettnek hírből sem nevezhető – rettenetet választják – panaszolja.

Úgy 4-5 kisbusz halad előttünk. Mindegyikben teltház. A csomagtartókban utazótáskák tömkelege. Szerencsére az ellenőrzésnél nem kukázzák az elspájzolt elemózsiákat. A közösségi oldalakon terjedő képsorok szerint más átkelőkön ez a módi járja.

Miután átvergődtem, már bezárt a posta és minden hivatal, így a betervezett munkaügyekre aznap ihattam hideg vizet. Később megtudtam: az én bő négy órás átkelésem űridőnek számított. Barátaim, ismerőseim közül vannak, aki hat–nyolc, mások tíz órát is vesztegeltek a magyar–ukrán határátkelőkön.

Pár napos magyarországi tartózkodásomat követően hétfőn nyitásra érkeztem a barabási határhoz. Az orkánerejű hideg szél és az eső ellenére is optimista voltam: az elsők között seperc alatt átgyalogolok és úgy tíz perces késéssel beérek a munkahelyemre is. Negyedórás ácsingózást követően már alábbhagyott az optimizmusom. A kegyelemdöfést a mosolyogva előkószáló rendőr szavai adták meg: nem dolgozik a rendszer, Hölgyem. Nem tudni, mikor javul meg. Országos leállásról van szó.

Mindkét irányból hamar felgyülemlik a kocsisor. A gyalogosok, ha megtehetik, visszafordulnak. Mások reménykedve állnak a „ketrecben”, vagy áznak a fedett részen kívül szorulva. Az ingázó tanárokat is hiába várják a magyarországi iskolákban.

Engem egy tankolni induló házaspár ment meg a fagyhaláltól. Órákon át veszteglünk az autójukban a sorompó előtt. Legalább mobilnet van. Olvasom a leállással kapcsolatos kommenteket, találgatásokat: „nem fizetik meg a rendőröket, és így folytatnak csendes sztrájkot”, „már rég visszamentek az ünnepek után a külföldön dolgozók, szándékosan csinálnak bolondot belőlünk”, „máskor is volt nagy sor, csak régen jobban végezték a dolgukat. Korábban, ha leállt a rendszer, papír alapon regisztráltak. Most is megtehetnék, de inkább kávéznak, cigarettáznak.” Egy rendőr – mintha igazodni akarna az olvasottakhoz – rágyújt az autó mellett. Nyilván jól tudja, hogy melyik szögből nem szúrja ki a kamera, rutinosnak tűnik.

11.00 óra magasságában kiengedtek pár autót Magyarország irányába. – Nálunk még nincs változás, legyünk türelemmel – mondják, s úgy 20 percet követően valóban munkába állnak. Miután felkeltettük a katonát, aki unalmában elszunyókálhatott az esőben, begurulunk az ukrán vámra. Vámost ugyan nem találunk, de pár percnyi tanácstalanságot követően valaki felhomályosít, hogy ideiglenesen be kell vinnünk az útleveleket az épületbe. Ez már egy ilyen nap.

A fogságból kiszabadulva kábultan bámulom a kígyózó autósort, melynek végére hamarosan jótevőim is újra besorakoznak. Reménykedem benne, hogy még az esti zárás előtt hazajutnak, a hétvégi kopogtató címén gondolkodom és hálát adok magamban, hogy egy jó ideig nem kell újra átlépnem a határt.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
Múltfogyatkozás: Terek

Lelkünk terei végül kiürülnek, mint ár után a lehorgonyzott bárka.

Close