Kopogtató: megalázott gyerek, kirúgott pedagógus

Tanárból istenség, példakép, majd főellenség.

Generációk során rengeteget változott a pedagógus–gyermek–szülő hármasának viszonya.

Nagymamám sokszor mesélt a tanáraik fegyelmezési módszereiről. Amikor az iskolában verést kaptak, a lányok szerencsésebb helyzetben voltak, mert nem kellett levenniük a fehérneműt, így nem érte őket akkora fájdalom, mint a fiúkat, akiket véresre vertek a tanári pálcával. Az előrelátóbbak kipárnázott fenékkel ültek az iskolapadba, de ha rajtakapták őket, még nagyobb volt a haddelhadd.
Hazaérve nem árulták el, mi történt, mert az épen maradt bőrfelületet a szülők hagyták volna helyben.

A szüleimnek már nem voltak ilyen problémái. Kaptak pár körmöst, a „lingárabb” fiúknak egy-két tasli is becsúszott, de elégnek bizonyult a tanári tekintély és szigor a rend fenntartásához.

Amikor iskolásként közepes jeggyel mentem haza – ami ritkán fordult elő –, mindig tartottam a szüleim reakciójától, noha egy percig sem voltak dühösek rám, és tudták, hogy mindig a lehető legtöbbet hozom ki magamból. A bizonyítási vágy és az érzés, hogy esetleg csalódást okozok nekik, mégis mindig a fejemben motoszkált. Ahogy az osztályzatokkal, a magatartásomat illetően is igyekeztem példamutatóan viselkedni.

Még az elemiben egy tanítónő, aki az osztályfőnökömet helyettesítette, rácsapott a kezemre, amiért ki volt festve a köröm a kisujjamon. Bár nem ütött erősen, mégis eltörött a toll, amit a leckéztetéshez használt. Nem fájt különösebben, de elpityeredtem. A tanítónak láthatóan nagyobb sokkot okoztak a történtek, mint nekem, mert nem győzött vigasztalni az esetet követően.

Nem mondtam el otthon, mi történt, kicsit szégyenkeztem is, amiért elsírtam magam. Természetesnek tűnt, hogy a tanárnak mindig igaza van, így jobbnak láttam, ha befogom a számat. Ha mégis beszélek a dolgokról, édesanyámék nem rohantak volna az igazgatóiba, nem szidták volna a tanárt, és nem rendeztek volna ügyet a dologból. Ugyanez az eset napjainkban már sokkal nagyobb galibát okozhat egy pedagógusnak…

A héten a verbőci iskola matematikatanárának és tízéves tanulójának esete váltott ki felháborodást a közéletben, és szolgáltatott beszédtémát a szülők és pedagógusok körében. Az ötödikes lány otthon felejtette az ellenőrzőjét, így a tanárnő – jobb ötlete nem lévén – a gyerek homlokára rajzolta fel a hármas osztályzatot.

A gyerek másnap a hallássérült édesanyja és egy televíziós stáb kíséretében érkezett a tanintézménybe. Az anya a tanárnő kirúgását követelte, amiért az osztály előtt megaláztatásnak tette ki a gyermekét. Az igazgató védelmébe vette az oktatót, szerinte az incidens előtt választották a járás legjobb osztályfőnökévé, és a tanintézmény egyik legkreatívabb pedagógusa. Közölte, hogy nyilvánosan elnézést kértek a szülőktől és a sértettől is, de nem szeretne megválni az alkalmazottjától. Sajtóhírek szerint a bocsánatkérés nem volt elég, és a huszonöt éves tanárnőt végül mégis elbocsátották az állásából.

Egyesek kommentelők szerint jogos döntés volt, sőt! Hasonló tettért Amerikában még börtönbe is került volna a hölgyemény, így örülhet, hogy ennyivel megúszta. A gyereket tanító más pedagógusok szerint a szülőknek a gyerek magatartására és tanulmányi előmenetelére kellene több energiát fordítaniuk, mivel szorgalomnak, jólneveltségnek is erősen híján van a kislány.

Nem tisztünk ítéletet hozni az eset kapcsán. A megalázás nem lehet módszertani eszköz, ahogy a fizikai bántalmazásnak sincs helye az oktatási intézményekben. Ugyanakkor a szülők sem eshetnének át a ló túloldalára…

A minap a buszon mellettem utazva egy tanárnő panaszolta egy ismerősének, hogy azzal fenyegette meg egy tanítványa édesapja, hogy ha még egyszer rossz osztályzatot ad a gyereknek, készülhet rá, hogy fogak nélkül marad. Máshol egy feldühödött nagymama ragadt egy tanár hajába, amiért nem tanácsolt továbbtanulást a gyengén teljesítő unokájának. Amikor egy óvodás cifra káromkodások kíséretében kiabálta le az óvónő fejét, amiért a nevelő sapkát mer húzni a gyerekre, azt éreztem, hogy megbolondult a világ.

Mik az okok? Csökkent a pedagógusszakma presztízse, a tanároknak egyre kevesebb lehetőségük van a fegyelmezésre, sokszor nem kapnak kellő módszertani képzést, és a felgyülemlett düh miatt hajlamosak a túlkapásokra. A tanulók körében sem menő már jól tanulni, hisz nem a megszerzett tudás számít, hanem hogy minél magasabb helyet foglaljanak el a társadalmi ranglétrán – vélik a szakemberek, akik szerint a társadalomban felgyülemlett stressz, a sikerélmény hiánya s a tekintély nélküli szülői nevelés is felelőssé tehető a kialakult nézeteltérésekért, melyre a feleknek önvizsgálatot tartva, kompromisszumkészen kell megoldást találniuk.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma