Kezdőlap » Sorozatok » Kopogtató » Kopogtató: visszaszámlálás

Kopogtató: visszaszámlálás

– A Mulandóságban élünk – írja a csodálatos Lénárd Sándor, a Völgy a világ végén szerzője, aki Isten háta mögött, „láthatatlan házában”, tizenhárom nyelv birtokában sem felejtett el soha magyarnak lenni úgy, hogy életének mindössze nyolc évét töltötte szülőföldjén.

A humanista elbeszélő könyveinél kötöttem ki, s az ő átélt viszontagságai jutottak eszembe, valahányszor megpróbáltam rászánni magam az év összegzésére.

2018 a soviniszta ideológiák térnyerése, a kisebbség megfélemlítése, jogaik szűkítése, a megszorítások, s – bár a politikai elit igyekszik másként láttatni a helyzetet – a gazdasági mélyrepülés jegyében telt Ukrajnában. Ami a nemzetközi színtereket illeti, az ország a korábbiaknál is távolabb került az európai normáktól, s a hőn áhított EU-s csatlakozástól. A magyar–ukrán kapcsolatok is negatív rekordot döntöttek idén: nem volt ilyen ellenséges a kapcsolat a két ország között a független Ukrajna kikiáltása óta.

Tavaly ilyenkor a nacionalista megmozdulások visszaszorításában reménykedve búcsúztattuk 2017-et, majd évindítóként a kárpátaljai magyarságot ért atrocitások eddigi legsúlyosabbikát „volt szerencsénk” feljegyezni: terrortámadás érte a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházát. Majd évközben a beregszászi magyar konzulátus körül kirobbant útlevélbotrány hosszú időre lehetőséget biztosított az ukrán vezetésnek az ujjal mutogatásra, a farkast kiáltás csúcspontja pedig kétségtelenül a Mirotvorec halállistája volt.

Az illetékesek nyugodt szívvel hunytak szemet a magánszemélyek adatainak törvényellenes kiszolgáltatása felett, s tették ezt a határátkelők megépítésére szánt dollármilliók sikkasztása esetén is. Fittyet hánynak az átkelők technikai elmaradottságára, a kígyózó sorokra, az elégedetlen utasokra, de nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy kárpátaljai magyar képviselőket, közéleti személyiségeket, a Béketeremtő listáján szereplőket vonjanak – hosszú órákra feltartóztatva őket – mélységi vizsgálat alá.

Tragikomédiában is megállta volna a helyét, hogy szeparatizmus vádjával indítottak eljárást a megye fellendülését célzó Egán Ede gazdaságfejlesztési program ellen, vagy hosszú hónapokra ellehetetlenítették a Kárpátalja fejlesztéséért, az itt élő kisebbség és a többségi lakosok életminőségének javításáért aktívan tevékenykedő magyarországi kormány-, mára miniszteri biztos beutazását. Ha a kárpátaljai magyar vezetők ellen kampányoló, az éjszaka leple alatt semmiből megjelenő óriásplakátokat, esetleg a helyi magyarság deportálását célzó petíciót is az ukránellenes fóliasátrak és karalábészörnyek forgatókönyvébe foglaljuk, egy egész estés sci-fi elkészítése is könnyedén kivitelezhető.

Hogy valóban a múlandóságban élünk, azt jól érzi a hatalmon lévő kormány, s az ország vezetője is, aki országos hadiállapotot is kész lett volna elrendelni, hogy késleltesse (a nagy valószínűséggel) a leváltását hozó elnökválasztást. A visszaszámlálás mindenesetre elkezdődött, és csak reménykedni tudunk abban, hogy a parlamenti választásokig feltűnhet egy olyan politikai erő, mely – bár kész utópiának tűnik – a racionalitás talaján, az európai normák szerint gondolkodik és cselekszik majd.

Azonban – ha már összegzünk – meg kell jegyeznünk, hogy nem csak a kisebbségek beolvasztására tett kísérletek állandósultak Kárpátalján. Változatlan, sőt, soha nem látott mértéket öltött az anyaország irányunkba tett anyagi és erkölcsi támogatása. Kültéri szobrokat avathattunk, megújult a beregszászi magyar színház, korszerűsített óvodákat, iskolákat, egészségügyi intézményeket adtak át. A magyar kormány az oktatásban, kultúrában, egészségügyben, médiában dolgozók támogatásával segíti az itthon maradást, a magyar szó életben tartását vidékünkön.

Márpedig a mi mindennapi magyar szavunkra – ahogy Lénárd is írja – szükség van. „A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! … Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni.”

Kissé túlzás ránk vonatkoztatni az idézetet – gondolhatják többen – , hisz minket még nem fenyeget a veszély, hogy elfelejtsük anyanyelvünket. Lénárd élete, humanizmusa, ragaszkodása az anyanyelvhez számomra követendő példa. Ha a náci világ borzalmait a saját bőrén tapasztalt polihisztor a civilizációtól több száz kilométerre, a bennszülött indiánok között is meg tudta őrizni gyökereit, akkor külső tényezők – elnyomás, jogtiprás – sem akadályozhatnak meg minket abban, hogy gyakorolhassuk nyelvünket, megéljük magyarságunkat Kárpátalján, 2019-ben és azt követő években, évtizedekben, évszázadokban is.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
Felhangolva: Interjú a Munkácsi Roma Dicsőítő Zenekar tagjaival

Korábban Amaro Del (A Mi Istenünk) néven volt ismert a munkácsi keresztény együttes. Dicsőítő énekeikkel bejárták egész Európát. Több lemezük...

Close