Kezdőlap » Kárpátalja » Nézőpont » Nincs többé törvény

Nincs többé törvény

1918 novemberében egy Budapestről hazaérkező mezővári lakos így interpretálta azt a tényt, hogy Magyarországon győzött az őszirózsás forradalom, és Károlyi Mihály vezetésével új kormány alakult. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása következtében a társadalmi élet oly sok területére kiterjedt zűrzavar az északkelet-magyarországi vármegyékben az első világháború viszontagságai után az addigiaktól is sanyarúbb állapotokat eredményezett.

Lehoczky Tivadar, az északkeleti vármegyék történetének lelkes kutatója életének utolsó éveiben, az akkori idők jelentőségét megértve naplójába gyűjtötte a Nagy Háború kezdetén szerzett tapasztalatait. Feljegyzéseiből ismerjük, hogy a háború iránti, ma már teljesen érthetetlennek tűnő lelkesedés vidékünket sem kerülte el. 1914 augusztusában Munkács utcáin a magyar és ruszin behívottak pálinkától duzzadó jókedvvel a Kossuth-nótát énekelték, új háborús szöveggel: „Ferenc József azt üzente…” A birodalmakat maga alá temető kataklizma harctéren és a hátországban is hamar megmutatta, nem volt ok ünneplésre. Az északkeleti vármegyék már 1914–1915 fordulóján hadszíntérré váltak. A zömében a kassai katonai parancsnokság alá tartozó megyékből besorozott bakák a keleti hadszíntéren és a Balkánon szembesültek a háború borzalmaival. Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék katonái közül a legszerényebb becslések szerint is több mint tízezren lettek az első világégés áldozatai. Veszteséget azonban nem csak a háborúban elesettek családjai szenvedtek. A háborúból fizikálisan vagy mentálisan rokkantan hazatérők jelentős része soha nem vált többé munkaképessé. Az első világháború mindennapokban tapasztalható következményei a két világháború közötti húsz évben végig meghatározták több ezer kárpátaljai család életét. A csehszlovák hivatalok adatai szerint a két világháború között Kárpátalja területén 18 000 család jogosult segélyezésre a háborús veszteségei miatt.

A világméretű konfliktus minden megnyilvánulása, a front közelsége, az orosz hadsereg betörései, a katonai alakulatok mozgása, a háború végére egyre gyakoribbá váló járványok – előbb a kolera, majd a spanyolnátha, végül a tífuszjárvány – a végletekig élezték a vármegyékben addig is lappangó feszültségeket, és nehezítették az amúgy is szegény lakosság helyzetét. Sokat rontott ezen az állapoton a vármegyék politikai elitjén belüli konfliktusok sorozata, a háborús segélyezéssel való visszaélések körül kialakuló botrányok és a meggyengülő közigazgatás. Amikor 1918 őszén a frontokon sokat szenvedett katonák végül hazaértek, nem a háború befejezése fölötti öröm, hanem az elégedetlenségükből és elkeseredettségükből fakadó erőszak jellemezte a későbbi Kárpátalja több települését is.

1918 szokatlanul meleg őszén az események hasonló forgatókönyv szerint zajlottak le Északkelet-Magyarország több településén is. A megyei központokban létrejöttek a nemzeti tanácsok, Beregszászban még a zuhogó eső sem akadályozta a politikai szándéknyilvánítást. A szociáldemokraták, a női egyenjogúságért tenni akaró mozgalmak voltak a legaktívabbak. A harctérről hol szervezetlenül, hol szervezetten, de mindenképp elkeseredve hazatérő katonák egy része fegyverét is magával hozta. Az egyik Bereg megyei tanító, a hazatérők hangulatát a következőképp jellemezte: „A harctéri eseményektől elkeseredett katonák nem törődnek többet semmivel, jönnek haza rendetlenül ki fegyverrel, ki anélkül és keresik azokat, akiket szenvedéseik és hozzátartozóik nyomorúsága okozóinak tartanak.” A katonák haragja elsősorban az állami tisztségviselők felé és a zsidó boltosok, kereskedők felé irányult. Kozma György, aki 1919-ig több hivatali pozíciót is betöltött Bereg vármegyében, arról írt, hogy csak megyéjében huszonnégy jegyzőt űztek el a lakosok. Volt ahol főbe lőtték a jegyzőt, családját elüldözték, volt, hol az állam képviselője szerencsésebb volt, s el tudott menekülni, még mielőtt a lakosok haragja utolérte volna. Az eseményeket megélők feljegyzéseiből és a visszaemlékezésekben jórészt úgy interpretálták a frontról hazatérő katonák tettét, mint akik dühösek azért, hogy míg ők a háború poklát élték meg, addig egyes otthonmaradt kiváltságosok csak gazdagodtak. Napjainkra több történeti kutatásból is ismert, hogy az állami közigazgatás alsóbb szintjén szolgáló hivatalnokok gyakran visszaéltek pozíciójukkal, hűtlenül kezelték a háborús segélyeket, és az otthonmaradt családtagok sérelmeinek híre eljutott a frontokon szolgálókhoz is. A jegyzői hivatalok és a szatócsboltok felforgatásán túl a felbolydult falvakban dúlók dühe elérte a lelkészt, a tanítót, elűzték a csendőröket, és persze borospincéket is rögvest megszállásuk alá vonták. A alkoholgőzös tombolás szerencsére nem érintett minden települést, megfékezése így sem volt gyors és sikeres. A legtöbb helyen általában magától lecsendesedtek az események, valahol pedig az indulatok megfékezésére érkezett csendőrök folytatták a féktelen ivást, fosztogatást és a békés lakosság zaklatását.

A november eleji események azonban csak a kezdetét jelentették annak a káosznak, ami az északkelet-magyarországi hegyvidéket 1918–1919-ben jellemezte. A karhatalom hiánya, az állami szuverenitás meggyengülése közepette megkezdett közigazgatási reformok mellett az földfoglalások, rablások, a Galíciába irányuló élelmiszercsempészet, a külföldi agitátorok tevékenysége mindennapossá vált. A források, amelyekből ezekről az eseményekről információt szerezhetünk, az esetek többségben az állami igazgatásban részt vett személyektől keletkeztek, jegyzőktől, vármegyei hivatalnokoktól, tanítóktól, így főleg az ő nézőpontjukból láthatjuk 1918 végének bomlását. Ezekből a dokumentumokból is látszik, hogy sokan közülük nem tudtak mit kezdeni az alacsonyabb sorban lévők, gyakran mélyszegénységben élők harsányan és néhol erőszakosan megfogalmazott igényeivel. Egyesek az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság fogalmát is nehezen értelmezték. Volt, aki attól tartott, ez azt jelenti vagy a lakosság többsége úgy értelmezi majd, hogy ettől kezdve majd „nincs különbség ember és ember között”. „Furcsa világ kezdődött” – jegyezték meg többen is. Nehezen vagy egyáltalán nem értették meg, hogy az indulatok nem a háborús vereséggel jelentek meg. A háború szenvedései és az államhatalom meggyengülése hosszú évtizedezek alatt kialakult társadalmi ellentétek, feszültségek felszínre kerülését eredményezték. A történelem forgataga Északkelet-Magyarországon is változásokat hozott, ennek az érzete egyesekre bénítóan rátelepedett, másokat cselekvésre ösztönzött.

Szakál Imre
történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

 

Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított „A százéves Kárpátalja” című cikksorozat második része.

Forrás: lehoczkyintezet.uz.ua

Szólj hozzá!

Read previous post:
Tízéves a református oktatási intézmények határokon átívelő szolidaritási alapja

Egy évtized alatt pedagógusaink és diákjaink több mint 133 millió forintot gyűjtöttek össze, amiből sikerült életben tartani az ukrán állami...

Close