Szilágyi Mátyás: nem mi őrizzük a kultúrát, hanem az őriz meg bennünket

A Pro Cultura Subcarpathica cilvil szervezet (PCS) a Kárpátalja Néptáncegyüttes debütálásával méltatta a magyar kultúra napját január 21-én a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban.

A megnyitón felszólalt Szilágyi Mátyás, Magyarország Beregszászi Konzulátusának főkonzulja.
Beszédét az alábbiakban olvashatják:

Engedjék meg, hogy szívből köszöntsem Önöket a magyar kultúra napja, a magyar Himnusz születésnapja alkalmából!

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. Nem véletlen, hogy ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúrát is: hiszen a Himnusz a nemzeti kultúra leghűbb kifejeződése, a kultúráé, amely maga egy nemzet érzületének és lelkületének legtisztább megjelenítője. Elmondhatjuk, a nemzeti kultúra nemzeti valónk, divatos szóval: nemzeti identitásunk kifejezője és őrzője. Ennek fontosságát pedig éppen itt, Kárpátalján, azt hiszem, fölösleges bizonygatnom.

A magyar kultúrát szépségében, gazdagságában mindannyian már kisiskolás éveinktől értékeljük, becsüljük. De ezen felül érezzük, tudatában vagyunk a magyar nemzetet megtartó, a történelem viharos évszázadain átsegítő erejének is. Hiszen a magyar nemzetnek kulturális nemzeti minősége volt az a transzcendentális erő, amely a magyarságot megtartotta a történelem viszontagságai, idegen megszállások, leigázás és elnyomás közepette is. A kulturális és nyelvi együvé tartozás volt az az erő, amely a magyar nemzetet a különböző határok mögé, különböző utódállamokba kényszeríttetése, szétdaraboltatása ellenére is – egyes nemzeti közösségeiben egyénenként és közösségként is – megőrizte magyarnak. A közös nemzeti emlékezet – amely a kulturális és nyelvi identitásban gyökeredzik – volt és jelenleg is az az egységbe forrasztó erő, amely megtartotta a kárpátaljai magyarokat az egységes magyar nemzet kebelében. Vannak, akik országhatárokkal mérik a nemzetet. Mi, magyarok, kultúránkkal mérjük azt! A magasban, országhatárok fölött és azok ellenére!

Éppen ezért a kultúrával úgy vagyunk, akárcsak a hagyományainkkal: valójában nem mi őrizzük azt, hanem az őriz meg bennünket. Ha elvész az anyanyelv, elvész a kultúra; ha elvész a kultúra, elvész a nemzet!

Mennyire természetes ma már, hogy a magyar kultúrának ünnepe van. De nem volt mindig így! A rendszerváltásnak kellett megtörténnie ahhoz, hogy méltó ünnepe legyen a magyar kultúrának és nemzeti imánknak. A nemzetellenes rendszerek mindig és mindenhol pontosan ismerik ezek fontosságát. Pontosan tudják, hogy a közös múlt ismerete és idézése, a magyar kultúra, és így a Himnusz is, méltóságot és tartást ad, belső erőt, a nemzethez tartozás erejét. Nem véletlen, hogy éppen a Himnusz éneklésével köszöntjük mindig az új esztendőt. És talán ezért is olyan szerencsés, hogy éppen az év elejére esik ez az ünnep: erőt kapunk az egész előttünk álló esztendőre.

Kedves magyar honfitársaim! Nemzeti himnusza által is különleges nép a magyar. Amikor körülnézünk közeli és tágabb szomszédságunkban, azt látjuk, hogy számos, nálunk sokkal kisebb, és számos, nálunk lényegesen nagyobb, létszámában számosabb nép himnusza is a közelmúltból, de mindenképpen a mi nemzeti himnuszunknál jóval későbbi korszakokból származik. Közülük nagyon sokan, talán a népek többsége ráadásul államformák, rezsimek váltakozásával együtemben váltogatta himnuszát is az évtizedek, évszázadok alatt. A magyar Himnusz történelmi folytonosságot, ezáltal erős identitás-állandóságot tükröz. A magyar nép mindenkori himnuszában az imádságos lelkülethez ragaszkodott.
Történelmünk során Mária országának népe a Boldogasszony Anyánkhoz imádkozott, protestáns testvéreink a 90. genfi zsoltárt, kezdősora szerint a Tebenned bíztunk eleitől fogva éneket énekelték. Kölcsey Ferenc folytatta a szép hagyományt, immár a nemzet nagy felekezeteit egyesítő nemzeti imádságot írt. A Himnusz állami szimbólumunkká, a magyarság egyetemes jelképévé nemesedett, oly módon, hogy azt sem a kezdeti Habsburg abszolutizmus, a világháborúk kataklizmái, sem a magyar nemzetre törő sztálinista totalitarianizmus, elnemzetietlenítő agymosás, sem pedig a modern kor úgynevezett „liberális világforradalmának” titulált fogyasztói nihilizmusa nem tudta kikezdeni vagy megkérdőjelezni.

Valóban, a magyar nemzet – egyedülállóan megtartó erejű kultúrájával és történelmi korokon átívelő Himnuszával – különlegesnek számít a nemzetek között. Méltán lehetünk rá büszkék.

Mai ünnepünk kapcsán el szeretném mondani, hogy szerencsésnek, hitelesnek tartom, hogy ma itt éppen tánccal, népi tánccal ünnepeljük a Magyar Kultúrát. A népi tánc a mai magyar nemzeti kultúra egyik legelevenebb része. Nem kis részben a nagy klasszikusok személyében Bartók Béla, Kodály Zoltán, majd a kortársak közül Sebő Ferenc, az erdélyi Kallós Zoltán, Sebestyén Márta, a Muzsikás érdemeként a magyar népi tánc nem valamiféle múzeumi tárgy, nem skanzen-látványosság, nem stilizált mű-produkció, nem tanfolyamokon tanult és újraélesztett kulturális érték, hanem – az erdélyi falvakban különösképpen, de a beregi, ugocsai, ungi falvakban nem kevésbé – minden porcikájában élő és ma is teremtő valóság. Ezt a zenét ma is játszák, ezt a táncot ma is járják, a hétköznapok élő és hiteles eleme Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken és Kárpátalján. A magyar népzene és tánc napi valóságunk élő, változó, ma is formálódó, egész magyar kultúránkat dinamikussá tévő része. Talán ez fejezi ki leginkább nemzeti kultúránk lényegét: kifejezi legmélyebb identitásunkat és erősen összetart bennünket a Székelyföldtől Beregszászig.

Kívánom, hogy ez a csodálatos magyar népzenei hagyomány tartsa meg magyarságunkat a következő évszázadokban is, itt Kárpátalján, az egész Kárpát-medencében, a nagyvilágban!

Gratulálok a Kárpátaljai Néptáncegyüttesnek, és további szép sikereket kívánok!

Kárpátalja.ma