Történelem és politika

Kobály József ungvári történészt nagy tudású kutatóként ismeri a „szakma” és a közvélemény, olyan tekintélyként, akire még az egyébként öntörvényű kárpátaljai ukrán történelemmanipulálók és firkászok is oda szoktak figyelni – legalábbis nyíltan vitázni nem mernek vele. A tekintély eredete nyilvánvaló: a tényeken, forrásokon alapuló érvelés. Magam is elsősorban azért a fáradhatatlan munkájáért becsülöm és tisztelem a Kárpátaljai Helytörténeti Múzeum régészeti osztályának vezetőjét, vidékünk múltjának kiváló ismerőjét, amellyel igyekszik lenyesegetni korunk „történelemkitaláló” szenvedélyének vadhajtásait. Sajnos legutóbbi megnyilatkozásával, melyet a prozak.info portál közölt, maga is letévedt egy pillanatra a helyes útról.

Az írást („Kobály József: Miért nem önálló nép a kárpátaljai, és miért nem hősök Laborc, Korjatovics és az ébresztők”) jegyző Natalija Karalkina azt a módszert választotta Kobály József gondolatainak közzétételére, hogy azokat beszélgetésük nyomán néhány főbb kérdés köré rendezett, mégis összefüggő monológgá gyúrta. Az olvasó engedelmével elhagynánk e helyütt a szerző terjengős bevezetőjét a történelemhamisítás káráról, s mindjárt rátérnénk Kobály állításainak ismertetésére. Mint látni fogják, eleinte még semmi nem utal az „eltévelyedésre”, az ungvári történész a tőle megszokott egyértelműséggel teszi helyre történelmünk néhány aktuálpolitikai szempontból kritikus kérdését.

„Kárpátalja mai keleti szláv lakóinak többsége Galíciából származik
Sokan úgy gondolják, hogy Kárpátalja jelenlegi keleti szláv lakossága autochton, azaz mindig itt élt, legalábbis már azelőtt, hogy a IX. század végén megérkeztek volna az ősi ugorok. Ha azonban figyelembe vesszük a tudományos tényeket, ez egy nagy tévedés. Erre a mítoszra hivatkozva egyesek azt igyekeznek bizonyítani, hogy Kárpátalján nem ugyanaz a keleti szláv lakosság él, mint Ukrajna más részein, hogy ez valamiféle különleges nép. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Ukrajna, Lengyelország, Magyarország vagy Szlovákia tudósainak körében rég bizonyítást nyert tény, hogy a keleti szlávok a Kárpátok déli lejtőin betelepült népesség. Viszont a közvéleményben az a vélekedés terjedt el, hogy ősidők óta itt éltünk. Az írott források alapján bizonyossággal megállapítható, mikor telepedtek le elődeink itt, a mai Kárpátalja területén. Több hullámban érkeztek, a XIII. századtól kezdve. Az utolsó ilyen hullám Rákóczi Ferenc 1703–1711. évi háborúja után indult. Abban az időben éppen ez a vidék – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék – volt a felkelők hátországa, a felkelés bukása után pedig a lakosság tömegesen menekült, egy részük elpusztult, a falvak elnéptelenedtek (például Szerednyének még 1720-ban sem volt egyetlen lakosa sem).

A feldúlt földekre más betelepülők érkeztek, gyakran Galícia területéről (a magyarok oroszoknak, latinul ruténeknek nevezték a vidék korabeli szláv lakosságát). Így jelent meg a hegyi falvakban, részben pedig az alföldön is, a bevándorlók utolsó nagy hulláma.

Egyébként ugyanezen a véleményen voltak vidékünk múltjának legismertebb kutatói – Hodinka Antal, Alekszej Petrov, Bonkáló Sándor –, akik jól ismerték a történelmi, néprajzi és nyelvi forrásokat.

Egészében, a XIII. századtól vizsgálva, a mai kárpátaljaiak, pontosabban Kárpátalja keleti szláv lakossága (a kárpátaljaiak kifejezés nem túl szerencsés, hiszen itt nemcsak ukránok, hanem magyarok, románok, romák, oroszok, szlovákok, németek is élnek) túlnyomórészt Galíciából és más keleti szláv területekről származik. Nincs igazuk a hangoskodóknak, akik szerint mi Hérodotosz óta élünk itt, vagy külön szláv nép lennénk. Az is gond, hogy ezeknek a gondolatoknak tájékozatlanságból vagy inkább szándékosan nemcsak a sajtóban engednek utat, hanem a televízióban is, egyszerű emberek ezreit tévesztve meg.

Laborc és Korjatovics – nem harcosok és nem hősök
Kárpátalja területe a XI. századtól 1918-ig a Magyar Királyság része volt. E királyságon belül őseink (a vidék mai ukránságának őseit értve ezalatt) voltak a legfejletlenebbek minden vonatkozásban: gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, kulturálisan. Amikor a XVIII. század második felében, különösen a munkácsi görög-katolikus püspökség kanonizálását (1771) követően, megjelent a lehetőség nemzetiségi jogaik védelmére, képviselőik mindig követelték ezeket a jogokat a magyaroktól. S hogyan lehetne még igazolni a jogosultságot, ha nem az állítólagos dicső múlt bemutatásával? Volt egy Laborc fejedelmünk, aki harcolt a hódítók ellen. Ha volt fejedelem, akkor nyilván fejedelemségének is kellett lennie. De Anonymus történelmi művében, a Gesta Hungarorumban (XIII. század eleje), amelyre hivatkoznak, az áll, hogy Laborc csak egy vár ispánja volt, a helyi szlávok pedig (nem ruszinok vagy rutének, esetleg ukránok) ducának szólították, nem fejedelemnek, és nem védte az ungvári várat, (amely ráadásul a IX. század végén még nem létezett), hanem elmenekült onnan, az ugorok pedig elfogták és felakasztották őt a folyó partján, amelyet ma Laborc folyónak neveznek. De azok az emberek, akik a XVIII. század végén efféle mítoszokat igyekeztek teremteni, hogy szembeállítsák azokat a magyarokkal, nem törődtek a hitelességgel, s efféle történeteket terjesztettek.

Amikor 1918-ban eljött a csehszlovák hatalom, szintén nagy szüksége volt egy mítoszra arról, hogy a magyarok mindig elnyomták a helyi szláv lakosságot, mígnem a szlávok – a csehek – felszabadították őket. Ezért a cseh propaganda szintén támogatta ezeket a történeteket. A XIX. századtól kezdve már elbeszélő költeményeket, verseket írtak Laborcról, hőst csináltak belőle, aki a szegény ruszinokért küzdött az ázsiai hordával, a magyarokkal szemben. Így került be az iskolai tankönyvekbe.

A szovjethatalomnak ugyancsak szüksége volt olyan emberekre, akik a magyar hódítók ellen küzdöttek azokban a régi időkben. Ők nemcsak Laborcból csináltak ilyen hőst a propaganda révén, hanem Fedor Korjatovics podóliai fejedelemből is (a szovjet szerzők egyike úgy írt róla, mint aki részt vett a német lovagrend elleni küzdelemben, holott valójában a lovagok szövetségese volt).

Mindezek után elérkezünk a függetlenség időszakához, amikor a demokratizálás időszakában el kellett volna következnie végre történelmünk szabad, objektív, pártatlan bemutatásának. Ehelyett különböző foglalkozású emberek nekiláttak saját belátásuk szerint interpretálni és írni a történelmet, tévesen úgy gondolva, hogy bárkiből válhat történész, ha úgy hozza kedve. Ezt aktívan támogatták és támogatják bizonyos helyi és külföldi politikai erők. Így nem csoda, hogy Laborc és Korjatovics ismét keresettek lettek. Ezúttal az úgynevezett ruszinság nemzeti hőseiként. Senki sem tiltja meg senkinek, hogy Laborcot nemzeti hősnek mondja vagy tartsa. Nagyon nehéz véget vetni egy több évszázados, a történelmi források szemszögéből hamis hagyománynak. Még nehezebb, ha nem is kíváncsiak az igazságra, szünet nélkül ontva a tömegtájékoztatáson keresztül a valótlanságot.

A valódi történelem sokkal érdekesebb a kitaláltnál
Íme, itt ülünk önnel annak a kőrisnek a közelében, amelyet valamiért Masarykról neveztek el, legalábbis ez szerepel a mellette álló szép, láthatóan igen drága fémtáblán. Masaryk valóban megfordult Ungváron 1921-ben, ám ehhez a fához semmi köze. De az ideérkező turisták nem fogják megtudni ezt. Lám, így hamisítják meg a történelmet. A fa egyszerűen csak nőtt magának, a mítoszgyártók pedig kapcsolatba hozták egy személlyel, akihez semmi köze. Oda, ahol Masaryk valóban megfordult, ahol el lehetett volna helyezni egy táblát, nem tettek. Miért? Mert nem tudtak róla.

És ugyan mit lehet tenni, amikor ezeket a Laborcról, Korjatovicsról, Masaryk kőriséről szóló meséket és egyebeket elmondják a város vendégeinek? Amikor magyarázom az embereknek, hogy a valódi történelem sokkal érdekesebb a kitaláltnál, nem figyelnek rám. Jobb félrevezetni a turistákat például Európa középpontjával Terebesfejérpatakon, mint mesélni nekik erről az egyszerű XIX. századi geodéziai jelről. Sajnos az emberek mindent könnyen és gyorsan akarnak megkapni, holott az igaz történelem megismerése nehéz, néha hosszan tartó munkát igényel. Sokkal egyszerűbb nem gondolkodni, nem kételkedni, nem tenni fel kérdéseket. De vajon csodálkozhatunk-e mindezen, ha még az Ungvári Nemzeti Egyetemen is, ahol egy egész történelem tanszék működik, sikerült „bebizonyítani”, hogy az egyetemet a távoli 1615. esztendőben alapították, a katolikus jezsuita gimnáziumot téve meg a szovjet ateista felsőoktatási intézmény elődjéül?

Kárpátalján egész történelmi épületegyüttesek tűnnek el
Sajnos átépülnek, beépülnek a városok történelmi negyedei, ahol XIX. század végi – XX. század eleji építészeti emlékek találhatók, melyek vonzhatják a turistákat, és ezt a folyamatot gyakorlatilag lehetetlen megállítani. A felelősség ezért a helyhatósági szerveket terheli, amennyiben ők adják ki az engedélyt a hozzáépítésre. Ungváron, Munkácson és Beregszászban már sok az ilyen terv. Egész együttesek tűnnek el. Nálunk a Sváb utcában, ahol német telepesek laktak, szinte egyetlen ház sem maradt azokból az időkből.
Az építészek ezt azzal indokolják, hogy a városnak élnie, fejlődnie kell. De akkor miért nem építik be a római Colosseumot vagy Párizs központját? A központban több a lehetőség a pénzszerzésre, és nehéz szembeszegülni azokkal, akik éppen ezen a módon akarnak meggazdagodni. Ez vonatkozik valamennyi posztszovjet államra, ahol megjelent a piacgazdaság.
Már a Korzó, a Petőfi tér beépítését is engedélyezik, azzal indokolva ezt például, hogy ki kell egyenlíteni a tetőket. Az utcákat járva viszont jó néhány épületen kint láthatjuk a hirdetést, hogy bérbe vehetők. Akkor minek építeni?

Az ember maga sem veszi észre, miként alakul át fokozatosan a múltunkat és örökségünket védő szenvedélyes szöveg afféle vádirattá. A történelemhamisítás elleni küzdelem politikai küzdelembe csap át, ami már sem nem lelkesítő, sem nem üdvözlendő egy történész részéről.

„Az elismerésre törekvő ruszinok hamis tények alapján azonosítják magukat
Sajnos történelmünkben sok minden nem felel meg a valódi tényeknek. Ez vezet oda, hogy vannak emberek, akik azt mondják, nem ukránok vagyunk, hanem ruszinok. Természetesen minden ember annak vallja magát, akinek akarja. De azt állítván, hogy nemzetsége Hérodotosz idejéből való, hogy a ruszinokat Cirill és Metód keresztelte meg, hogy Laborc ruszin fejedelem stb., abszolút tévesen érvel. Az ilyen emberek hamis adatok alapján azonosítják magukat, ráadásul nemcsak azt követelik, hogy őket magukat ismerjék el ruszinnak, hanem mindenkit, függetlenül attól, hogy akarja-e azt az illető vagy sem, mert szükség van a statisztikára. Ez arra vall, hogy a politikai ruszinságnak mint jelenségnek a felbukkanását az 1990-es évek elején, amikor széthullott a Szovjetunió, mesterséges tényezők idézték elő. Szimptomatikus, hogy születése körül leginkább a kommunista párt tagjai bábáskodtak, vagyis ezek az emberek előbb évtizedeken keresztül propagálták az egységes nagy szovjet nép eszméjét, majd hirtelen az egészen kicsiny ruszin nép hívei lettek. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ez nem természetes, de azért sikerült teletömni az emberek fejét mesékkel és felhasználni őket saját politikai céljaikra.
Minden nép történelmi fogalom. Valaha megjelent, fejlődött, el is tűnhet. S ha az egykori szlávságból kiváltak az egyes nemzetek, ugyan miért ne válhatna ki az ukránból a ruszin? Elméletileg fennáll ez a lehetőség. Éppen így közelítette meg ezt a kérdést Mágocsi Pál Róbert a Torontói Egyetemről, aki ezekkel az elméletekkel foglalkozik. Az 1980-as évek végétől folytat kísérletet Kárpátalján, és igyekszik – akár egy laboratóriumban – kivonni a ruszinokat a helyi keleti szlávokból, akik véleménye szerint még nem foglaltak állást véglegesen az etnikai hovatartozásukat illetően. Különböző módszerekkel sikerült megtalálnia azokat, akik ráálltak, hogy önként részt vegyenek ebben a kísérletben. Azonban valami rosszul sült el, mert a professzor lemondott a klasszikus receptről, amely sok időt és rengeteg önzetlen munkát követelt, és elhatározta (vagy rákényszerült), hogy felgyorsítja a folyamatot.

Egy nép kialakulása elméletileg három szakaszban megy végbe: a folklór, a történelmi dokumentumok stb. összegyűjtése; a továbbiakban ezek alapján jön létre a nyelvi bázis, alapítanak kiadványokat; és végül következik a politikai követelések megfogalmazása, s a politikai pártok létrehozása. De míg más népek, köztük az ukránok is, egymás után és teljes egészében estek át ezeken a szakaszokon, addig a mai „ruszinok” elhatározták, hogy mindjárt az utolsóval kezdik: amikor a Szovjetunió bomlásnak indult, Kárpátalján létrehozták a Kárpátaljai Ruszinok Társaságát, amely azonnal politikai és területi autonómiát kezdett követelni. Ha ez természetes folyamat lett volna, úgy megy végbe, ahogyan fentebb leírtuk, de ez nyilvánvalóan mesterséges képződmény, amelynek alapját különböző, országunkkal szemben ellenséges politikai érdekek képezik. Vagyis láthatjuk a totális tudatlanságot Kárpátalja történetét illetően, ezen alapszik az a hamis mítosz egy önálló nép létezéséről, melynek célja a vidék destabilizálása.

Egyfelől, Magyarország számára előnyös, hogy Kárpátalján ne ukránok, hanem ruszinok legyenek. A magyarokban él valamennyi magyar terület egyesítésének eszméje. Bár Kárpátalján közel 150 ezer magyar él (a lakosság 12 százaléka), de Ukrajnán belül ez csupán 0,3 százalék, ami nagyon kevés a területi autonómia követeléséhez. Ezért, akárcsak a két háború közötti időszakban, megkerülendő ezt a helyzetet a magyarok támogatják a ruszinokat, akik azt mondják, hogy közel egymilliónyian vannak.

Másfelől, Oroszországnak előnyös minden ügy, amely megosztja az országot. Jelentős segítséget nyújt ehhez a moszkvai patriarchátushoz tartozó helyi pravoszláv egyház, amely szintén előszeretettel használja ezeket a mítoszokat, sőt maga is produkál ilyeneket. Előfordult például, hogy maga a püspök mutatott be a megyei sajtó újságíróinak egy XI. századi barlangkolostort Munkács közelében. Csakhogy Kárpátalján nincs semmi ilyesmi. Ez egy egyszerű vasércbánya az egykor híres frigyesfalvi vasöntőgyár közelében, amelyet betemettek. Az újságírók mégis azt írták, hogy Kárpátalján ugyanolyan régi barlangkolostorok vannak, mint Kijevben, hogy azokat Bölcs Jaroszlav lánya, Anasztázia alapította és így tovább. Hasonlóan alaptalan meséket terjesztenek, de immár Cirill és Metód korát illetően a szentmihálykörtvélyesi kolostorról.

Cirill és Metód korában Kárpátalján még pogányság volt
Cirill és Metód nem járt Kárpátalja területén, nem léteznek erre vonatkozó adatok. Nálunk abban az időben a munkácsi járási Cserlenőn még működött a pogány kurgános hamvasztásos temetkezési hely, Topolókán pedig (ma Szlovákia, Ungvártól nem messze), még a XI. században is elégették a helyi szlávok a halottaikat.
Nálunk akkor még nem volt kereszténység. De azok számára, akik a hamis történelmet terjesztik, ennek nincs jelentősége.
Valójában Kárpátalján a kereszténység csak a XI. századtól terjedt el, miután a terület a magyar állam részévé vált. Az emberek (ruszinok), akik Galíciából jöttek, már keresztényekként érkeztek, de nem rendelkeztek itt saját egyházi struktúrákkal. Kárpátalja egész akkori területét az egri katolikus püspökség joghatósága alá helyezték. Éppen ezért csak a XVIII. században vált függetlenné a munkácsi görög-katolikus püspökség.

A kárpátaljai ébresztők arról beszéltek, hogy mi az egységes orosz nép része vagyunk
Létezik nálunk egy olyan fogalom, hogy »ébresztők«: Duhnovics, Dobrjanszkij, Rakovszkij és mások. Úgy tartják, hogy ők ébresztették nemzeti öntudatra a helyi lakosságot (napjainkban az emberek egy részénél neveik teljesen alaptalanul a ruszinság szimbólumaivá váltak). Az ébresztő szónak valóban van egy ilyen jelentése. Minden szláv országban volt egy ébredési korszak. A különbség azonban az, hogy a csehek a cseh, a szerbek a szerb, a bolgárok a bolgár tudatra ébresztettek, míg a kárpátaljaiak nem a ruszinra, ahogyan sokan tévesen gondolják, hanem az oroszra. Vagyis ezek az ébresztők azt a tézist terjesztették Kárpátalján, hogy mi a »nagy orosz nép« része vagyunk, és nem léteznek se ukránok, se belaruszok, és még kevésbé ruszinok, mert mindannyian az egységes orosz nép részei. Míg az ébresztők más országokban nemzeti öntudatra ébresztettek, ezek az emberek zsákutcába vezették a saját népüket. Számukra a nép egyszerű nyelve alkalmatlannak minősült az irodalmi használatra. Erre alkalmasnak csak Puskin magas nyelvét, vagyis az oroszt tartották. Nem csoda, hogy nem szerették azokat a galíciaiakat (narodovcikat), akik az egyszerű nép nyelvén írtak, s a galíciai ruszofilokkal működtek együtt.

A szovjet időkben az »ébresztőkre« amiatt volt szükség, mert az »egységes orosz nép« vonalat képviselték. Ma a ruszinság alapvető oszlopaiként használják fel őket. De nekik semmi közük a modern ruszinság eszméjéhez. Ha Duhnovics megtudná, hogy a nevét egy szűk körű regionális ruszin önazonosság népszerűsítéséhez használják fel, valószínűleg megfordulna a sírjában. Olekszandr Duhnovics valóban elterjesztette az irodalomban a »ruszin« szót (első ízben egyébként a Poveszty vremennih let-ben fordul elő a Kijevi Rusz idején, ráadásul a X. században még csupán a normannokat, varégeket jelölte, s csak később a keleti szlávokat), de éppen a galíciaiak hatására, akik segítettek neki a publikációkkal, s akiknek végül odaadta a saját levéltárát.”

Mint láthatjuk, Kobály József tanítani valóan mutatja be, miként nem szabad a történelmet feláldozni a politika, a napi érdekek oltárán, de sajnos nem azért, hogy egyszer s mindenkorra leszoktasson bennünket az efféle turpisságokról, hanem hogy kihúzza a „történelmi talajt” a politikai ellenfelek lába alól.

Tudjuk jól, Kobály József sosem vetemedne olyan balgaságra, hogy történelmi tényeket hamisítson meg. Két huncutságot mégis elkövet azok közül, amelyek nem illenek magára valamit is adó történészhez. Az egyik, hogy olyan következtetéseket is levon, amelyeket nem indokol kellőképpen. Mondhatják, hogy a tárgyalt írás nem holmi tudományos munka, ahol kötelező a lábjegyzet, ám amikor valaki azzal indítja okfejtését, hogy felveszi a harcot a történelmet deformáló szélhámosokkal, elvárható, hogy maga ne essen a hibájukba. Az írás második részében sajnos mégis akad olyan állítás, amelyet – legjobb tudomásom szerint – a szerző meggyőződésén kívül egyéb, tudományosan is értékelhető tény nem támaszt alá: „Egyfelől, Magyarország számára előnyös, hogy Kárpátalján ne ukránok, hanem ruszinok legyenek. A magyarokban él valamennyi magyar terület egyesítésének eszméje. Bár Kárpátalján közel 150 ezer magyar él (a lakosság 12 százaléka), de Ukrajnán belül ez csupán 0,3 százalék, ami nagyon kevés a területi autonómia követeléséhez. Ezért, akárcsak a két háború közötti időszakban, megkerülendő ezt a helyzetet a magyarok támogatják a ruszinokat, akik azt mondják, hogy közel egymilliónyian vannak.

Kobály József magyar kötődésére való tekintettel különösen fájó ez az okfejtés, amely indokolatlanul általánosító, azt a benyomást kelti, mintha létezne valamiféle konszenzus erre vonatkozóan a magyar nemzeten belül. Vajon honnan tudja, milyen kutatás alapján állítja Kobály József, hogy mit gondolnak a magyarok arról, mi az „előnyös” a számukra Kárpátalján? Kész tényekkel bizonyítani, hogy evégett célzatosan „támogatják” a ruszinokat? Hangsúlyoznám, nem arra lennék kíváncsi, hogy igaza van-e vagy sem, hanem arra, hogy megfelelően alá tudja-e támasztani az állítását.

A másik „történészbűn”, amelyet Kobály József – szerintem – elkövet, hogy folyamatosan minősít és értékel, szinte ugyanúgy, ahogyan az általa ostorozott szovjet, ukrán és ruszin historikusok tették-teszik. Jó példa erre az a politikai gúnyiratba illő hangnem, amelyet Mágocsi Pál Róbert vonatkozásában üt meg (függetlenül a szóban forgó személy tevékenységének megítélésétől). A magam részéről azonban sokkal igazságtalanabbnak és indokolatlanabbnak tartom Olekszandr Duhnovics értékelését. Különösen az a kijelentés tűnik rá és kortársaira nézvést elhamarkodottnak és aktuálpolitai indíttatásúnak, miszerint „zsákutcába vezették a saját népüket”. Napjaink politikusai és történészei helyében csak akkor mernék ennyire hangzatos és kategorikus kijelentéseket tenni, ha egészen bizonyos lennék benne, hogy saját korom társadalmát már sikerült megóvnom a zsákutcáktól és buktatóktól. És ennek a hozzáállásnak semmi köze a jelen ruszin– ukrán vitájához, vagy a politikai ruszinság problémájához. Csupán annyit kellene végre belátni, hogy nem a történész feladata az ítélkezés.

Mit is mondhatnék? A történész Kobály József szimpatikusabb nekem, mint közíró vagy politikus alteregója. Már csak azért is, mert publicistákkal és politikusokkal Dunát (illetve Tiszát) lehetne rekeszteni, míg a hiteles történészek ritkák, mint a fehér holló. Ezzel együtt nem vonom kétségbe Kobály jogát, hogy szabadon kifejtse a véleményét – ez a mai zaklatott korban különösen igazságtalan lenne vele szemben –, csupán sajnálom, ha nem veszi észre, hogy amit ebben a formában közöl, az mindössze korunk, a pillanatnyi helyzet halovány visszhangja, s talán már holnapra feledésbe merül, érvényét veszíti.

Hét
Kárpátalja.ma