Kezdőlap » Kárpátalja » Nézőpont » Történelemferdítés Ukrajnában – és a válasz rá dr. Csatáry Györgytől

Történelemferdítés Ukrajnában – és a válasz rá dr. Csatáry Györgytől

Milyen történelmet tanítanak Ukrajnában a nemzeti kisebbségeknek?

Az ukrajnai nemzeti kisebbségek történelemoktatásának témájában Petro Kraljuk, a filozófia doktora, író és publicista, az Osztrohi Akadémia professzora adott hangot nézeteinek. A Radio Szvoboda oldalán 2017 októberében megjelent cikk leginkább kérdéseket tesz fel az ukrán illetékeseknek, de véleményt is mond a történelemtanításról, érintve Kárpátalja történelmét. Az írás olykor alapvető tévedéseket vagy „csupán” csúsztatásokat tartalmaz, amelyek nem felelnek meg a történelmi valóságnak. Különösen elgondolkodtató, hogy ezek a vélemények egy komoly tudóstól hangzanak el, ezért is döntöttünk úgy, hogy – a magyar kisebbség képviselőiként – reagálunk az írásra, és ismertetjük saját álláspontunkat. A cikk a Milyen történelmet tanítanak Ukrajnában a nemzeti kissebbségeknek? címet viseli. A kérdés rendkívül időszerű éppen az új oktatási törvény szempontjából, amelyre már a második bekezdésben áttér a szerző.

Bevezetésként az 1401-ből származó Királyházi Evangéliumról szól, melyet a szerző egyértelműen az ukrán írásbeliség kiemelkedő emlékeként tart számon, majd néhány sorral lejjebb már ószláv nyelvezetűnek mondja. Az óukrán egyenlő lenne az ószláv nyelvvel? Ilyen alapon a szlovákok, az oroszok vagy más szláv nemzetek is magukénak mondhatnák a művet. Annyi bizonyos, hogy az evangélium szerzője nem rendelkezett kimondottan ukrán identitással.

A szerző az első három mondat után áttér az Ukrajnában elfogadott oktatási törvényre, ahol kiemeli, hogy a 7. cikkely a szomszédos országokban – Magyarországon, Romániában, Lengyelországban és Oroszországban – diplomáciai lépéseket váltott ki. Természetesen minden kisebbség ragaszkodik saját kultúrájához, identitásához, és ennek védelmében cselekszik. A szerző ezután a nyelvre mint a nemzeti identitás részére tereli át a szót, s aláhúzza, hogy a történelem is ide tartozik. Konstatálja, hogy a nemzetiségi iskolákban a saját nemzeti történelem tanítása olykor nem egyezik, sőt ellentétes az ukrán történelmi nézetekkel. Ezzel egyet lehet érteni, de ismerve a történészek nemlétező vitakészségét nemzetiségi alapon, valószínű, hogy ezen a későbbiekben sem tudunk változtatni. (Lásd a román–magyar és a szlovák–magyar erőfeszítéseket közös történelemtankönyv megírására vonatkozóan! Ukrán–magyar viszonylatban komoly szándék erre még nem mutatkozott.)

A továbbiakban visszatér az evangéliumra, sajnálja, hogy annak kiadása nem lett elsőrendű kulturális hír Ukrajnában. Hangsúlyozza, hogy az evangélium abban a régióban jelent meg, amelyet a magyarok és a románok részlegesen a magukénak tartanak. Elismeri, hogy Korolevónak volt magyar neve is. Ehhez hozzátennénk, hogy a régiót meglátásunk szerint nemcsak a magyarok tekintik magukénak, a románok helyett azonban nem vélekedhetünk. Történetírásunk szerint a mai Koroleve településnek már 1355-től magyar neve van, és 1945-ben változtatták Korolevóra, majd 1991 után Korolevére.

Megállapítja, hogy a Királyházi Evangélium arról tanúskodik, hogy itt régóta élnek ruszin-ukránok, akik magas szintű kultúremlékeket hoztak létre. Evvel még a szakma is egyetérthet, de az, ami utána következik, teljes dilettantizmusra utal. Ugyanis a szerző azt állítja, hogy a magyarok és a románok csakis az 1401-ben keletkezett evangélium megjelenése után kerültek Királyházára. Szerinte érdemes tisztázni, honnan jöttek ezek a népek. Tudniillik, hogy a szerző által felvetett problémát a történészek már rég megoldották, ha népek mozgása szempontjából vizsgálódunk. (Kraljuk felteszi a kérdést: mi volt itt jellemzőbb: a népvándorlás vagy a helyi ukrán lakosság magyarosítása és románosítása az állami struktúrák segítségével. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Királyháza és környéke elruszinosodásáról csak a XVIII. századi ruszin betelepítések befejeződése kapcsán beszélhetünk.)

A következő kirívó hamisításra utalhatunk avval, hogy ha a magyar királyság idején magyarosítás zajlott volna ebben a régióban, akkor nem születhettek volna – a szerző szavai szerint – „magas szintű ruszin-ukrán emlékek” ezen a helyen. A románokra nézve pedig köztudott, hogy Királyháza környékén sohasem működött román állam (ha leszámítjuk az 1919. évi román betörést), így sohasem románosíthattak annak segítségével.

A szerző szerint a Kárpátaljára érkező turisták, akik Munkács és Ungvár muzeúmaival ismerkednek, azt tapasztalhatják, hogy ez a régió ősidőktől kezdve magyar föld volt. Úgy látszik, a szerzőnek fogalma sincs vidékünk történetéről. Azt senki sem tagadhatja, hogy a magyar honfoglalással, a magyarok megtelepedésével a Kárpát-medencében létrejött egy magyar állam, amelynek soknemzetiségű volt a lakossága. Ez a királyság egészen 1920-ig működött. Ide tartozott a szóban forgó Ugocsa vármegye is, amelynek az egyik települése Királyháza. A tatárjárás után kezdődött, és a XVIII. században ért véget a rendszeres, az uralkodó által szervezett betelepítés. Ennek eredményeképpen többek között Királyháza és környékének lakossága is sokszínű lett nemzetiségileg. A ruszinok mellett nagy számban telepítettek be németeket, később, a galíciai pogromok idején számos zsidó telepedett itt le, köszönhetően annak, hogy a királyság befogadó volt. Ezek történelmi tények, amelyekről nem csupán a magyar történelmkönyvek tanúskodnak.

A szerző sérelmezi, hogy a turistavezetők Kárpátalján a magyar nemzeti hősökről beszélnek, miközben kétkétségbevonja a híres történelmi személyek magyar nemzethez való tartozását. A magyarok tudják a legjobban, hogy milyen vér folyt Zrínyi Ilona vagy Petőfi Sándor ereiben – utal Kraljuk a megnevezettek horvát, illetve szerb, szlovák származására, de elhallgatja azt, hogy mindannyian egy közös országban éltek, ahol megélhették saját kultúrájukat és hozott identitásukat, mialatt magyar hazájuk védelmét szent ügynek tartották. A felkészült turistavezetők nem titkolják nemzeti nagyjaink nemzetiségét, származásuk miatt semmilyen megkülönböztetésben nem volt részük. Ez nem akadályozta őket abban, hogy a magyar államiság oldalán küzdjenek, és az egyetemes történelem nagyrabecsült hőseivé váljanak.

Megjegyzi, hogy II. Rákóczi Ferenc sem volt százszázalékos magyar, mivel „a latin nyelvet használta”. A szerzőnek eszerint fogalma sincs a Kárpát-medence korabeli nyelvi viszonyairól, mivel a kultúra és a tudomány nyelve Magyarországon és nem csak ott a latin nyelv volt. (Megjegyzendő, hogy a magyar nyelv használata csak 1844-ben lett hivatalos Magyarországon, addig a latin és a német dominált). Rákóczi magyarságát vonja kétségbe továbbá avval, hogy ruszinok szolgáltak a hadseregében, megemlíti a Baloga és a Pinzenik neveket a kuruc nevek közül. Ilyen megállapítás csak olyan személytől származhat, aki még nem olvasott európai történelmet. Azt állítja, hogy II. Rákóczi Ferenc lengyel király akart lenni, ami tévedés vagy megtévesztő manipuláció, hiszen a vezérlő fejedelemnek nem voltak ilyen tervei. Bizonyára II. Rákóczi Györggyel tévesztette össze a szerző, aki erdélyi fejedelemként 1657-ben valóban a lengyel trónért indított sikertelen hadjáratot.

Szerinte Csernyivciben a turistavezetők egy román város benyomását keltik, s így van ez Lembergben is, ahol a lengyel múltat emelik ki. Ukrajna déli és keleti részén pedig az orosz múltra emlékeznek. Kijevet majdhogynem orosz városként állítják be. Az idegenvezetések alkalmával a közép- és felsőfokú tanulmányok alatt kialakult történelmi emlékezet elevenedik meg. Ezért nem meglepő, ha a magyarok Kárpátalját, a románok Bukovinát és Besszarábiát, a lengyelek Lemberg környékét vallják magukénak. Ez az álláspont azt sugallja, hogy Ukrajna régióiban a szomszédos országok történetét tanítják az (ukrán) iskolákban, és az idegenvezetők által ez a tudásanyag helytelenül nem az ukrán látásmód szerint jelenik meg. Ha ez így van, bár ebben erősen kételkedünk, ez a tényállás a kisebbségeknek egyáltalán nem róható fel.

Felteszi a kérdést, hogy vajon értik-e Ukrajnában, hogy meg kell változtatni a történelemtanítás tartalmát. Meg is válaszolja: inkább nem, mint igen. Bírálja az ukrán történelemtankönyvek tartalmát is, mert a népet és annak reprezentánsát, a kozákságot állítja középpontba. Helyesen kérdez rá, hogy hogyan illeszkedik ez be Kárpátalja, Bukovina és más régiók, azaz a „nem őslakosok” múltjába. A nem őslakosok alatt a nem ukrán népeket érti, ami szintén elfogadhatatlan, hiszen ez azt jelenti, hogy a többi nép csak betelepült a mai ukrán területre, mintha más népek státusza idegen lenne saját földjükön.

Az Osztrohi Akadémia tudós professzorának a nézetei és felvetései ismerősek számunkra, Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek tagjai számára. Ő is egynemzetiségű, egykultúrájú, homogén államot képzel el a jövőben, amelyről mi, magyarok már Szent István óta tudjuk, hogy gyenge és esendő. Nem hisszük, hogy ilyen államot szeretne építeni az ukrán politika.

Dr. Csatáry György,
a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi
Kutatóközpont vezetője

Szólj hozzá!

Read previous post:
A 2018-as külső független tesztelés értékeléséről

A bolognai rendszerhez való csatlakozás számos oktatáspolitikai folyamatot indított el az országban. 2005-ben létrehozták az Ukrán Oktatás-minőségértékelő Központot (Український центр...

Close