Vereckei tömegsírok: ukrán nacionalista hittételek és tények

Újabb ünnepséget rendezett az ukrán nacionalisták pártja, a Szvoboda, s újabb magyarellenes kirohanás lett belőle.

A párt sajtószolgálatának közleménye szerint, melyet a zakarpattya.net.ua közöl, a Szvoboda kárpátaljai és lemberg megyei szervezetei, valamint a Lemberg Megyei Tanács képviselői április 14-én megemlékezést tartottak a Vereckei-hágón, ahol „tisztelegtek a kárpáti szicsovikok (magyarul szicsgárdisták – a szerk.) előtt, akiket a lengyel és a magyar hadsereg lőtt agyon 1939. március 18-án”.
A szónokok egyike, Irina Harmaszij, a kárpátaljai megyei pártszervezet helyettes vezetője annak a kérdésnek a fontosságát hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Tanácsban alakuljon bizottság a Karpatszka Ukrajina idején, 1939-ben elkövetett háborús bűntettek nemzetközi kivizsgálására. Mint fogalmazott, „emlékeznünk kell arra is, hogy a Vereckei-hágó a Karpatszka Ukrajina szabadságáért aktívan küzdők elleni háborús bűntettek, a honvédek által az ukránok ellen a XX. században érvényes nemzetközi normák ellenére elkövetett szörnyű és hallatlan politikai üldöztetés és kínzás szimbóluma”. „És ezeket a bűntetteket el kell ítélni” – tette hozzá.
Ugyanakkor ismeretes, hogy a Vereckei-hágó térségében az elmúlt években feltárt tömegsírok eredetét, keletkezésük történetét máig homály fedi. A száraz tényeknél maradva csupán annyi állítható teljes bizonyossággal, hogy lembergi régészek még 2008-ban bukkantak néhány tömegsírra mintegy másfél kilométernyire a magyar honfoglalási emlékműtől, amelyekből valószínűsíthetően, de nem bizonyítottan 1939-ben kivégzett szicsgárdisták maradványai kerültek elő.
Mint ismeretes, a szicsgárdisták 1939 márciusában harcba bocsátkoztak a Kárpátaljára bevonuló magyar honvédség alakulataival a Huszt melletti Vörös-mezőn. A rövid összecsapást követően a visszavonuló ellenállók Romániába menekültek, ám az ottani hatóságok visszatoloncolták őket. A lengyel állampolgárságú szicsgárdistákat Magyarország nem sokkal ezután átadta a lengyel hatóságoknak a Kárpátalja visszavételével éppen akkoriban kialakult magyar–lengyel közös határon.
Megjegyzendő, hogy máig nem került elő semmilyen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy ilyen fogolyátadásra a Vereckei-hágón is sor került volna, az ukrán történetírás ezzel kapcsolatban csupán szemtanúk bizonytalan elbeszéléseire hivatkozik. Érthető módon semmi nem utal arra sem, hogy a kivégzésekben magyarok is részt vettek volna, vagy azokhoz a magyar hatóságoknak bármi köze lett volna. A négy évvel ezelőtti sajtóbeszámolók szerint a lembergi szakemberek véleménye is az volt, hogy az áldozatokat valószínűleg a lengyelek végezték ki.
Minden arra vall azonban, hogy a tények sem a Szvobodát, sem híveit nem érdeklik. Igen tanúságos e tekintetben az a vita, mely a fentebb ismertetett cikk megjelenése után bontakozott ki az olvasók között a zakarpattya.net.ua portálon.
Íme néhány jellemző hozzászólás.
Helyi. „Mindez kétségtelenül helyes, de mire szovjet típusú látszatrendezvénnyé változtatni ezt kötelező pionírokkal? Egyszerűen sajnálnivalók azok a kislányok alulról a negyedik fotón (az olvasó a Szvoboda rendezvényén készült, a cikkhez mellékelt fotókra utal – a szerk.) Egy szál blúzban és rövid szoknyában a havon… Mi a fenének kell ez? A funkcionáriusok dzsekiben állnak, a gyerekek meg ingben… Nem kell vetélkedni hazafiságban…”
Ez én vagyok. „A gyerekek arca [a fotón – a szerk.] elégedett; mosolygósak, büszkék. Valószínűleg ugyanilyen volt a diákoké a Vörös-mezőn [ahol a szicsgárdisták összecsaptak a bevonuló magyar hadsereggel 1939 márciusában – a szerk.]. De őket a felnőtteknek kellett volna óvnia a jövő számára. Nem tették ezt meg a felnőttek sem akkor, sem most. A történelem ismétli önmagát.”
Andrij. „A Vörös-mezőn háború volt. A magyar katonák parancsot teljesítettek!!! Azok voltak a bűnözők, akik gyerekeket küldtek – amint ön fogalmazott – a megnyerhetetlen háborúba… [Karpatszka Ukrajina védői jelentős részben diákok, gimnazisták voltak – a szerk.] Ők maguk pedig elszöktek, ki hova!!! Hát nem így történt az egész????”
Ez én vagyok. „A reguláris magyar csapatok az akkorra már nem létező Csehszlovákia területére nem kizárólag Huszt irányában vonultak be. … A magyarokat csak Huszt alatt várta fegyveres ellenállás. Más helyeken, ha nem is virággal várták őket, mint az gyakran megtörtént, hát legalábbis passzívan. … Tehát a magyarok nem számítottak fegyveres ellenállásra. De ha egyszer lőni kezdtek rájuk, ők ugyanazzal válaszoltak. Ez már háborús bűntett? Hát azok, akik a kiképzetlen diákokat a biztos halálba küldték, ők kicsodák? Mert a nem tudom hány védő halálára nem volt logikusan szükség. Ők legfeljebb feltartották a magyarokat, amíg felbujtóik visszavonultak vagy a román határig, vagy a hágók irányában. Ki adta ki a parancsot Huszt védelmére? Volosin [Avgusztin Volosin Karpatszka Ukrajina elnöke volt – a szerk.] elhagyta Husztot, és embereket jelölt ki a dokumentáció átadására az érkező magyaroknak.”
Csornota. Andrij, az, aki küldte (őket), például Kolodzinszkij ezredes [Mihajlo Kolodzinszkij Karpatszka Ukrajina fegyveres erőinek főparancsnoka volt – a szerk.], szintén meghalt. Természetesen voltak gyávák, voltak egyszerű civilek, akik nem tudtak harcolni.”
Andrij. „Tudja, hogy halt meg Kolodzinszkij és Kosszak [Zenon Kosszak a Karpatszka Szics ukrán önkéntes fegyveres önvédelmi szervezet vezetője volt – a szerk.] ???? Elfogták őket, amikor Suheviccsel [Roman Suhevics az OUN ukrán nacionalista szervezet egyik vezetője, később az UPA katonai vezetője volt – a szerk.] és Volosinnal együtt menekültek, de nekik nem volt szerencséjük… És azért végezték ki őket, mert Máramarosszigeten a levegőbe repítettek egy szerelvényt vagonokkal!”
Ez én vagyok. „Hozzáadok még egy részletet a katonai doktrínájából (a Kolodzinszkijéból – a szerk.): »Vér kell, adjunk tengernyi vért, … fel kell áldozni az anyagi javakat, ne hagyjunk magunknak semmit. Ha egy szabad ukrán állam a célunk, haladjunk feléje minden módszerrel és minden úton. Ne szégyelljük a kínzásokat, a rablásokat és a gyújtogatásokat. A küzdelemben nincs etika. A háborúban az etika a rabság maradványa, amelyet a győztesek kényszerítenek rá a legyőzöttekre. Ne törődjünk a becsületes nevünkkel és hírünkkel a világban, mert bármennyire hűek legyünk is eszméinkhez a küzdelmünkben, minket mindig banditáknak fognak nevezni. Minden út, amely a legfőbb célunkhoz vezet, a mi utunk, függetlenül attól, hogy mások hősiességnek vagy alávalóságnak tartják-e«.
Ezért nem sajnálta a biztos halálba küldeni a gyámolítottjait.”
Sorry. „Harcok sok irányban folytak, egyszerűen Husztnál volt a legnagyobb. És nem a maga feladata értékelni az ukránok idősebb és fiatalabb nemzedékeinek hőstettét a Vörös-mezőn. Először is, éppen az ő hősiességüknek köszönhetően rendelkezünk ma a hazafiság felbecsülhetetlen értékű példájával, amely megihleti a mai nemzedékeket (ami önt tulajdonképpen dühíti). Mellesleg mindig leírom ezzel összefüggésben, hogy miért nem lesz soha az úgynevezett ruszinokból nemzet – mert nekik nincsenek hőseik. A „ruszinság” szolgaság, kollaborálás. Árulókból pedig nem lehet nemzetet faragni. … Ha továbbra is fényes emlékezetüket (Karpatszka Ukrajina védőiét – a szerk.) fogja tapodni, sokadszorra is ellátom itt a baját. Ellátnám a valóságban is, de valószínűleg nem adatik meg. Ezért fogja vissza magát. Annál is inkább, mivel még senki sem válaszolta meg nekem a magyarok közül azt a kulcskérdést, milyen jogon törtek be akkor a magyarok a mi országunkba, amelyet nem laktak etnikai magyarok? Afféle bolond érveket, mint például az ezeréves együttélés, nem fogadok el. Különben újra felajánlom a magyaroknak, hogy térjenek vissza legalábbis az osztrákokhoz, vagy vándoroljanak vissza az Urálon túlra…”
Ugye milyen ismerős az utolsó bejegyzés írójának „vitastílusa”? Ha kifogy az érvekből, jöhet a hittételek szajkózása, a becsmérlés és a fenyegetés. Úgy tűnik, az ukrán nacionalisták számára nincs értelme a vitának.
Hét
Kárpátalja.ma