Kezdőlap » Kárpátalja » Oktatás » A pedagógusnak el kell nyernie a gyermekek bizalmát

A pedagógusnak el kell nyernie a gyermekek bizalmát

Beszélgetés a 2009-es Év Tanára vetélkedő győztesével
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola fennállása óta megannyi tehetséges középiskolásból nevelt magas fokú szaktudással felvértezett, amellett nemzetrészünk érdekeit is szem előtt tartó fiatal értelmiségit. Alma materük elhagyása óta az eltelt évek során sokuk igencsak szép sikereket ért el. A Nagyszőlősi járás egyik kis falujából elinduló Szimku András is közéjük tartozik, aki három évvel ezelőtt az Év Tanára lett.
– 1980. október 22-én születtem Feketepatakon. A Salánki Mikes Kelemen Középiskola befejezése után nyertem felvételt a főiskola angol-történelem-világirodalom szakára – pillant vissza beszélgetőtársam tanulmányi időszakára. – Már kisiskolás koromban „eljegyeztem” magam az angol nyelvvel. Nem kimondottan tanár akartam lenni, de azt már tudtam, hogy felnövekedvén ezzel a nyelvvel fogok foglalkozni. Két csodálatos angol szakos tanárom, Bendász Mária és Barta Zsuzsa kedveltette meg velem a nyelvet, akikkel a mai napig is szoros kapcsolatban állok. Remek, áldott pedagógusokként ismertem meg őket, akik példaként szolgálnak számomra. Ők érlelték meg bennem azt az elhatározást, hogy én is angoltanár legyek. Családomban korábban csak egyetlen rokonom, az egyik nagyanyám húga dolgozott pedagógusként, aki szintén a mára Mikes Kelemen nevét felvevő Salánki Középiskolában tanított hosszú éveken át. 2003-ban kaptam diplomát a főiskolán, s a mára középiskolává lett Verbőci Általános Iskolában helyezkedtem el mint angol szakos tanár, egy évre rá pedig felkértek, hogy a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban oktassam a legelterjedtebb világnyelvet, s 2005-ben a tanintézmény igazgatója lettem.
Úgy tudom, hogy Nagy-Britanniát is megjárta. Érdekelne, miként került a szigetországba, s milyen benyomásokat szerzett ottléte során? Miként illeszkedett be az idegen nyelvi környezetbe, s hogy tapasztalta: az angolok általában barátságosak, közvetlenek, vagy az elterjedt sztereotípiáknak megfelelően kimértek, távolságtartóak a kontinensről érkezettek irányában?
– 2005-ben a Londoni Magyarok Szervezete pályázatot hirdetett meg Magyarország határain kívül élő angol szakos tanárok számára, melyre én is jelentkeztem, s meg is nyertem azt. Akkor két másik kárpátaljai angoltanárral utaztam el Nagy-Britanniába. Másodszor, ez év márciusában pedig egyedül tettem meg az utat, egy ott élő rokonomat kerestem fel, s állást is vállaltam a szigetországban, egy bevásárlóközpont menedzser asszisztenseként dolgoztam, illetve az ügyfélszolgálatot vezettem, s nemrég tértem haza. Angliai utazásaim során sok helyütt megfordultam, Londonban, Ryeban, Hastingsben, Bathban, valamint a híres egyetemi városban, Oxfordban. Mindezek a városok csodálatosak, melyekről addig csak könyvekben olvastam, ám egészen más a helyszínen látni a különböző nevezetességeket, vagy csak olvasni róluk. A brit fővárost kétszer is felkerestem, de Londont nem lehet megunni, mindkét alkalommal csodálattal töltött el épületei, emlékművei szépsége.
Ami az angolokat illeti, sokan úgy vélik, hogy konzervatívak, zárkózottak. Ez valamilyen szinten igaz, de például a munkám során, személyesen nem igazán tapasztaltam merev hozzáállást a külföldiek irányában. A szigetország társadalma nagyon összetett, ahol már szinte megszokott dolog az, ha valaki külföldi származású, hisz rengeteg bevándorló él Nagy-Britanniában. Mivel angol ügyfelekkel dolgoztam, gyorsan adaptálódtam a környezethez, igen könnyen összebarátkoztam a helybeliekkel, és ami meglepő: akadt olyan törzsvásárló, aki csak azért tért be hozzám, hogy köszönjön, és egy kicsit elbeszélgessen velem. Ez az eset nagyon jó érzéssel töltött el, mivel idegenként nem mindig érik ilyen benyomások az embert. Az idegen nyelvi közegbe való beilleszkedésről szólva megjegyezném: amikor először utaztam ki a „ködös Albionba”, három napra volt szükségem, hogy megszokjam az ottani „élő” beszédet. Másodszor viszont már semmilyen gondom nem akadt a beilleszkedéssel, s nagyon örültem annak, hogy egy-egy vendég vagy vásárló megdicsérte az angol nyelvtudásomat, a beszédkészségemet és a kiejtésemet. Szerintem ennél nagyobb elismerés nem is érhetett volna. Megemlíteném: Huszti Ilona főiskolai tanárnőm nem hiába „nyaggatott” az angol fonetikai (hangtani) foglalkozásokon, aminek akkor, persze, nem igazán örültem, de meglett a gyümölcse.
Hogyan lett az Év Tanára, s mivel tudomásom szerint jelenleg nem oktat, érdekelne, miként lehetséges az, hogy ne tanítson az Év Tanára?
– 2009-ben, amikor a Tiszaújlaki Széchenyi István Középiskolában oktattam az angol nyelvet, megnyertem az Év Tanára vetélkedőt. Egyes körök felháborodtak azon, hogy egy magyar pedagógus lett a legjobb kárpátaljai angoltanár, de hát akkor, ott, abban a pillanatban ez nekem sikerült. Nem szeretek dicsekedni ezzel az eredményemmel, arra viszont büszke vagyok, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy magasabb színvonalra kerüljön a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás. És remélem, a főiskola vezetősége is büszke rám.
Miután az idén hazatértem Nagy-Britanniából, egyetlen iskolában sem álltam munkába. Egy magyarországi utazási irodánál dolgozom mint külső, kihelyezett munkatárs és tolmács, mivel négy nyelven is folyékonyan beszélek, s ezért is hasznomat veszik a cégnél. Emellett pedig már hat éve dolgozom egy holland alapítványnál. S miért nem oktatok, miért nem tanít az Év Tanára? Hát ezek érdekes kérdések, de ha kapok egy állásajánlatot, akkor talán elgondolkodom rajta.
Pedagógusként a kisebbekkel vagy inkább az idősebb diákokkal szeretett foglalkozni? Miként tudná megfogalmazni tanári hitvallását, s mit tekint a legszebbnek a pedagógusi munkában?
– Mindig is inkább a kisebb korosztállyal szerettem foglalkozni, nekik én András bácsi voltam, míg az idősebbeknek tanár úr. Meg kell említenem, hogy nagyon szoros és kellemes élmények fűznek a tiszaújlaki magyar iskolásokhoz, hiszem azt, hogy akiket én tanítottam, soha nem felejtenek el. Ezt jelzi, hogy a mai napig is sokan keresnek fel, írnak, telefonon hívnak, s ha találkozunk, végtelenül aranyosan üdvözölnek. Nagyon szerettem ott tanítani.
A tanári pálya igen nehéz, és nagy felelősséggel jár, ha az ember a hivatásának tartja az oktatói munkát, ahogy én is mindig annak tartottam. Szép és fontos feladat átadni a tudást, és nevelni a felnövekvő nemzedéket. Soha nem voltam „csak” tanár, hanem barát is, az idősebb diákok – fiúk és lányok egyaránt – szerettek beszélgetni velem, s a „titkaikat” is elmondták nekem, mert megbíztak bennem. Amíg egy pedagógus nem képes leereszkedni a gyermekekhez, és elnyerni a bizalmukat, addig csak száraz anyagközlő lesz. Van egy idézet, mely természetesen nem tőlem származik, de a benne foglalt gondolatokkal teljes mértékben egyetértek, s rám is nagyon jellemző az idézetnek megfelelő hozzáállás: „Egy igazi tanár olyan, mint egy gyertya. Minél többet világít másoknak, annál jobban emészti önmagát.” Büszke vagyok a pedagógusi munkámra, mert szívvel-lélekkel és szeretettel oktattam, s ami nagyon fontos, élveztem is azt.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma
More in interjú, pedagógus, Rákóczi-főiskola
Köszönet a jótékonysági szüreti bál támogatóinak

Honlapunkon már korábban olvashatták írásunkat a 2012-es jótékonysági szüreti bálról, melynek helyszíne a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola volt.

Close