Kezdőlap » Kárpátalja » Színes » A legszebb karácsonyfa

A legszebb karácsonyfa

Egy család szegényes, mégis emlékezetes ünnepe a háború dúlta Budapesten: csodálatos történet 1944-ből.

Írta Moravcsik Edith, The Milwaukee Journal

Ezen a karácsonyestén is úgy kezdődött minden, mint máskor: december 24-én szürkületkor apám fennhangon rázendített egy régi karácsonyi énekre, jelezvén, hogy beköszöntött a szenteste. Aztán anyám folytatta az éneklést, majd én is csatlakoztam. Így énekeltünk egy darabig, és mindenki szépen felöltözött az ünnep tiszteletére. Hat óra körül apám elővette a hatalmas családi Bibliát, amelyet evangélikus lelkész nagyapjától örökölt, és elkezdte olvasni nekünk Jézus születésének és a pásztorok hódolatának történetét Lukács evangéliumából. Családi hagyományaink szerint amikor az utolsó szakasz is elhangzik – „A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dícsérvén az Istent mind azok felől, a miket hallottak és láttak, a mint nékik megmondatott” –, eloltjuk a lámpát, hogy egy kicsit a sötétben üldögéljünk. A felolvasás után apám átmegy a másik szobába, ahol már áll a karácsonyfa. Amíg anyámmal a sötétben várunk, ő elmond nekem egy történetet. Minden évben másik mese volt soron, de az közös volt bennük, hogy többnyire angyalokról szóltak. Amíg anyám mesél, addig apám felteszi az utolsó fenyőfadíszeket, meggyújtja a vékony kis viaszgyertyákat a fán, aztán csenget, és kinyitja az ajtót. Anyám és én belépünk, és szótlanul állva, ámulva nézzük a tündöklő karácsonyfát.

Ebben az évben azonban valahogy minden más volt. Máskor apám íróasztallámpájának fényénél olvasta fel az evangéliumi részletet. Idén egy vastag, csöpögő gyertya szolgált világítóeszközként, mert Budapesten nem volt áram. A konyhából sem áradtak be ínycsiklandó illatok. Nagyon kevés ennivalónk volt, és még a karácsonyesti vacsorára is csak babfőzelék készült. Amikor apám a felolvasás után elfújta a gyertyát, nem borult teljes sötétség és csend a szobára, mint máskor. Minden percben hatalmas vörös fényszórók pásztázták az eget, és messziről tankok kitartó dübörgése hallatszott. A sarokban ott volt egy kis táska, benne a legszükségesebb holmikkal, hogy amikor megszólalnak a légiriadót jelző szirénák, gyorsan fel tudjuk kapni. Nem tudhattuk, hogy egy óra múlva visszajöhetünk-e az óvóhelyről, vagy akár egy hétig is lent kell maradnunk. Ugyanis mindez 1944-ben történt. Én persze ezen a különös karácsonyestén is éppoly izgatott várakozással néztem az est fénypontja elé, mint korábban bármikor. Ötéves fejjel nem fogtam fel, hogy a háború beleszólhat az ünnep menetébe. Meg voltam győződve arról is, hogy jó voltam az elmúlt évben, és megérdemlem a karácsonyt. Apám kiment a szobából, én pedig már előre elképzeltem a pillanatot, amikor anyám befejezi a mesét, kinyitják az ajtót, és ott áll a szaloncukortól, díszektől és gyertyáktól roskadozó karácsonyfa.

– Karácsonyeste – kezdte a történetet anyám – az angyalok a mennyben már javában készülődtek, hogy elvigyék a legszebb karácsonyfákat a jó gyerekeknek. Egyikük elment a mennyei fenyvesbe, ahol a legszebb fa nőtt. Minden évben azt a gyereket ajándékozták meg a mennyei fenyőfával, aki a legjobban megérdemelte. Az angyal kifulladva érkezett meg a földre a sudár fenyőfával, amelynek sűrű ágain csak fényes tűlevelek csillogtak. Leült hát egy erdei tisztáson, hogy megpihenjen. Amikor körülnézett, látta, hogy évszázados fák hevernek mindenfelé gyökerestül kiforgatva vagy kettéhasított törzzsel, és az elpusztult fák fölött kétségbeesetten rikácsoló madarak keringenek.

– Mi történt itt? – kérdezte tőlük az angyal. – A háború, a háború – keseregtek a madarak. – Egy napon nagy fekete héják szálltak erre, és amint vastojásaikat a földre ejtették, a fák összeroppantak, kiégtek, és megsemmisült a fészkünk. Az angyal megrendülten hallgatta őket. Leszakított néhány gallyat a mennyei karácsonyfáról, és a földbe szúrta őket. És íme, azok tüstént növekedni és terebélyesedni kezdtek. Az öreg fatörzsekbe is visszatért az élet, s máris új erdő keletkezett a régi helyén. A madarak boldogan szálltak a friss, zöld ágakra, s már azt tervezték, hogyan rakják meg új fészküket.

Az angyal folytatta az útját. Már közel járt a városhoz, ahol az a kislány lakott, akinek abban az évben a mennyei karácsonyfát szánták. Egyszer csak egy csoport állat jött vele szembe: nyulak, őzek, tarajos sülök, mókusok, rókák. Fáradtan vánszorogtak, lehorgasztott fejjel, csüngő farokkal.

– Mi történt veletek? – kérdezte az angyal. – A háború, a háború – siránkoztak az állatok. – Vasszörnyetegek szántották fel a mezőket, a bokraink mind elégtek. Nincs mit ennünk, nincs hova lennünk. Az angyal letört néhány fenyőfaágat, és elültette őket. Az ágak körül nyomban kizöldült a fű, és kinőttek a bokrok. Az őzek vígan szökdécseltek, a nyulak tüstént rágcsálni kezdték a friss, ropogós fűszálakat.

Az angyal ismét útra kelt. Amikor a külvárosba ért, megtorpant egy háznál, ahonnan sírás hallatszott. Az angyal belépett. Odabent hideg volt, és sötét. Valaki mozdulatlanul feküdt az ágyban. Egy kislány ült sírva a betegágynál. – Bárcsak hazajönne a papám a háborúból ma estére! Ő biztosan szerezne tűzifát meg élelmet, és hozna gyógyszert anyámnak. Az angyal ismét letört néhány faágat, és begyújtotta a tűzhelyet. Hamarosan fellobbant a tűz, és a leves is főni kezdett a fazékban. A beteg asszony kinyitotta szemét, és rámosolygott a lányára.

Későre járt; az angyal most már meggyorsította lépteit. Hamarosan elérte úti célját, a legjobb gyerek otthonát. Mielőtt belépett, ránézett a fára, és elszorult a szíve. Oly sok ágat osztogatott szét, hogy az egykor sudár és szép fa most csenevésznek, tépettnek látszott. Az angyal négy díszt tett a megmaradt ágakra – egy üvegből készült madarat és nyulat, egy házikót meg egy vékony viaszgyertyát. Azután elhelyezte a karácsonyfát a legjobb gyerek szobájában.

Megszólalt a karácsonyi csengő, amely jelezte, hogy beléphetünk a másik szobába. Talpra ugrottam. Kinyílt az ajtó, és elállt a lélegzetem. Ott állt a legfurább karácsonyfa, amit valaha láttam. Silány volt, ágai lehajlottak, és szinte teljesen kopárnak tűnt. Hiányzott róla a szaloncukor, kevés dísz volt rajta, és egyetlen gyertya árválkodott ágain. Ráadásul kicsi volt, szinte eltörpült apám mellett, aki ott állt, s arcán zavar, bizonytalanság tükröződött.

Nem tudtam levenni a szememet erről a különös karácsonyfáról, és apám aggódó arcát kémleltem. Ezek szerint rossz gyerek voltam? Hát miféle furcsa karácsony ez? Anyámra néztem, segítséget várva. Ő rám mosolygott, és hunyorított. Ahogy követtem pillantását, a karácsonyfa hirtelen ismerősnek tűnt fel előttem. A gyertya fényében megcsillant az üvegmadár szárnya, az egyik ágon házikó himbálódzott, s a tűlevelek mögül egy üvegnyúl fénylő, vörös szeme villant elő.

Ekkor döbbentem csak rá, miféle karácsonyfa is ez a szánalmas kis fenyő: a mennyei fa, sudár, gazdagon díszített és pompás, s a legjobb gyermeknek szánták; egyszóval, a legcsodálatosabb karácsonyfa, amelyet életemben láttam.

Forrás: www.rd.hu

Szólj hozzá!

More in háború, karácsony
Kárpátalja anno: hucul falu télen

Koczka András kárpátaljai festőművész Hucul falu télen című, 1970-ben készült alkotásával kívánok minden kedves Olvasónak áldott karácsonyi ünnepeket.

Close