A nő, aki 36 nyelven énekel: Dévai Nagy Kamilla

– Mikor indult Ön az énekesi pályán?
– A televíziónak köszönhetően 1968-ban a Nyílik a rózsa népdalvetélkedőben egy csapásra ismert lettem, mert én voltam az első, aki népdalok kíséréséhez gitárt fogtam. A rákövetkező évben már a Röpülj páva vetélkedő „megpecsételte” a sorsomat, bármennyire nem akartam, a színpad lett a sorsom… 43 év alatt bejártam a nagyvilágot, közel 15 ezer koncertet adtam, sokmillió kilométert utaztam. Egész életemben énekeltem, viszont sosem szerettem volna hivatásos énekes lenni. Igazából tanítás volt a vágyam. Ezt az álmomat egy 1996-os nagy baleset következtében megvalósítottam. Így jött létre a Krónikás Zenede.

– Mit tudhatunk még a Zenede alakulásáról?
– A fent említett majdnem halálos kimenetelű autóbaleset következtében két napig voltam a klinikai halál állapotában, ahogy szoktam volt mondani, az „Úr vendége”voltam. Lebénultam, súlyos fejsérülésem volt, s ezután fél évig tanultam újra beszélni és járni. Ez alatt a kényszerpihenő alatt gondoltam végig, hogyan tovább…
Sok önuralom, energia, hit és akaraterő kellett hozzá, hogy újra talpra álljak. Ahogy nőtt a hitem, úgy nőtt az eredmény, s ahogy nőtt az eredmény, növekedtem hitben is. Egyik a másikát segítette. S mivel egész életemben tanítani szerettem volna, itt volt rá a lehetőség, hiszen ülve is lehet tanítani.
Ekkor kezdtem szervezni az iskolát. Nem a meglévő pedagógiai értékekre építettem, hanem azt vettem alapul, hogy egy pályakezdő énekes-gitáros fiatalnak mit kellene tanulnia, és kiktől. Eszerint egy teljesen új módszert építettem fel: beszédművészet, mozgás, klasszikus gitár, előadó művészet, hangtan- fénytan- mikrofontan, ruha- smink és egyebek kerültek be az oktatásba.

– Milyen támogatást kapott az iskola, ill. milyen alapból működik jelenleg?
– 16 éve él a Krónikás Zenede, de sajnos az állam sem a kezdetekkor, sem most nem finanszírozza a működését. Sőt: EGYÁLTALÁN nem kaptunk soha állami támogatást… És hogy mitől vagy miből él? Először is én az első pillanattól kezdve ingyen csinálom. Az összes előadásunk pénzét, és eladott CD-ink árát a tanárok fizetésére fordítom. Abból a hitből merítünk erőt, hogy valami olyat csinálunk, ami ugyan nem divatos, ám mégis kell az embereknek. Hiszen ilyen képzés máshol nincs. Itt egyszerre tanulnak gitározni, énekelni, beszélni, előadni, verseket írni, öltözködni, és hála a kiváló tanároknak, mindez magas színvonalon történik.

– A diákoknak kell tandíjat fizetniük?
– Az első tíz évben a diákoknak sem a lakásért, sem az ételért, sem a tanításért nem kellett fizetniük. Én ezzel szolgálok, ezzel próbálok segíteni. Énekelni talán tudok, tanítani pedig szeretek. Nemzedékeknek adom át a régi és kortárs magyar írók és zeneszerzők hagyományát: tiszteljük őseinket, történelmünket, irodalmunkat és próbáljuk minél szélesebb körben megismertetni az emberekkel értékeinket.
Érzem, hogy dalaink megérintik az embereket, s ez ad nekünk lendületet és kitartást a további munkához. Látjuk, hogy van értelme. Hogy ADHATUNK. Ebben szeretet van, ami árad a színpadról a közönség felé és vissza. Ez az este is egy ilyen szeretetet adó ölelés volt. Lehetnek közöttünk országhatárok, de mi egy törzsről fakadtunk, együvé tartozunk, egy a lelkünk és egy a nyelvünk.

– Ön bekerült a Guinness- Világrekordok Könyvébe.
– Igen. Sokáig nem tudtam, hogy én vagyok az az előadóművész, aki a Föld összes kontinensén, ahol magyarok élnek, mindenhol énekeltem. S azért kerültem be a Guinness Világrekordok Könyvébe, mivel én éneklek a világon a legtöbb nyelven.

– Hány nyelvet kell itt értenünk?
– Jelen pillanatban 34 nyelven énekelek. Ez a talán a sok utazásnak köszönhető, mert bárhová mentem, mindig vittem egy ráadás dalt, s így alakult ki ez a fantasztikus repertoár.

– A sok utazás során rengeteg helyen megfordult. Egyik sem csábította ottmaradásra Önt?
– Nem. Egyszer voltam hosszabb ideig távol Magyarországtól:.105 nap alatt 97 koncertet adtam Amerikában. Ez számomra nagyon hosszú idő volt. Ekkor megfogadtam, hogy soha többet ilyen hosszú időre nem megyek el, s ezt be is tartottam. Nem megyek el innen, s ezt a Kárpát-medencére értem. Ugyanis egyszer komolyabban fontolgattam, hogy visszamegyek Erdélybe, ahonnan én is származom. Bár én már Magyarországon születtem, de az egész családom erdélyi.

– A hajpántnak, amit Ön állandóan visel, annak van valami története?
– A hajpántot Amerikában egy rezervátumban élő indián ajándékozta nekem körülbelül 35 éve, és én azóta viselem. El kell mondanom, hogy én nem szeretem az ilyen rezervátumokat. Hasonlóan az állatkerteket sem, mert zavar, hogy egy szabadságra született vad bezárva éljen, s fáj így bezárva látni őket. Amikor pedig a rezervátumban jártam, ugyanez az érzés lett úrrá rajtam. A rengeteg turista közt szégyelltem magam, hogy úgy bámulják őket, az indiánokat, mint az állatokat az állatkertben. Ez a sajnálkozás szinte kiült az arcomra, amit egy öreg indián valószínűleg megérezhetett, mert felnézett. Megfogott egy hajpántot és méltóságteljesen felemelkedett és a fejembe húzta. Ez volt 1975 áprilisában. Akkor úgy éreztem, hogy befogadott, hogy testvérének fogadott, s én azóta viselem a hajpántot. Ebben benne van az indiánnak az a méltósága, ami bennünk is él. Mert mi, magyarok nagyon sokszor megtöretnénk, ha hagynánk magunkat, de én ezzel jelzem, hogy nem, mert itt vagyunk és egymásért vagyunk összetartozásban.

Köszönöm a beszélgetést, és köszönöm, hogy megosztotta az olvasókkal életének eme érdekes részeit.