A szépség tárgyiasulása

„Vannak, akik igyekszenek szabadulni egyéni adottságaiktól, ahelyett, hogy megtanulnának azokkal együtt élni, sőt, jól élni.” – Gondolatok a szépségről.

Azt hiszem, nyugodtan – vagy éppen ezért nagyon is nyugtalanul – jelenthetjük ki, hogy korunk egyik hétköznapokat is meghatározó fogalma a szépség. A szépség ideájára természetesen mindannyiunk életében szükség van, a baj azonban ott kezdődik, amikor annak megítélése nem a külső és vele párhuzamosan a belső kategóriák harmonikus egységeként, hanem kizárólag kívülről vezérelt módon alakul ki. De miért is hozom szóba mindezt? Azért, mert napjainkban a médiumok erőszakos tudatformálásának köszönhetően nagyon sok ember kénytelen szembesülni azzal, hogy alakja, arcvonása, haja vagy bőre, vagyis külső megjelenése eltér attól a trendi széptől, amellyel nap mint nap találkozik a különböző csatornákon keresztül.

Ennek egyik jele, hogy már a Facebookon is olvashatók olyan írások, amelyekben a diktált szépség felől az úgynevezett természetes szépség felé igyekeznek orientálódni. (Mi ez, ha nem önvédelmi reflex?) Ugyanakkor ez az eltérés csakhamar sokak számára föloldhatatlan lelki problémává válik. Ennek hatására számosan előbb egy átváltozási folyamatot indítanak be – mértéken fölüli karcsúsítás, túlzott sminkelés, netán plasztikai beavatkozás stb. –, majd amennyiben mindez eredménytelen és reménytelen, vagy éppen elérhetetlen, zuhanás következik be: önbizalomvesztés, később a lemondó beletörődés, és nem kizárt a slamposság, az igénytelenség megjelenése sem. Emberi életek, kapcsolatok nyomorodnak meg, s csupán azért, mert láthatóan nem felelnek meg a feléjük közvetített uralkodó szépségideának.

Mi hát a baj? Az, hogy a szépség uniformizálódásával és tárgyiasulásával állunk szemben. Hovatovább mára már alapvetően a tömegízlést formáló, s egyáltalán nem mindig példaértékű példaképekhez kell hasonlítani ahhoz, hogy valakit szépnek lehessen nevezni, centiméterek és zsírtömegarányok kóros világában élünk, melyben a médiafogyasztók meghatározó többsége ugyanarra törekszik. Miközben az önmegvalósítás, az egyénieskedés a cél – és ebben igenis, bár nem éppen pozitív módon, célirányosak vagyunk –, egyesek a lehető legnagyobb energiájukat fordítják arra, hogy olyanná váljanak, mint mások, azaz készek föladni valódi önmagukat. Hátrányokat vállalva igyekszenek szabadulni egyéni adottságaiktól, ahelyett, hogy megtanulnának azokkal együtt élni, sőt, jól élni. Persze, érhetnek el eredményeket, erre egy adott életszakaszon belül mindenképpen reális lehetőség van, csakhogy a görcsösen megfelelni vágyók nem akarják tudomásul venni, hogy az életkor előrehaladtával egyre kevesebb az esélyük, hiszen mind erőteljesebben mutatkoznak meg a velük született negatívnak ítélt tulajdonságok.

Mindezzel nem szándékom azt sugallni, hogy ne törődjünk önmagunkkal, külsőnkkel, ellenkezőleg, figyeljünk oda megjelenésünkre, de ne engedjük, hogy a fotósok által retusált címlapmodellek, valamint a rendezők által megálmodott médiasztárok alakítsanak bennünket! Ne engedjük, hogy a szépségszalonokban formatervezők sugallatára mások bevonásával általunk „legyártott” tárgyakká váljunk. Ha ugyanis a szépség csak forma, akkor az ember nem több, mint izomkötegekkel esztétikusan megrakott csontváz, 21. századi, szexisen mozgó, de csupán alapvető biológiai sajátosságokkal rendelkező szobor, s leginkább kiüresített anyag.

Pedig a valódi szépség egyúttal a belső egyensúly, a lelki-szellemi harmónia kivetítődésének, láthatóvá válásának a föltétele is. Sőt, épp a belső torzulások megjelenése teszi taszítóvá az egyébként szép külsőt is. De ki figyel erre egy belső értékeket vesztett világban?

Izrael életéből tudjuk, hogy hova vezet a belső tartás nélküli, a csupán a látszatra adó öntelt szépség: „De elbizakodtál szépséged miatt, és hírhedt parázna lettél. (…) szépségedet utálatosságra használtad: szétterpesztetted lábaidat minden arra járó előtt, és rengeteget paráználkodtál.” (Ezékiel könyve, 16. rész, 15. és 25. versek)

Tudom, erre az igerészre többen is azt mondják, hogy nem más, mint költői leírás, képes beszéd. Igaz, de az is igaz, hogy az allegória, a metafora, illetve a hasonlított és a valóság között mindig kapcsolat van. Ez sosem véletlen. És mindkettőnek igaznak kell lenni: a maga tárgyias valóságában éppúgy, mint ahogy elvontságában, és megfordítva. S vajon akik csupán a test szépségét keresik, a külső vonzerőt, a kívánatosságot – be nem vallottan ugyan – nem az ezékieli úton járnak? Eszükbe jut-e, hogy testi eltéréseiket, másságukat Isten netán fékként adományozta? S ki tudja megmondani, hogy az általunk deformáltnak látott külsőnk mi mindentől mentett meg? Ez persze nem jelenti azt, hogy aki szép, az parázna is, de azt igen, hogy aki nem parázna, az nem csupán szép.

Az belső harmóniában van Istennel, életközösségben lévő társával és önmagával, ezért az ő szépsége több mint puszta szépség, az ő szépsége tiszta szépség. A mi szépségideánk tehát nem számadatokban leírható arányosság, mások által agyunkba programozott formaszoftver, hanem olyan összetett kompozíciós kép, amelyben mint mutatós keretben jelen van a szeretet, a tiszta erkölcs, a ragaszkodás, a lélek Isten által sugárzó ereje. Ebből pedig az következik, hogy a valódi szépséget nem csupán szemünkkel, hanem lelkünkkel is látnunk kell, és látjuk is. Csakis így lehetünk Istennel, a másik emberrel és kiváltképpen fizikai önmagunkkal – mint testi különlegességeink egészével – boldog összhangban.