Kezdőlap » Kárpátalja » Színes » Aki Técsőn festette meg utolsó műveit

Aki Técsőn festette meg utolsó műveit

Egy técsői magánház falán emléktábla hirdeti, hogy 1915-től 1918-ban bekövetkezett haláláig itt élt és alkotott az egyik legkiválóbb magyar képzőművész, a pályája különböző korszakaiban a naturalizmus, a plein air, illetve az impresszionizmus jegyében alkotó, magániskolájában, festőtelepein pedig megannyi leendő művész útját egyengető Hollósy Simon.
Festészetünk egyik megújítója volt, aki a Felső-Tisza-vidéken született, s megjárva Budapestet, Münchent és Nagybányát, élete végén hazatért szűkebb pátriájába, a szépséges kárpáti hegyek között még sebesen rohanó, nagy folyó mellékére, s végakaratának megfelelően hamvait szülővárosa, Máramarossziget temetőjében hantolták el.
Az Iza tiszai torkolatától az Isar partjáig
A gazdag örmény kereskedőcsaládból származó képzőművész az Iza tiszai torkolatánál fekvő Máramarosszigeten jött világra 1857. február 2-án. Édesapja az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc híveként Korbulyból (ami örményül hollót jelent) Hollósyra magyarosíttatta a nevét, s kezdetben azt szerette volna elérni, hogy idősebbik fia, Simon tartsa fenn virágzó üzletét, ezért kereskedelmi iskolába járatta gyermekét. Később azonban belátta, hogy fiát jobban érdekli a képzőművészet, mint a kereskedés, így 1875-ben beíratta a Budapesti Mintarajziskolába, 1878-ban pedig a nagyhírű Müncheni Festőakadémiára. Ám könnyen lehet, hogy Hollósy Simon már művészeti tanulmányai előtt – önképzéssel – bizonyos festészeti ismeretekre tett szert, s 1874-ben talán ő festette a rónaszéki római katolikus templom mellékoltárképét. A művészettörténeti viták tárgyát képező festmény színhasználata ugyanis Hollósyra vall, ám az ecsethasználat technikája elüt a festő stílusától.
A leendő képzőművész 1878-tól 1882-ig tanult az Isar partján fekvő bajor főváros, München akkor már kétszáz éve működő festőakadémiáján, mely hosszú időn át meghatározta Közép-Európa festészetét. A XIX. század második felében azonban a technikai tökéletességre alapozó, de fantáziátlan, minden új irányzattól mereven elzárkózó, művészeti konzervativizmus bástyája lett, így több fiatal hallgatója, köztük az eminens diákok közé tartozó Hollósy Simon is szakított az akadémia irányvonalával, s természetesebb, életszerűbb ábrázolásra törekedve, hamarosan új utakra lépett.
Magániskola Münchenben
Számos magyar festőtársához hasonlóan, tanulmányai befejezése után az élénk művészeti életéről is híres, több kiállító csarnokkal, képzőművészeti egyesületekkel rendelkező Isar-menti városban telepedett le. Müncheni éveiben, művészetének első, korai szakaszában főleg életképeket és portrékat festett, naturalista stílusban. Már első zsánerei túlemelkedtek az életképek átlagos színvonalán, 1885-ben pedig megalkotta első, külföldön és idehaza egyaránt nagy sikerrel kiállított festményét, a Tengerihántást. A kedvesen évődő falusi lányt és legényt ábrázoló képen szinte zizegnek a kukoricalevelek a fiatalember talpa alatt, amint szerelmesen a nő felé hajlik, míg a lány hívó-vonakodó tekintete, kecses kéztartása az örök Évát idézi, s a fiatalság egészséges, tüzes pillanatát mutatja, ahogy a legény barna keze gyengéden megszorítja a lány fehéren villanó karját. A festmény kompozíciója, az oldalt hajló két fej, valamint a velük átellenes irányban átlósan kinyújtott lábak a nagy német naturalista festő, Wilhelm Leibl hatását mutatják, az egységes színhatás, az árnyékok kerülése viszont a hasonló stílusban alkotó francia Jules Bastien-Lepage művészetét idézik. Későbbi életképein, az alakok megformálásánál nagyszerűen megmutatkozik Hollósy jellemábrázoló lépessége. S nemcsak az embereket ábrázolta nagy műgonddal, hanem a fényben megcsillanó poharakat és kancsókat, a kopott fapadlókat, vagy éppen az ablakokba kitett, pirosló muskátlikat is. Alakjait pedig az ablak elé helyezte, s ebben a beállításban kereste és találta meg a jellegzetes fény-árnyék kontrasztokat, a levegő ábrázolását, az árnyékok színeit. A képeken megfigyelhető, hogy az ablak függönyén átszűrődő fény miként festi kékre az árnyékokat, mint tölti meg zöldes, lilás színekkel a szobát. Utolsó müncheni évében, 1895-ben pedig a történelem felé fordult a tekintete, nagyszerű, plein air stílusú festményen örökítette meg Zrínyi Miklós drámai szigetvári kirohanását, s elkészítette a soha be nem fejezett Rákóczi-induló első vázlatát.
A Tengerihántás sikere után – barátai javaslatára – 1886-ban magániskolát nyitott, mely valósággal „lekörözte” a többi müncheni képzőművészeti szabadiskolát. Egyik nagy érdeme az újszerű művészképzés volt: diákjait kivitte a műtermekből a szabad természetbe, hogy naturalista stílusban, valósághűen vigyék vászonra a nagyvárost körülölelő tájat. Festészetével „hadat üzent” a megcsontosodott akadémiai művészeti irányzatnak, s teljes joggal állította: „Itt, Münchenben én viszem az Akadémia elleni lobogót.” Ezenkívül remek pedagógiai érzékkel rendelkezett, a tökéletes festészeti technika elsajátíttatása mellett roppant hatékonyan sikerült átéreztetnie tanítványai­val a művészet lényegét, s a keze alatt tanuló Réti István szerint „tehetségesítő erővel” hatott rájuk, a lehető legkiválóbb teljesítményre tudta sarkallni őket. Szenvedélyes, rendkívül szuggesztív egyéniségével nagy hatással volt a fiatalokra, jelszava volt az érzés és a természet, s modern pedagógiai elvei nélkül a nagybányai festészeti irányzat sem születhetett volna meg. Nem csoda, hogy magyarok, németek, osztrákok, lengyelek, románok, oroszok, svájciak, angolok egyaránt látogatták a foglalkozásait, méghozzá igen nagy számban. 1894-ben, egy fél éven át Csontváry Kosztka Tivadar is Hollósy szabadiskolájában tökéletesítette művészetét, s Rudnay Gyula is a tanítványa volt, mind Münchenben, mind Nagybányán.
Nyári festőtelepek Észak-Erdélytől a Felső-Tiszáig
1896-ban ugyanis Hollósy Simon – Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal és Iványi-Grünwald Bélával – megalapította a modern magyar festészet kialakulásában óriási szerepet játszó nagybányai művésztelepet, s míg a teleket továbbra is Münchenben töltötte, nyaranta – tanítványaival – az erdélyi városba utazott, s a szabadtéri napfényes tájképfestéssel évtizedekre meghatározta festészetünk fejlődésének útját. Ebben az időszakban, művészete második korszakában plein air stílusban alkotott, s ennek az irányzatnak a jegyében festette meg több tájképét, köztük – Huszt vára címmel – az akkor még jóval kevésbé romos erődítménnyel megkoronázott huszti várhegyet, ezt a szépséges, kihunyt tüzű vulkáni kúpot. E nagyméretű festményt, plein air korszakának alapmunkáját 1991-ben – keretéből kivágva – elrabolták a Máramaros Megyei Múzeumból, s úgy tűnt, elvész az illegális műkincs-kereskedelem alvilágában. Ám a közelmúltban megkerült, s ismét gyönyörködhet benne a nagyközönség.
1901-ben Hollósy szakított nagybányai festőtársaival, mivel ő maga is érzékeny természetű művészlélek volt, s nézeteltérése támadt hasonlóképp érzékeny lelkületű pályatársaival, amit nem tudott feloldani. Ezt követően tudni sem akart a festőtelep további sorsáról, s az idő sem oldotta fel megbántottság-érzését. Ezután nyaranta már nem Nagybányára, hanem Fonyódra, Vajdahunyadra, majd Técsőre vitte müncheni tanítványait. Petőfi-versillusztrációkat is készített, legtöbb művében azonban a Felső-Tisza menti kisváros házait, utcarészleteit, a település melletti mezőn sorakozó szénaboglyákat, az Alföld felé igyekvő folyót, valamint a déli parton kilométeres magasságba tornyosuló, fenséges Nereszen-hegyet vitte vászonra. Tájfestészetének legszebb alkotásai ezek a sejtelmes hangulatú kompozíciók. Művészete egyszerűsödött, zárt, összefogott képekbe sűrítette a tájat, s a különböző fényviszonyok hatásait vizsgálva, többször is megfestette ugyanazt a témát. A técsői időszak elején készült alkotásait (például az 1903-ban festett Mezőt) szimbolista költőiség jellemzi, mely lassan átváltozott egy sajátos, kozmikus életérzést sugalló lírai expresszionizmusba, amit – többek között – az 1906-ban alkotott Boglyák, valamint az 1912-ben készült Técsői részlet és az ugyanekkor született Nereszen bizonyít. Késői korszakában pedig az impresszionizmus bontott ecsetkezelését a realista tájszemlélettel egyesítette. Élete utolsó éveiben – gyakran ez a festőművészek sorsa – állandó anyagi nehézségek gyötörték, s a técsői művésztelepet sem tudta fenntartani. Ekkor készítette el egyik legdrámaibb hatású alkotását, az 1916-ban vászonra vitt, magára hagyatottságát kifejező utolsó Önarcképét.
1895-től 1918-ig szinte állandó jelleggel foglalkoztatta az élete fő művének szánt Rákóczi-induló megfestése. A téma számos formai és tartalmi kérdést vetett fel, elsősorban azt, hogy ábrázolható-e történelmi jelenet plein air látásmódban. S Hollósy a hatalmas, sokalakos kompozícióval nem is egyetlen konkrét eseményt tervezett ábrázolni, vagy a Rákóczi-indulót illusztrálni, hanem általános érvényű, gyújtó hatású, forradalmi művet akart létrehozni, a felszabadító harc jelképét. Ám csak remek vázlatokig jutott el, mert újra és újra megváltoztatta elképzelését. Azonban ezek az alkotások is betekintést nyújtanak a képzőművész állandó vajúdással teli lelkivilágába, egy szenvedélyes és hazáját szerető ember lelkivilágába. A vázlatokban nemcsak a stílus forradalmi, a képek magát a forradalmi életérzést és hangulatot adják át. A művész elérhető közelségbe akarta hozni a forradalom emberi érzéseit, nem történetet mesél el, hanem egy képet rögzít, melyet általános érvényre emel. A forradalmi lélek magukban az emberekben, az egyszerű, őszinte gesztusokban testesül meg.
A festő elhunyta véget vetett negyed évszázad próbálkozásai­nak, ám még ha nem is öltött végleges alakot a Rákóczi-induló, mégsem tekinthetjük csonkának Hollósy Simon életművét, mellyel örökre beírta magát a festészet történetébe.
(Forrás: Nagy Ildikó: Hollósy, Ferenczy, Thorma: „Az én múzeumom” sorozat 5., www.hung-art.hu)

Lajos Mihály
Kárpátalja
More in festészet
Amire a lottó ötösből sem futja

Akár húszmillió fontos rekordárat várnak a szakértők Joan Miró Peinture (Étoile Bleue) című festményének júniusi londoni árverésén.

Close