Akik bennem, velem élnek

Valaki, akárcsak jómagam is, csupán évente egyszer látogat el a temetőbe. Mint mondják: szeretteim sírjához. Valakik felróják: csupán egyszer?! Hát nem szégyelled?

Nem. Mert nem a gyertyagyújtás, vagy nem a gyertya, nem gyújtás a lényeg. Nem a koszorúk, s nem az őszirózsák.

Apám és anyám, még ismert anyai nagyanyám itt él. Bennem. S amíg ők itt, velem, bennem vannak, addig nem számít, kimegyek-e ama bizonyos hanthoz, vagy… minden nap gondolok rájuk. Akarva, akaratlanul. Apámra, akitől egyébként elfajzottam, de könyvet ajándékozott tizedik születésnapomra. Anyámra, aki „egyszerű” parasztasszony volt, viszont olyan hanggal volt megáldva, hogy talán tőle tanultam picit a dalolást meg a verselést.

Nagyanyám a második világháborús ismert események után mindig csak feketében járt. Elvesztette férjét, egyik fiát. De nem azért járt feketében. Talán mert ez a hetven éven felüli asszonyok kötelező „divatja” volt. De ez a fekete váratlanul, hirtelen módon kiszürkült, kifehéredett, majd kipirosodott, kikeletbe öltözött, amikor elkezdett játszani velem. És fiatal anya, asszony lett. És ő tanított meg fára mászni, ennyi idősen.

A hagyományt, a dátumot megtartva, persze én is elmegyek a temetőbe.

De nem úgy nézek rá, rájuk, mint akik meghaltak. Hanem mint az élőkre. A velem, bennem élőkre.

Mert egészen bizonyos, hogy itt vannak. Velem.

Tárczy Andor
Kárpátalja