Kezdőlap » Kárpátalja » Színes » Akiknek csak a gyász maradt: mi lett az aradi vértanúk özvegyeinek sorsa?

Akiknek csak a gyász maradt: mi lett az aradi vértanúk özvegyeinek sorsa?

Az aradi vértanúkat haláluktól fogva általános tisztelet és megbecsülés övezte a magyarság részéről, emléküket azóta is életben tartja az egész nemzet. Kevesebb szó esik azonban az általuk hátrahagyott családtagokról, legfőként a szenvedő özvegyekről, akik közül sokaknak még az sem adatott meg, hogy hitvesüket tisztességgel eltemessék, vagy legalább tudják, hol nyugszik. Az ő történetük gyakran hiányosan maradt az utókorra.

Üresség és ellenállás
Damjanich János fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819-1909) szeretett férjét 60 évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra biztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. Damjanich testét egy rokonuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.

Az aradi katasztrófa után eleinte a világtól elzárkózva élt, majd a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását tette céljává. Az 1850-es évek elején Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták őket, kézimunkák készítéséből tartották el magukat.

Damjanichné már az első években megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását. Felkereste a kivégzettek jeltelen sírjait, s emléket állított nekik. Kezdetben a nyilvánosság kizárásával minden év október 6-án gyászmisét mondatott a vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában.

Batthyány grófnéval megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, árvaházat nyitottak. A szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy nem jelent meg a fogadásán.

Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte, de sohasem üzent vissza. 1894-ben, amikor Kossuth holttestét hazahozták, az ünnepi szertartást megelőző este Damjanichnét a Nemzeti Múzeum egy tisztviselője bekísérte Kossuth koporsójához, ahol lerótta tiszteletét.

Dessewffy Arisztid első felesége 1847-es halála után 1849. július 5-én feleségül vette Szinyei Merse Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát. Emma igyekezett ellátni élelemmel urát és bajtársait.

A tábornok a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássy 1856-ban szabadult, s egy évvel később beváltva ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel az osztrákok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.

Kiss Ernő altábornagy, bár a halotti anyakönyv szerint nőtlen volt, valójában özvegyként halt meg. Fiatal tisztként 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden Szentgyörgyi Horváth Anna Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett: ez volt az első Anna-bál.

Kiss ezután kilépett a hadseregből, és május 16-án feleségül vette Annát, aki ekkor 23 éves lehetett. A fiatal feleség hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban, de két lányuk megélte a felnőttkort. Ezután Kiss újra beállt a seregbe, majd a magyar honvédségbe. Két lánya az aradi kivégzéskor már férjnél volt. Annát a családi sírboltban, az eleméri kastély kápolnájában temették el.

Félbeszakadt boldogság
Knezić Károly 1844-ben vette el a 23 éves Kapitány Katalint, és két lányuk született. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején és az aradi fogság alatt is. Amikor csak engedték, látogatta őt, halála után azonban belehalt a bánatba.

Ennek pontos idejét nem ismerjük, a család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik árvák lettek; rokonuk, Kálló Tivadar lett a gyámjuk és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve az egri Grőber testvérek feleségei lettek.

Láhner György felesége, Lucia Conchetti (1821-1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal, akit 1839-ben feleségül vett. Ekkor Láhner 44, felesége 18 éves volt. Egy leányuk született.

Láhnert aradi fogságában már 1849 augusztusában látogatta felesége. Nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Szeptemberben egyre gyászosabb hangulatban látogatta férjét, míg október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével megtudták a szörnyű hírt.

Lucia lelkileg összetörve, Damjanichné kocsiján távozott kislányával. A kivégzés után Csernovich Péter Láhner holttestét is megvette a hóhértól, így őt Damjanichcsal együtt temették el.

Lucia leányával egy ideig Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál. Élete második felében visszaköltözött Olaszországba, sokáig levelezett magyar barátaival, mígnem 1895. augusztus 12-én meghalt Collecampigliban, Varese mellett.

Lázár Vilmos ezredes 1844-ben vette feleségül báró Reviczky Máriát (1812-1873). A nála öt évvel idősebb özvegy három gyermekét hozta magával új házasságába, őket Lázár sajátjaként nevelte. A szabadságharc alatt volt, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével Temesváron őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Aradra is elkísérte, de ritkán látogathatta.

Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette küldeményeit és búcsúlevelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta.

Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét.

Napjait nehezítette, hogy rokona, báró Reviczky József volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítania igazát, a csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné 1873. január 9-én halt meg.

Leiningen-Westerburg Károly gróf 1845-ben vette feleségül a 18 éves Sissány Elízt (1827-1898). Aradi fogságában Leiningen csak feleségéért és két gyermekükért aggódott. Leiningenné, aki nem volt Aradon, egy hónappal később, a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült hős ura utolsó perceiről.

1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Az 1870-es évek végén Temesváron laktak. Miután 1896-ban második férje is elhunyt, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta. Novemberben érte a halál. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez, aki a borosjenői temető kriptájában volt eltemetve.

Nagysándor Józsefnek aradi fogsága idején menyasszonya volt, Schmidt Emma személyében. A tábornok a szabadságharc idején már tervezte a házasságot is, de az események nem hagytak időt az egybekelésre.

Nagysándor már fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Schmidt Emmáról később Barabás Miklós festett képet, a vértanú tábornok katonai kabátja és egyik győzelmes helyszíne, a budai vár van a háttérben.

Emma 1853 áprilisában ment férjhez, mégpedig Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez, kitől három gyermeke született. 1898 körül halt meg.

Emelt fővel
Poeltenberg Ernő lovag Galíciában állomásozott, itt 1840 decemberében Tarnopolban feleségül vette Pauline Kakowskát (1822-1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született.

1848 augusztusában látták egymást utoljára, bár az aradi börtönben Poeltenberg még reménykedett, hogy nemsokára találkozhatnak. Október elején felesége meg akarta látogatni, de a találkozásra végül nem volt lehetőség. Poeltenberg búcsúlevelében arra biztatta, házasodjon meg újra, ő azonban élete végéig gyászolta férjét.

A kiegyezés után megpróbálta felkutattatni maradványait, de nem járt sikerrel. A család Magyarországra telepedett át, az özvegy Pesten lakott. Nyaranta gyakran lehetett látni a budai Császárfürdőben, egyébként visszavonulva élt.

Egyszer hallatott magáról, mikor a bécsi világkiállításra egy gyöngyből fűzött asztalterítőt készített, amelynek a csodájára jártak. 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában.

Schweidel József is Galíciában szolgált, Poeltenberg feletteseként. Ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával. 1827-ben esküdtek örök hűséget egymásnak Lembergben.

Első gyermekük, Adalbert (Béla) már a következő évben megszületett, őt további négy gyermek követte. Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, eredménytelenül.

1849 novemberében – férje akaratának megfelelően – Domicella kérvényezte a hadügyminisztériumtól a korábban fizetett házassági biztosíték visszafizetését. Ehhez szüksége volt a halotti bizonyítványra, amelyet az aradi parancsnokságtól kérvényezett. A családnak igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak.

Schweidel Domicella ezentúl is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is megfigyelte a titkosrendőrség. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát később mellé temették.

Vécsey Károly báró házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, így nem bizonyított, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát. Az asszony vele volt a temesvári ostromseregben. Több utalás is azt valószínűsíti, hogy Vécsey elvette Karolinát.

Maga Vécsey is Aradon, a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt, feleségétől búcsúzott. Vécseyt utolsóként akasztották fel. Karolina egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemette. Élete végéig gyászolta őt.

Az 1870-es évek végén Aradon lakott. A kiegyezés után a magyar kormány hosszas pereskedés után, 1899-ben ismerte el az özvegy és lánya jogait, s visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné egy évvel később, 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.

Aulich Lajos, a legidősebb tábornok, aki katonaként és hadügyminiszterként is megállta a helyét, agglegény volt. A börtönben mindvégig nyugodt maradt, pedig nem voltak kétségei a véget illetően.

Török Ignác tábornok, Komárom parancsnoka és az erődítési munka hadmérnöke igen szelíd ember volt, szintén agglegényként várta Aradon az ítéletét. Nyugodt lelkiismeretét mutatja, hogy utolsó éjszaka egy francia hadmérnök szakkönyvét olvasta. 54 éves volt.

1833 decemberében a fiatal gróf Zichy Antónia Pozsonyban találkozott gróf Batthyány Lajossal. A két fiatal szerelemre lobbant, és a gróf egy év múlva már feleségül is vette a 18 éves grófnőt.

A forradalom miniszterelnökeként Batthyány 1849. január 8-án osztrák fogságba került. Batthyányné csak 20-án tudta meg a rossz hírt Pesten tartózkodó húga leveléből, de már két nap múlva Budán volt, s ettől kezdve ahová csak engedték, követte rab férjét.

Batthyányt hosszú és megalázó raboskodása végén Pestre szállították. 1849. október 5-én történt utolsó találkozásuk, Batthyány utasítására ő csempészte be ekkor a cellába azt a tőrt, amellyel férje a következő éjszaka sebeket ejtve nyakán elkerülte az akasztást.

Az asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt kötél helyett golyó által végezték ki.

Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a Zichy-vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le.

Az osztrák titkosrendőrök figyelték, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, gyakran segítette az elszegényedett bujdosókat. 1856-ban hazaköltözött, és Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt.

Férje akaratához híven nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Magyarországon tisztelet és szeretet övezte: bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított.

Élete utolsó szakaszában is sokat jótékonykodott, Damjanich özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. 1870-ben végre tisztességgel eltemethette férjét, akinek holttestét addig a pesti ferencesek templomának kriptájában rejtették el.

A kiegyezés utáni politikai légkör már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett. 1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét a szívére tették, és úgy temették el.

Forrás: mult-kor.hu

Szólj hozzá!

Read previous post:
Kirándulás a Rózsahölgyekkel

A Kárpátaljai Rózsahölgyek Társasága szeptember 13-án tartotta jótékonysági bálját, melynek bevételéből nehéz sorsú családokban élő gyerekeknek szerveztek honismereti kirándulást. Az...

Close