Csernobil-sorozat: mi maradt ki belőle és mi a legfőbb tévedése?

Csernobil 1986-os egészségügyi katasztrófája a politika nélkül megérthetetlen. Egy friss minisorozat ismét ráirányította a figyelmet a 33 évvel ezelőtt bekövetkezett szörnyű nukleáris balesetre. Mi igaz az anyát a radioaktivitás „magába szívásával” megmentő magzatról, vagy a sugárzás miatt a reaktormagba zuhanó helikopterről? Egy biztos, a sorozat hatásosságát a kisebb tévedések sem gyengítik.

A szovjet döntéshozók még közvetlenül a robbanás után sem állították le a csernobili típusú reaktorokat, illetve nem végezték el a szükséges módosításokat – ezt az HBO sorozata állítja. A főhős Legaszov professzor e küzdelemben bukik el, és csak öngyilkossága vezet áttöréshez. Itt azonban a film torzítja a valóságot: a katasztrófa vizsgálatát a szovjet hatóságok gyorsan megkezdték, és igen gyorsan rájöttek a hiba okára – a folyamat nem húzódott évekig. Ám a vizsgálat tanulságait valóban nem kommunikálták a lakossággal.

A tájékoztatás közvetlenül a robbanás után is kíméletlenül lassú volt: későn telepítették ki a közeli Pripjaty városka lakosságát, és a titkolózás miatt a nem túl messzi Kijevben is megtartották a május elseji felvonulást. Az is igaz, hogy a világ végül is csak észak- és nyugat-európai államokban megnövekedett sugárzás után szerzett tudomást az 1986-os csernobili balesetről. A szovjet hivatalok csak akkor tették közzé az első hivatalos közleményüket, amikor a svéd kormány már megszólalt az ügyben.

A film azt sugallja, hogy a titkolózás mindvégig tartott Csernobil ügyében, és végül is ez vezetett a Szovjetunió bukásához. Csernobil a valóságban éppen a Szovjetunió demokratizálásához járult hozzá, igaz, iszonyatos áldozatok árán. Archie Brown brit történész szerint Gorbacsov három hónap múlva leváltotta a baleset felelőseit, és az „emberi hibát” emelte ki a tragédia előidézésében. Tehát nem csupán évek múlva keresték a felelősöket egy leszámolásjellegű kirakatperben.

Igaz viszont, hogy az adatok nyilvánosságra kerülésekor egy küzdelmes folyamatról volt szó, és az egészségügyi statisztikákról és azok eltitkolásáról pedig azóta is folyik a vita. (Az adatokat a halálozásról a Szovjetunió idején titkosították, ugyanakkor a Nemzetközi Atomenergia Bizottságnak megengedték, hogy szakértői csoportot küldjön a helyszínre.

Hányan haltak meg?
A sorozat összeveti a hivatalos szovjet/orosz statisztikákat, melyek pár tucatnyi ember haláláról szólnak, olyan becslésekkel, amelyek szerint 4-93 ezer ember halhatott meg Csernobil következtében. Az ukrán kormány hivatalos adatai szerint 125 ezer haláleset hozható összefüggésbe a reaktorbalesettel (ebben a számban alighanem a rákos megbetegedések áldozatai is bennefoglaltatnak). Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azonban eltúlzottnak tartja ezt a számot.

Arról, hogy milyen hatással volt az emberekre a csernobili nukleáris baleset, a WHO több tanulmánya és jelentése is elérhető az interneten. Ezekből kiderül, hogy közvetlenül az atomerőműben 1986-ban bekövetkezett robbanás után, a direkt kárelhárítás során több száz személy – őket nevezik likvidátoroknak – kapott súlyos sugárszennyeződést, és így kialakult bennük a sugárbetegség. Jelentős részük, több mint százan meg is haltak viszonylag rövid időn belül.

A sugárbetegséget olyan izotópok, illetve radioaktív elemek okozták, mint a reaktorrobbanás után kiszabadult jód-131-es, cézium-137-es és stroncium-90-es. A mentés során a film hitelesen ábrázolta, hogy az illetékesek bórral és homokkal oltották el a reaktortüzet. A WHO szerint elsősorban a gyermekeknél növekedett meg a pajzsmirigyrákos esetek száma a baleset következtében. Gyerekeknél a vérszegénység és a diabétesz is gyakoribbá vált Csernobil után.
Ólomkoporsók friss betonba öntve

A film legdrámaibb szála egy tűzoltó, Vaszilij Ignatyenko és feleségének története. A tévésorozat ezt a történetet – amelyet Nobel-díjas irodalmi alkotás is megörökített már – hűen ábrázolja. Ignatyenko az elsők között érkezett a helyszínre a reaktor felrobbanása után, és közvetlenül érintkezett óriási sugárzást kibocsátó anyagokkal, amelyek végül a halálát okozták. Felesége, Ljudmila terhesen látogatta meg őt a kórházban, ahol magzata óriási dózist kapott a sugárbeteg férfi testéből, s a később megszületett gyermek néhány nap után meg is halt.

Tévedés azonban, hogy a magzat meg tudná védeni az anyát a radioaktivitás „magába szívásával”. A magzat rendkívül érzékeny szervezetére valójában ugyanaz a sugárzás hatott, mint az anyára, csak éppen a méhben fejlődő magzat számára ez végzetes volt. (A nő a film végén közölt adatok szerint később teherbe tudott esni, és fiával együtt él jelenleg is Kijevben.)

A nukleáris katasztrófákban keletkező gammasugárzás ellen csak a beton és ólom nyújt védelmet. Ennek igazolását a filmben akkor láthatjuk, amikor a sugárbetegségben elhunyt tűzoltókat borzalmas körülmények között, ólomkoporsókban temetik el. A temetés legmegrázóbb része, amikor egy hatalmas betonkeverő jelenik meg, friss betont öntve a sírgödörben fekvő fémkoporsókra.
Az sem igaz szakértők szerint, hogy egy esetleges második katasztrófa még nagyobb, akár „négy megatonnás” robbanást idézett volna elő, ami Hirosimánál is pusztítóbb lett volna, és többek között Magyarországot is súlyosan érintette volna. A megszólaltatott nemzetközi szakértők ugyan nem mertek pontos adatokról nyilatkozni, de szerintük ez túlzás volt a filmben. Az sem igaz, hogy a bekövetkezett katasztrófa már maga is Hirosimával lett volna egyenértékű.

Szintén dramaturgiai túlzás a filmben, hogy az égő reaktormagot, pontosabban annak helyét bórral és homokkal beszóró helikopterek közül az egyik belezuhan a füstölgő erőműbe. Egy helikopter ugyan jóval később, hónapokkal a reaktormag eloltása után lezuhan az erőműnél, de valószínűleg azért, mert egy daruba beakadt. Nem valószínű az sem, hogy az erőmű alatt alagutat fúró bányászok meztelenül dolgoztak volna, talán egy-kettő közülük megtette ezt, de általánosságban ez aligha történt így.