Híres magyarok: Brüsszelből a busongók földjén át a pigmeusokig

A kicsiny Belgium egykoron hatalmas gyarmattal rendelkezett Afrikában: ez volt az ún. Belga Kongó, amelyet 1908-ban a II. Lipót belga király magántulajdonát képező Kongói Szabad Államból alakítottak ki. A végtelen és feltérképezetlen őserdőkkel borított területen számos népcsoport és törzs élt belga feljebbvalóik kormányzása alatt. A gyarmat életének vezetése, valamint a terület feltérképezése szakképzett és rátermett embereket igényelt. Így került ide belga szolgálatban egy magyar banktisztviselő, Torday Emil, aki hivatali munkája mellett a „terepen” etnográfusként is megállta a helyét. Az ő érdeme többek között, hogy megindulhatott az Afrika ezen részén élő népek történelmének rendszerezése.

Az út Belga Kongóig

Torday Emil 1875. június 22-én született Budapesten. Iskoláit Budapesten és Münchenben végezte. 1895-ben Belgium fővárosába, Brüsszelbe költözött, ahol öt éven át banktisztviselőként dolgozott. A földrajz és a néprajztudományok érdekelték, Henry Morton Stanley és Livingstone könyvei lelkesítették.

1900-ban II. Lipót belga király magángyarmata, az ún. Kongó Szabad Állam közigazgatási hivatalfőnökének nevezték ki. Emellett pedig egyéb fontos állami megbízásokat is el kellett látnia, többek között felderítenie a még Livingstone által kijelölt, de időközben feledésbe merült Akalonga-fokot.

Ez év márciusában érkezett meg a gyarmat fővárosába, Bomába. Első, négyéves kiküldetése keletre, Katangába szólította. Húsz nap alatt hajózott fel a Kongó folyón Stanleyville-ig (ma Kisangani). Leevezett a Stanley-zúgókon a nagyszerű vagenya evezősökkel, s ezzel életre szóló élményt szerzett. Négy évet dolgozott Katangában. Felfedezőutakra indult, vadászott, a luba népcsoport területén élt, elsajátította nyelvüket; kutatóútjai végére hét másik kongói nyelvjárást is megtanult.

Hová tűnt az Akalonga-fok?

Az ő érdeme volt az Akalonga-fok megtalálása. Ennek a földrajzi pontnak fontos szerepe volt, ugyanis ez jelölte az afrikai brit birtokok és Kongó határmezsgyéjét. Több határkijelölő expedíció kereste – hiába. Amikor Torday elvállalta a fok felkutatását, nem saját ismereteire, hanem a bennszülöttek tapasztalataira épített. Jelentkezett nála egy öreg halász, aki egykor – Livingstone segítőjeként – részt vett a határmezsgye kijelölésében. ő vállalta a vezető szerepét. Mocsarakon, pusztákon, őserdőkön és sivatagokon át vezette a kutatóexpedíciót 21 napon keresztül, míg végre megérkeztek a Tanganyika-tó partjához, ahol a keresett helyet feltételezték. A sziklafokot azonban sehol sem találták. A rejtély csak este, tűzgyújtáskor oldódott meg. Tűzre való fát a közelben sehol sem találtak, messzire kellett érte menniük. Amíg a fahordók távol voltak, Torday gödröt ásott a földbe a tűz számára. A feltúrt földből kagylótörmelék került elő. Torday ezt látva azonnal megértette, hogy azon a helyen nemrég még víz volt, amely az utóbbi években kiapadt. Ezért nem találtak a közelben fákat. Ha az öreg vezető az irányt helyesen választotta meg, tovább kell haladniuk dél–délnyugat felé. Másnap, messze a tó partvonalától, a feltételezett irányban megtalálták a sziklafalat, rajta a vízszint egykori nyomával, nem messze pedig a megjelölt Akalonga-fokot.

1905–1906-ban, második kongói útján a Kasai Társaság megbízásából beutazta a Kwango és Kwilu közötti területet az angolai határig, hogy kereskedelmi érdekeltségeket és új telephelyeket találjon a társaság számára.

Első kisebb értekezései ekkor születnek meg a mbala, mbuun, yansi, hungaan, kwesi és yaka népekről. Tordayt a lokális gazdasági és kereskedelemi rendszerek érdekelték, a fizetőeszközök kezdetleges formáiról (például a dzsimburól) alapos jegyzeteket készített.

1907–1909 között tette meg harmadik, tudományos szempontból legjelentősebb kutatóútját a British Museum megbízásából. Melville William Hilton-Simpson néprajzkutató végig, Norman Hardy festőművész pedig az út egy szakaszán kísérte el. A kutatóexpedíciót Torday és Hilton-Simpson fotográfián is dokumentálta. Hosszabb lélegzetvételű kutatást végzett többek között a Kuba Királyság fővárosában a busongóknál és a királyság keleti részén élő ngongóknál.

A busongók földjén

Basil Davidson angol Afrikakutató Az újra felfedezett ősi Afrika című művében említi Torday Emilt, aki kutatómunkája során egy igen érdekes és értékes felfedezést tesz, mely később fontos építőkocka lesz Afrika múltjának kutatásában és rendszerezésében. „…a kongói őserdő egyik tisztásán egy belga üldögélt és jegyzeteket készített – írja Basil Davidson. – Ha tekintetbe vesszük a helyet és az időpontot, ez az Emil Torday nevű belga mindenképpen szokatlan ember, legalábbis európainak szokatlan volt: nem gumi után kutatott, nem elefántcsontot vagy kényszermunkásokat akart szerezni: egyszerűen csak Afrika múltjára volt kíváncsi…

Valahol Afrikának a külvilág előtt szinte teljesen ismeretlen, buja zöld belsejében ráakadt a busongó népre, figyelmesen hallgatta főnökeiket, és szorgalmasan jegyzetelt. A busongók vénei… felsorolták valamennyi királyukat – szám szerint százhúszat –, s visszafelé haladva elérkeztek egészen az istenkirályig, akinek csodatettei teremtették meg népüket.” Torday később így emlékezett: „Amikor a törzs vénei elsorolták, hogy a különböző uralkodók alatt milyen nagy események zajlottak le, s elérkeztünk a kilencvennyolcadik törzsfőnökhöz, név szerint Bo-Kama-Bomancsalához, kijelentették, hogy az ő uralkodása alatt semmiféle említésre méltó dolog nem történt, kivéve, hogy egy nap déltájban egyszerre csak kialudt a Nap, s rövid ideig vaksötétség honolt.

Mihelyt ezt meghallottam, majd kiugrottam a bőrömből, felpattantam helyemről, s olyan veszettül viselkedtem, hogy a vének azt hitték, skorpió mart meg. Csak hosszú hónapok múltán tudtam meg a napfogyatkozás pontos dátumát: 1680. március 30-a. Ekkor állt be a teljes napfogyatkozás, mégpedig pontosan Busongó felett.

Szó sem lehetett arról, hogy összetévesztettük valamilyen másik napfogyatkozással, mert ez volt az egyetlen ilyen jelenség, amelyet a XVII. és a XVIII. században ezen a vidéken megfigyelhettek.”

Ezt megelőzően Fekete-Afrika történelmének kutatása kapcsán nem lelték a kutatók azt a szilárd pontot, amelyre a törzsek által számon tartott uralkodók rendjét, valamint az egyes uralkodók idején történt nevezetesebb eseményeket felépíthették volna. Torday felfedezése után azonban az addig „levegőben lógó” törzsi krónikákat időrendbe állíthatták, s általa az apáról fiúra szálló mondákban megőrzött események, amelyeket addig akár mesének is tarthatott bárki, egyszeriben hitelessé váltak, és besoroltattak a történelem kronológiájába. Vagyis Torday Emil azt adta meg az afrikai ember számára, ami addig hiányzott az életéből: a múltját.

A busongók földjén barátságot kötött Kvete Pesanga Kenával, az ország teljhatalmú uralkodójával. Naplójegyzeteiben megemlítette, hogy a király haladó gondolkodású volt: eltörölte az emberáldozatot és az igazságosságot tűzte ki céljául. Mindig a gyöngét védelmezte az erőssel, a szegényt a hatalmassal szemben. Misszionáriusokat hívott az országba, és engedélyezte iskolák nyitását is. Miután megismerte Tordayék célját, bölcs tanácsokkal segítette útjukat. Később, már országát elhagyva értesültek arról, hogy a király fiatalon meghalt. Valószínű, hogy halálához köze volt az ország nemességének, mely idegenkedve fogadta a hagyományoktól gyökeresen eltérő, haladó szellemű reformjait.

A British Museum egyik munkatársa egy alkalommal megkérdezte Hilton-Simpsont, hogy miként volt képes a gyenge fizikumú ember olyan kimagasló tudományos eredményeket elérni. „Sohasem fogadott el semmit abból, amit a fehér ember mondott, csak azt jegyezte fel, amit közvetlenül az afrikaiak szájából hallott – válaszolta a néprajzkutató. – ő mindig olyan embereket választott ki, akik a lehető legkevesebbet érintkeztek európaiakkal és érintetlenül megőrizték eredeti sajátosságaikat. Igen gyakran a törzsfők maguk voltak a forrásai. S nagyon fontos, hogy Torday nyolc afrikai nyelvet beszélt. Nem szorult rá a tolmácsok tökéletlen szolgáltatásaira, hanem a nép között jártában-keltében tömérdek adatot szedegetett össze. Észrevétlenül kihallgatta a bennszülöttek beszélgetéseit, feljegyezte mondáikat és meséiket. Torday hosszú időn át tanulmányozta a négerek életét, szerette őket és mélyen bepillantott jellemükbe. A négerek bizalmukba fogadták, nagyon népszerű volt körükben. Biztonságban volt olyan helyeken is, ahol kevésbé tapasztalt utazó az életével lakolt volna.”

Torday szorgalmasan küldte haza tárgygyűjteményét és jegyzeteit Thomas Athol Joyce, a British Museum munkatársa számára. Míg Torday Kongóban kutatott és írt, Joyce könyvtári háttérkutatásokat végzett, és összerendezte Torday jegyzeteit publikálásra. Kettejük neve alatt több tudományos publikáció, majd monográfia jelent meg.

Több bennszülött törzs tüntette ki Torday Emilt különleges bizalmával. Egy törzs főnökévé választotta, egy másik főnöke pedig leányát ajánlotta fel menyasszonyul a fehér úrnak. A kis ara mindössze négyesztendős volt.

Az első fehér, aki pigmeusokkal vadászott

Kiemelt tisztelet övezte a törpéknek nevezett pigmeusok körében is. Ez a nép a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedők elől különböző rejtekhelyekre húzódva élte nehéz, de szabad életét. „Ez az ősnép – írta Torday – menekülőben más népek elől, egyre mélyebben és mélyebben behúzódott az őserdőbe. Kétszáz évvel ezelőtt még a nyugati tengerpart közelében éltek, ma már az egyenlítői nagy őserdőn kívül nem találhatók. Életmódjukban, szokásaikban megingathatatlanok: ha kényszeríteni akarják őket valami változtatásra, inkább meghalnak vagy elmenekülnek. Nem építenek állandó falvakat, nem szántják meg földjeiket, egyedüli foglalkozásuk a vadászat. Nomád nép: mindenüvé követik a vadat.

A vadászathoz szükséges vaseszközöket csere útján szerzik be, mégpedig úgy, hogy nem is látják a partnert. A cserére szánt vadhúst éjjel egy falu közelében kiteszik. Másnap éjjel ismét megjelennek a cseretárgyakért. Egyik fél sem csapja be a másikat. Így jutnak a pigmeusok liszthez, babhoz, sóhoz is. Vaddal és mézzel fizetnek, és még a legnagyobb éhínség idején sem fordult elő, hogy a pigmeusok megdézsmálták volna a falulakók ültetvényeit.”

Tordayt az a kitüntetés érte, hogy részt vehetett a pigmeusok egyik vadászatán. Ilyen megtiszteltetésben az erdőlakók még egyetlen fehér embert sem részesítettek. Így írhatott személyes tapasztalatai alapján arról, amit még egyetlen európai sem látott.

Búcsú Afrikától

A harmadik expedíció utolsó részében bejárta a Kasai és Loange folyó közötti, akkor még ismeretlen területet. Tordayt harmadik útja végén, 1909-ben egy orrszarvú felöklelte és megtaposta. Emiatt holtáig mankóval járt, s többé már nem térhetett vissza szeretett Afrikájába.

Londonban telepedett le, tudományos, irodalmi és múzeumi munkát végzett. A Királyi Embertani Intézet és a Folklórtársaság választmányi tagja, a londoni egyetem antropológiai társaságának alelnöke, a Philadelphiai Egyetemi Múzeum Kongó-gyűjteményének kutatója, a Magyar Földrajzi Társaság levelező tagja, a londoni magyar közösség egyik vezető egyénisége volt. Torday Emil 1931. május 9-én halt meg ötvenhat évesen. Életművét közel hatvan publikáció, kilenc könyv, több mint háromezer leletből álló néprajzitárgy-gyűjtemény és fotográfia örökíti meg.

Az általa gyűjtött anyag páratlanul értékes, ennek döntő hányada a British Museumban található. De gondolt szülőföldjére is: egy 350 darabos gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott.

Gyűjtőútjairól számos könyvben számolt be, ezek közül néhány magyarul is megjelent Bolyongások Afrikában – három utazás az Egyenlítő vidékén, Afrikai emlékek, Egy Afrika-kutató naplója címmel.

Fischer Zsolt

Kárpátalja