Kezdőlap » Kárpátalja » Színes » Híres magyarok: Szerednye ura, Eger hőse

Híres magyarok: Szerednye ura, Eger hőse

Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényének, illetve az irodalmi mű alapján készült, azonos című filmnek köszönhetően minden olvasónk ismerheti Dobó Istvánt, az egri vár vitéz kapitányát. Arról viszont – meglehet – kevesebben hallottak, hogy ő volt az Ung-vidéki Szerednye és a falu mellett álló, mára rommá lett erősség ura, melynek hajdan hatalmas lakótornyában hunyta le örökre szemét. Ismerkedjünk hát meg jobban a szűkebb pátriánkhoz sok szállal kötődő törökverő katonával.
Romló Magyarország, terjeszkedő oszmán hatalom
A felvidéki köznemesség körében már a XIV. században is befolyásos családnak számított az Ung vármegyei ruszkai és szerednyei birtokot uraló Dobó család. A majdani várkapitány Ruszkán látta meg a napvilágot, 1502 körül Dobó Domokos ungi alispán és Czékei Zsófia gyermekeként. Édesapja – mint vármegyéje követe – részt vett az 1505-ös rákosi országgyűlésen, s 1511-ben ugyancsak hivatalos ügyben indult Budára, ám nem sokkal korábban belekeveredett felesége örökösödési perébe, feldühödött rokonai pedig útközben végeztek vele. Dobó István – felnövekedvén – katonai pályára lépett, mint oly sokan a fegyverzajtól hangos, hatalmas történelmi viharokat hozó XVI. században.
1526. augusztus 29-én a törökök Mohácsnál végzetes vereséget mértek a magyar királyi seregre. Az ütközet után, menekülés közben, a fiatal uralkodó, II. Lajos belefulladt a Csele patakba, s mivel nem hagyott maga után trónörököst, a rendek egy része Szapolyai János erdélyi vajdát, más részük viszont V. Károly német-római császár unokaöccsét, Habsburg Ferdinánd osztrák herceget választotta királlyá, s az országban kitört a polgárháború. Ferdinándot nagybátyja birodalmi csapatai támogatták, s csaknem egész Magyarország a kezére került, mire Szapolyai török segítséget kért és kapott, a felvonuló oszmán had pedig visszafoglalta számára Budát, az ország középső és keleti területeivel együtt. II. Szulejmán szultán eleinte „csak” függőségbe akarta dönteni hazánk I. János kezén maradt részét, ám később fordulat következett be a politikájában. 1541-ben, miután elhunyt a törökbarát király, Ferdinánd hadat küldött Buda elfoglalására, a török uralkodó pedig azzal az ürüggyel, hogy „megmenti” Szapolyai árván maradt, csecsemőkorú fia, János Zsigmond örökségét, hatalmas sereggel vonult a főváros alá, melynek védelmét az árva egyik gyámja, Török Bálint irányította, s a falak közül kitörő védőkkel együtt a szultán diadalt aratott az ostromlók fölött. Ám a „segítségnek” nagyon drága lett az ára: a vár megtekintésének az ürügyén a janicsárok beszivárogtak Budára, majd lefegyverezték a magyar őrséget. II. Szulejmán fogságba vetette Török Bálintot, aki Konstantinápolyban, a Héttorony (törökül: Jedikula) egyik cellájában fejezte be földi életét. Izabella királynét gyermekével s annak másik gyámjával, Fráter György esztergomi érsekkel a hűbérként János Zsigmondnak és utódainak „adományozott” Erdélybe száműzte (az országrészhez hozzákapcsolták a Tiszántúlt, valamint a Temesközt), s a Dunától nyugat és kelet felé terjeszkedve megkezdte a török hódoltság kiépítését.
Dobó a Mohács utáni harcokban I. Ferdinánd pártján vett részt, ugyanis megannyi köznemeshez és főúrhoz hasonlóan ő is azt remélte, hogy a király – császári nagybátyja segítségével – megmenti Magyarországot a terjeszkedő oszmán hatalomtól. Jelentősebb megbízatást azonban először csak 1544-ben kapott: az adót és az egyházi tizedet kellett behajtania az egri püspökség területén, mely összegeket a Heves vármegyei egri vár megerősítésére szánták. Négy év múlva pedig kinevezték a Felvidék kapujának számító Eger várkapitányává, s a parancsnokság átvétele után nemcsak folytatta, de nagyobb arányúakká is tette az elődei által megkezdett erődítési munkálatokat, az adott korban a legkorszerűbb védműveknek számító új-olaszbástyákat építtetett, melyek közül ma is áll a hatalmas Dobó-bástya, valamint a Tömlöc-bástya. Majd 1550-ben részt vett a szolnoki vár erődítési munkálataiban, s ekkor ismerkedett meg leendő feleségével, Sulyok Sárával, akit még abban az esztendőben feleségül vett.
A Felvidék megmentője
1551-ben a János Zsigmond gyámjaként Erdélyt és a kapcsolt területeket kormányzó Fráter György – addigi törökbarát politikájával szakítva – átadta I. Ferdinándnak Erdélyt, hogy egyesüljön a két országrész, s fel lehessen szabadítani az oszmán hódoltság alá került várakat, térségeket is. A törökök viszont a következő évben újabb hadjárattal válaszoltak az egyesítési kísérletre.
A hadműveleteket Khadim Ali budai pasa indította meg, s elfoglalta Veszprémet, majd több nógrádi erősséget, köztük a jobbágyi sorból felemelkedett Szondi György várkapitány által hősiesen védett Drégelyt. Közben a Kara Ahmed másodvezír által vezetett fősereg – Szokoli Mohamed ruméliai beglerbég csapataival kiegészülve – betört a Temesközbe, és június 27-én ostrom alá vette a terület legfontosabb erődítményét, Temesvárt, ahol Losonczy István temesi ispán egy hónapon át keményen állta a sarat, de azután kénytelen volt feladni az erődítményt. Kara Ahmed szabad elvonulást ígért a védősereg számára, de harcosai lemészárolták a várból kivonuló katonákat, a sebesülten fogságba esett Losonczyt pedig kivégeztette a hadijogot semmibe vevő másodvezír, aki ezt követően bevette a Temesköz többi várát, valamint az Erdély délkeleti végeit őrző erősségeket. Majd a két török sereg a szolnoki vár alatt egyesült, s szeptember 4-én már a lófarkas oszmán zászlók lengtek az erődítmény kapui fölött.
A törökök ezután – hosszan elnyúló hadoszlopokban – megindultak Eger felé, melyet az egymás nyomában beérkező seregrészek szeptember 11. és 16. között teljesen bekerítettek. A vár elfoglalásával megnyithatták volna az utat Kassa, illetve a hazai arany- és ezüstkitermelés központjai: Selmecbánya, Besztercebánya, valamint Körmöcbánya felé. S mivel egyik település sem volt felkészülve a muszlim hadak ostromára, így ha nem is 1552-ben (hisz’ már megérkezett az ősz), de egy pár éven belül megindított hadjárattal az ereje teljében lévő Oszmán Birodalom könnyűszerrel bekebelezhette volna e fontos felvidéki városokat, sőt akár egész Észak-Magyarországot is. Ali pasa már szeptember 11-én tüzérségi sortüzet adott le a falakra, majd az első török támadás során az ostromlók elfoglalták a külső várhoz tartozó Bebek-bástyát. Dobó azonban ágyúival idejében lesöpörte onnan a janicsárokat, amikor pedig az oszmán lövegek már komolyan veszélyeztették a Föld-bástyát, pontosan célzó tüzéreivel szétlövette az ellenséges ütegeket. Szeptember 15-én azután Kara Ahmed hadai is megérkeztek, s szeptember 17-én kezdetét vette a hatalmas tüzérségi támadás, melynek tizenkét napja során lövedékek ezrei zúdultak a falakra és a vár épületeire. Majd szeptember 29-én gyalogsági rohamra indultak az oszmán hadak, s a Bolyki-bástyánál, valamint a külső vár Ó-kapujánál bontakozott ki a leghevesebb küzdelem. Az előbbi helyen a nagy rombolóerejű ágyúlövedékeket kikísérletező Bornemissza Gergely, valamint hadnagytársa, Zoltay István irányította a védelmet, míg a másik veszélyeztetett ponton Pethő Gáspár hadnagy szállt szembe a hatalmas túlerővel. Az Ó-kaput azonban elfoglalták a janicsárok, s a kaputorony felső szintjeiről halálos puskatűz alá vették a védőket, így Dobó – ágyúival – kénytelen volt szétlövetni a tornyot az azt elfoglaló oszmán csapatokkal együtt. A torony rommá lett, a kaput elzárta az omladék, de éppen ezzel sikerült megmenteni a külső várat az ellenség általi elözönléstől.
A külső mellett azonban belső veszély is támadt: Hegedűs István hadnagy elárulta bajtársait, egy alagúton be akarta engedni a törököket a várba, ám a kísérlet kudarcba fulladt, s a kapitány kivégeztette az árulót. Október 4-én egy katona gondatlansága miatt felrobbant a székesegyház sekrestyéjében tárolt puskapor, jelentős károkat okozva a várban, ám az ostromlók ennek ellenére sem tudták elfoglalni az erősséget. Október 12–13-án Ahmed másodvezír döntőnek szánt általános rohamokat indított Eger ellen, s a második napon még lovasait is az ostromlétrákra parancsolta, mire a várba bemenekült nők szintén bekapcsolódtak a harcba, s bár maga Dobó is megsebesült, sérülten is tovább irányította a küzdelmet, a védők pedig – bár erejük végső határáig jutottak – emberfeletti akaraterővel visszaverték a támadásokat. A nagyarányú emberveszteségeket szenvedő törökök belátták, hogy képtelenek elfoglalni az elszántan védett várat, s október 17-én elvonultak a bevehetetlen falak alól.
Felemás Habsburg-hála
A Felvidék megmenekült, I. Ferdinánd pedig – miután leváltotta a magyarokkal szemben bizalmatlan, így nem éppen közkedvelt Gianbatista Castaldo erdélyi vajdát – a helyébe ültette az egri hőst, aki királyi adományként megkapta Déva és Szamosújvár erősségét. Az erdélyi rendeket viszont negatív tapasztalataik már eltaszították a Habsburgoktól, azonkívül egy török támadástól is tartottak, ezért 1556 februárjában a tordai országgyűlésen úgy döntöttek, hogy inkább ismét a szultán hűbéresei lesznek, s visszahívták a Lengyelországba emigrált özvegy Izabella királynét a még gyermekkorú János Zsigmonddal együtt. Dobó bezárkózott Szamosújvárba, s hónapokig védte a várat a királyné párthíve, Balassa Menyhért főkapitány ostromló seregével szemben. De hiába kért, semmilyen segítséget sem kapott Ferdinándtól, így november 28-án feladta az erődítményt. Izabella szabad elvonulást ígért neki, ám a szamosújvári vár börtönébe vetette. A következő évben viszont felesége reszelőt és kötélhágcsót juttatott be a cellájába, így kalandfilmbe illő módon elfűrészelte a külvilágra nyíló cella ablakát lezáró rácsokat, s egy éjszaka a kötélhágcsón leereszkedett a falak tövébe, majd szerednyei birtokára menekült. Uralkodója – nyilván azért, hogy kárpótolja a cserbenhagyásért – bárói rangra emelte, neki adományozta a felvidéki Léva várát, kinevezte az ugyancsak Észak-Magyarországon fekvő Bars vármegye főispánjává, valamint bányavidéki főkapitánnyá. Így az ő feladata lett a felvidéki bányavárosok s a közelükben emelkedő várak megvédelmezése. Az 1560-as évekre az ország egyik leggazdagabb földbirtokosa lett, s gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Lengyelországgal: a szerednyei birtokán készült, kiváló minőségű borokat exportálta a jól fizető piacnak számító szomszédos királyságba.
1569-ben azonban I. Miksa magyar király (II. Miksa néven német-római császár), Ferdinánd utódja felségárulás gyanújával elfogatta. Azzal vádolták, hogy több felső-magyarországi főúrral együtt előkészíti János Zsigmond erdélyi fejedelem tervezett felvidéki hadjáratát, ezért a pozsonyi börtönbe zárták, s főispáni tisztségéről is leváltották. Ő váltig tagadta a vádat, mely sohasem bizonyosodott be, ám ennek ellenére csak 1572 áprilisában nyílt meg előtte a tömlöc ajtaja, miután hitlevélben fogadott ismét hűséget a Habsburg-háznak. Már betegen tért haza szerednyei várába, ahol ugyanabban az esztendőben el is indult a minden élők útján, tetemét pedig a ruszkai templomban helyezték örök nyugalomra. Fia, Ferenc pedig vörösmárvány reneszánsz síremléket készíttetett édesapja számára, melyet a szentegyházban helyeztek el. Az egri hős domborművű ábrázolásával ékes fedőlap ma az egri Dobó István Vármúzeumban található, míg a ruszkai templomban ennek másolata látható, nyughelye pedig a felvidéki magyarság egyik zarándokhelye.

Lajos Mihály
Kárpátalja
More in Dobó István, Eger, híres magyarok
A nyomortól a világhírnévig

Valószínűleg a ma Kárpátaljának nevezett területen született legjelentősebb személyiség volt, aki éppúgy megtapasztalta a hihetetlen nyomort, mint a paloták fényűző...

Close