Mire jó a tévéképernyő sarkában látható 6-os karika?

Megjelent a 6-os karika a tévéképernyők sarkában és társadalmi vitát tart a Médiahatóság a gyermekeket érő káros hatások kivédésének lehetőségeiről.

Kósa Éva pszichológust, a Pázmány Péter Egyetem egyetemi tanárát kérdeztük.

Miért szabályozandó a tévé?

A tévé közvetítette információ mediatizált valóság, s nem „a” valóság. Mindig valamilyen szempontok szerint torzított, szűrt valóság. Induljunk ki abból, hogy a világot megismerhetjük közvetlen és közvetett tapasztalatok révén. Közvetlen megélés, amikor megtapintom, hogy a kő kemény, az alma leesik: ellenőrizni tudom, hiszem, mert látom. A közvetett tapasztalás esetén – s ilyen a média valósága –, nincs személyes lehetőség az ellenőrzésre. Ha azt olvasom, hogy Kínának 10 millió lakosa van, akkor legfeljebb utána olvashatok másutt is, hogy így van-e. Némi felkészültséggel kell rendelkeznem, tudnom kell tovább tájékozódni, hogy mi lehet az igazság.

És ez nem csak a gyermekekre igaz. Gondoljunk Isaura, a szappanopera hősnő hírhedt történetére, mikor Magyarországon gyűjtöttek neki szemüvegre. Vagy az Orson Welles rádiójátékra, mikor annyi amerikai hitte el, hogy valóban támadnak a földönkívüliek.

Az audiovizuális médiumok azt a csapdát állítják a mérlegelésre alkalmatlan gyermek elé, hogy valónak mutatják be a torzított valóságot. Valamikor a XX. század elején, a fejlett világban kialakult a szakmai zsargon által védett gyermekkornak nevezett állapot. Előtte a gyermekeket kézenfogva vezették a szülők megtekinteni a kivégzéseket, csak hogy karakteres példát mondjak. A múlt századra azonban a közfelfogás része lett, hogy a gyermekek egészséges fejlődését gátló tapasztalatokat megszűrjük, játékot adunk a kicsinyek kezébe, öltözködésben, táplálkozásban másként törődünk velük. Ebben az időszakban jószerével csak az olvasás jutott a gyerekeknek közvetett tapasztalásra. Persze a könyvekben is volt gyermeknek nem való tartalom, de látni kell, az írott betű egészen másként adja magát. Eleve hat éves korig nem is tud olvasni egy gyerek. Utána is vannak természetes korlátai a tájékozódásának, mondjuk, Boccaccio-t sokáig nem tud még olvasgatni.

Látni viszont a két-három éves gyermek is „tud”.

Pontosan: az audiovizuális média megjelenésével esett meg a nagy bicsaklás, mert a televízió a folyamatos információ zuhataggal hirtelen kirántotta a gyermekeket abból a védett állapotból, amiben addig voltak. Mindenki tudja, hogy a kicsik mennyi időt töltenek a tévé előtt, ahogy tudott az is, hogy a szülők döntő többsége minden reprezentatív felmérés szerint panaszkodik, hogy károsnak tartja a képernyőfüggőséget. De nem tesznek ellene. Ismert adoma, hogy a legtöbb jóérzésű szülő, ha hazamenve a nappalijában egy kitárulkozva szexelő, agresszívan viselkedő személyt találna, azonnal kirúgná a lakásából. De ez a személy rendre ott van a képernyőn és a gyermeke egyedül nézi.

Hogyan hat a kisgyermekre a tévé?

Abból kell kiindulni, hogy a kisgyermek sokáig nem tud különbséget tenni, mi a valóságos a képernyőn és mi nem. A tv előtt a „hiszem, mert látom” csapdája működik. Ennek az az oka, hogy ő még a filmes nyelvet, a valóság ilyetén változatát nem érti. A három-négy éveseknek még bábszínház kell, pontosabban olyan feldolgozás, amelynek döntően egyetlen nézőpontja van. Meghatározó pszichológiai sajátosságuk az, hogy mindent egyetlen szempontból, a saját szempontjukból látnak.

Mondok példákat. Négy éves, okos, kedves kisfiút kérdezek, hogy van-e testvéred. Van, mondja, a Tibi. És a Tibinek van-e testvére, kérdezem. Nincs, válaszolja őszintén, mert nem képes beleélni magát a testvére helyzetébe. Vagy: négy-öt esztendős gyerekekkel ülünk körbe egy asztalt, az asztalon makettek. A gyerekek a kiosztott képeken remekül felismerik, hogy milyen tárgyakat látnak a fotókon az asztalra helyezettek közül, de arra nem tudnak válaszolni, hogy mások, akik szintén az asztal körül ülnek, vajon mit látnak. Ezt a pszichológia egocentrizmusnak hívja. Számukra csak a saját nézőpont létezik.

2778A kisgyermeknek a bábfilm az ideális, ahol egyforma méretűek a szereplők, egyszerre látja át a játékteret – netán lát más gyerekeket is együtt izgulni –, egyetlen nézőpontból játszódik számára a cselekmény. Ilyen volt mondjuk a Futrinka család, a Süsü és jellegzetesen nem ilyen a Tom és Jerry, amelyben számukra a cselekmény követhetetlen, és csak azt látják, hogy a figurák a képernyőn értelmetlenül ütik, verik, kilapítják egymást, majd felugranak és elrohannak.

A filmes nyelvezet számos olyan eszközt használ, aminek értelmezése meghaladja egy gyermek lehetőségeit. Nem értik a kicsik például a dialógusokat, amikor hol az egyik, hol a másik szereplőt mutatja váltva a kamera. Nekik ez úgy áll össze, hogy hol az egyik, hol a másik szereplő volt jelen. Szintén nem értik a legegyszerűbb zoom-ot: ha közelít a kamera, hogy részleteket mutasson, akkor a hatalmasra nagyult tárgyat, személyt másiknak élik meg. Volt egy nagy egér, meg egy kis egér, mesélik egy olyan film után, amely egyetlen egérről szólt. Számukra sokáig értelmezhetetlen a többi filmes effektus, például az elhalványítás is.

Tiltsuk el őket az érthetetlen képektől?

A gyermek fejlettségének megfelelő információkat kell adni. Nem véletlen, hogy olvasni szerte a világban hat-hét éves kortól kezdenek tanítani: ebben a korban a gondolkodás, az információk feldolgozásának módja jelentős változáson megy át, kezd oldódni az egocentrizmus. S van itt még valami, amit ki kell emelni: hat-nyolc éves korig a gyermek nem a szándékot, hanem a következményeket értékeli. Ha azt látja a tévében, hogy hatszor megpróbálja valaki a feleségét eltenni láb alól, s nem sikerül neki, akkor az illető számára nem bűnös. Ha viszont véletlenül kárt okoz neki, akkor vétkesnek tartja. Ha megkérdezzük, vajon ki a hibás, Jancsi, aki míg anyukájának segít mosogatni, véletlenül eltör tíz poharat, vagy Pisti, ki elcsen egy csokit, s közben eltör egy poharat, akkor Jancsit fogják hibásnak tartani.

Ez a korosztály még gyakran nem ismeri fel, hogy a fiktív filmek a cselekményeket gyakran irreális következményekkel ábrázolják. . A hős kiugrik a nyolcadik emeletről és nem hal meg; verekedésben gyomrozzák, majd könnyedén elszalad; az autós százas tempó fölött száguldva átrepül a komphoz – a gyermeknek ez mind valóságosnak tűnik, amit kis is próbál, ha úgy adódik. A képernyőn eldördülő fegyverek nyolcvan százaléka nem találja el a célt: ma egyre nő a gyerekek által elkövetett fegyveres gyilkosságok száma. Egy fiú az osztálytársát különösebb harag nélkül lelőtte egy fegyverrel, majd azt mondta, hiszen van még neki másik élete.

2778._1Ez azért tartozik a témánkhoz, mert a filmek, s egyáltalán a vizuális megoldások többnyire következményeket és nem szándékokat ábrázolnak. Nem tudjuk elképzelni, milyen kavalkád van egy gyermek fejében a nem az érettségének megfelelő tartalmak láttán. S akkor még csak az „ártalmatlan” filmekről beszéltünk. Nem beszéltünk az agresszió és a szerelem nélküli szexualitás ábrázolásáról.

Erőszak és szerelem nélküli szexualitás. Nem pontosan ez az, ami valóban körülvesz minket?

Nem abban az arányban, ahogy a tévé ábrázolja. A képernyőn látható erőszak a való élet erősen dúsított változata. Nézzük meg a bűnesetek statisztikáit: döntő többségben vannak a gazdasági bűncselekmények, a lopás, kisebbségben a gyilkosságok. A televízió éppen fordítva mutatja. Mi az üzenet? Az, hogy az erőszak mindennapos, holott ennyire nem az.

A tévé a szexualitást nem reálisan ábrázolja. A monitoron az látszik, hogy a partnerek két perc alatt a csúcson vannak, aminek semmi köze a valósághoz. Rengeteg tini küszködik azzal, hogy mikor a serdülőkorba ér, s megtapasztalja, hogy neki nem megy ez az irreális produkció, a sok bevésett minta után azt hiszi, csakis vele lehet a baj.

Bruno Bettenheim úgy fogalmaz, hogy a gyermeknek szükséges megélni a félelmet, az élet-halál kérdéseit, az elszakadást a szülőktől, mert ezzel oldódnak kimondatlan szorongásai…

Vigyázat, Bettenheim a meséről beszél. A mesét hallgató gyermek a mama, papa, nagyszülő ölében ülve hallgatja a történetet, megnyugtató közegben, s nem egy mágikus ablakból, a tévéből zuhan rá kontrollálatlanul. És hogy kezdődik egy mese? Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl… Ez mondhatni fordított zoom, távolítja a történetet, a helyszínt az itt és mosttól. A mese helyenként tényleg rettentő, megeszik a szereplőt, elhagyják az erdőben, testrészét levágják, de a szörnyűségek után mindig jön a feloldódás, a dolgok jóra fordulnak. A jó szép is, a gonosz pedig csúnya lesz. Az eltávolítottan ábrázolt rémségek végül megnyugtatóan rendeződnek.

Amerikában V-chip segítségével hardveresen is letilthatják a szülők a nem kívánatos tartalmakat. Felmérésekből kiderült, hogy csak töredék részük tudott a chip létezéséről, s még kevesebb használta is. Nálunk most felkerül a 6-os karika, de vajon ez a jelzés mennyire lesz ténylegesen visszatartó hatású?

A jel csak ajánlás, önmagában nem lehet garancia. Tanulni is kell, médiaismeretre tanítani a gyereket (és felnőttet is!), hogy például amikor levespor reklámot mutatnak a képernyőn, akkor nem egy igazi családot lát, hanem fizetett szereplőket, akik stúdióban pénzért produkálják magukat. Míg a közműveltséget nem járja át a szellem, hogy vigyázni kell a tévé előtt ülő gyerekekre is, hogy nem elég jó iskolába, tanfolyamra íratni, addig falra hányt borsó minden jelzés. Bár egyre több tudatos szülő akad, nem véletlen, hogy reneszánsza van a diafilmeknek, amelyek sokkal alkalmasabbak a gyermekeknek.

Hadd legyek egy picit utópista. Nem tartom lehetetlennek eljutni oda, hogy teszem azt, a szülő hét elején a két gyermekével együtt leül és velük közösen bekarikázza a műsorújságban, hogy ez való a kisebbik gyereknek, ez a nagyobbnak, amaz meg mindkettőnek. És mikor az egyik nézi, a másikkal ő foglalkozik, mondjuk, együtt főz, vagy tanul vele a konyhában. Ugye, nem is olyan képtelenség?

Az új médiatörvény hatályba lépésével átalakult a kiskorúak védelmét szolgáló korhatár-besorolási rendszer – bővült például egy új elemmel, a hat éven aluliak számára nem ajánlott kategóriával, – ezért a tanácsnak új klasszifikációs szempontokat kell kidolgoznia. A Médiatanács a teljes korhatár-besorolási rendszerre vonatkozó klasszifikációs ajánlásnak a kidolgozását külső szakértők és a civil szféra bevonásával végzi.

Az új kategória, a „6 éven aluliaknak nem ajánlott” besorolás bevezetésére azért volt szükség, hogy megóvja a fiatalabb, érzékenyebb korosztályt a félelemkeltő és erőszakos médiatartalmaktól. Ide sorolják azokat a műsorokat, amelyek a 6 éven aluliakban félelmet kelthetnek vagy nem érthetőek ennek a korosztálynak. Az ilyen tartalmakat ajánlott lesz 6-os karikával ellátni a médiának.

A Médiatanács közben civil szervezetek és szakértők bevonásával elkészítette ajánlását a kiskorúakra káros médiatartalmak elérhetőségét korlátozó hatékony műszaki megoldásokról. A médiatörvény rendelkezik arról, hogy a kiskorúakra káros médiatartalmak – mint a pornográfia vagy az erőszak nyers, közvetlen, naturális ábrázolása – csak akkor lehetnek hozzáférhetők, ha elérésüket valamilyen hatékony műszaki megoldással korlátozzák.

Ajánlás a kiskorúak védelmében a lineáris és lekérhető médiaszolgáltatásoknál alkalmazandó hatékony műszaki megoldásokra innen elérhető.

Az ajánlás – ahogyan ez a nevéből is kiderül – nem lesz kötelező érvényű a médiaszolgáltatók és más piaci szereplők számára, de az abban foglaltak egyedi hatósági ügyekben, döntésekben hivatkozhatók és alkalmazhatók.

hirado.hu