Öt legendás irodalmi barátság

Két év alatt is kialakulhat sírig – sőt, azon is túl tartó – barátság, de az sem ritka eset, hogy egy életre szólónak hitt barátságának egy szerelmi ügy vet véget. Mindez az irodalom tankönyvekből ismert íróinkkal, költőinkkel sincs másképp.

Arany János – Petőfi Sándor: a síron túli barátság

Ha van legendás barátság a magyar irodalom égisze alatt, akkor az övék az volt. Első levélváltásuktól az utolsóig tartott. De mi olyan különleges ebben? Az, hogy csupán két év adatott nekik. Petőfi Sándor a Kisfaludy Társaság révén elolvashatta a Toldi kéziratát; annyira lenyűgözte, hogy azonnal levelet írt Aranynak, és egy verset is küldött. A nagyszalontai költő „postafordultával” válaszolt is Petőfinek, a nép által már akkor közkedvelt költőnek. Első levélváltásuk még tartózkodó volt, ám a későbbiek folyamán egyre humorosabban írtak egymásnak.

„Lelkem Aranyom! Nem veszed tán rossz néven, ha elhagyom az önözést. Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán”

– írta Petőfi második levelében Aranynak. Arany válaszát ezek után a „Kedves pajtásom, Sándor!” felkiáltással kezdi, a Toldi estéjét pedig már így küldte el barátjának: „küldöm utolsó munkámat”. Erre a fiatal vehemens költő válaszában azt írta, hogy azt a levelét, amelyben Arany ilyet ír, kibontatlanul küldi vissza.

1847-ben Petőfi 9 napot töltött Aranyéknál. Ebben a szűk két hétben született a méltán híres Arany Lacinak című gyermekvers, melyet az akkor 3 éves Laci a mai gyerekekhez hasonlóan kívülről tudott. A két költő ezután rengeteg tréfás levelet váltott. Vörösmartyval kiegészülve hárman Shakespeare-fordításokba kezdtek, így a leveleikben is megjelentek humoros angolos elemek, de franciául is írtak egymásnak verseket.

Petőfi Zoltán születésekor az ifjú pár Aranyékat kérte fel keresztszülőnek, akik ugyan nem lehettek ott végül a születésnél, sem a keresztelőn, mégis boldogan vállalták a feladatot. 1849 májusától januárig Szendrey Júlia fiával Aranyéknál tartózkodott Nagyszalontán.

Arany éjjeliszekrényén haláláig négy könyv volt: a Biblia, Homérosz, egy eredeti angol Shakespeare és Petőfi 1847-es kötete, melybe barátja eltűnése után egy Homérosz idézetet írt: „Eltűnt nyomtalan…”. Arany állítólag már ekkor érezte, hogy Petőfi meghalt. Az ekkor érzett fájdalmát sosem tudta kiheverni. Fia, László találta meg apróbb műveit, például a cetliket a köntöse zsebében, melyek közt egy ilyen feljegyzés volt található: „Mi vagyok én? Senki tán. Egy fájó kép…” – mely rímel első, Petőfinek adott válaszára. Ennek fényében mondhatjuk, hogy Arany a síron túl is Petőfi barátja maradt.

Petőfi Sándor – Jókai Mór: barátság kontra szerelem

Ennek a barátságnak csúnya összeveszés lett a vége. Mindjárt kiderül, miért. A két irodalmár 1841-ben ismerkedett össze, még az iskolában. 1847 novembere és 1848 között rövid ideig még közös szálláson is laktak. Jókai a Politikai divatok című regényébe Petőfit és Szendrey Júliát is beleírta álnéven, úgy megihlette az ifjú pár.

Barátságuk akkor romlott meg, mikor Jókai úgy döntött, feleségül veszi Laborfalvy Rózát. A fiatal Petőfi ellenezte Jókai választását, Róza ugyanis nem csak 8 évvel idősebb volt Jókainál, de házasságon kívül született a leánya is.

Petőfi elmondta Jókai családjának, hogy mire készül barátja – a családja ki is akarta érte tagadni a fiatal írót. Jókai ezért nagyon megharagudott Petőfire, innentől kezdve nem beszéltek egymással.

Petőfi eltűnése után a kortársakkal egyetemben Jókai is neheztelt özvegyére, Szendrey Júliára, amiért a nő újraházasodott. Úgy gondolták, hogy hátat fordított a legnagyobb hazafi költő emlékének.

Babits Mihály – Szabó Lőrinc: egy gyűlölködő feleség közbeszól

Babits egyetemi tanárként ismerkedett meg Szabó Lőrinccel, majd a fordításokból élő, nyomorgó költőt befogadta magához a lakásába. Hamarosan azonban formális kapcsolatuk szorosabbá vált, barátok lettek. Már ekkor sokan pletykáltak arról, hogy több is van köztük, mint barátság, bár ezt Szabó Lőrinc 30 évvel később is tagadta visszaemlékezéseiben, legalábbis a fizikai kapcsolatot.

Szabó Lőrinc volt az, aki először belehabarodott Tanner Ilonába. Rögtön udvarolni kezdett neki – mint oly sok nőnek – ám a történet furcsa kanyarokat vett. Kapcsolatuk, ahogy Szabó fogalmazott később, nagyon modern volt, ami alatt feltehetően szabadosságot és Ilonka részéről legalábbis minimális tartózkodást feltételezett.

Mindazonáltal Szabó menyasszonyának kezdte már érezni és nevezni Ilonkát, amikor kiderült, hogy a nőt Babits is érdekli. Egy alkalommal aztán, meglehetően drámai és pikáns körülmények közt a két férfi rendezte egymás közt a kérdést, Szabó visszaemlékezése szerint lényegében átengedte az idősebb pályatársnak, az imádott írófejedelemnek Ilonkát.

További pikantériája a történetnek, hogy Szabó felhívta Ilonkát, hogy közölje vele a döntést, aki persze azt hitte, nem jól hall, mire Lőrinc átadta Mihálynak a telefont. Megbeszélték a házasságkötést is, az egészet ráadásul Szabó Lőrinc jelentette be a barátok, kávéházi asztaltársak előtt, akiknek szintén szükségük volt pár órára, mire megemésztették a nem mindennapi fordulatot…

Tanner Ilona és Babits Mihály házasságkötése után a két férfi elhidegült egymástól – részben Ilona nyomására –, évekig szóba se álltak egymással. Később, immáron négyesben, feleségeikkel együtt összeültek megbeszélni a történteket. Sajnos, a találkozó hangulatát beárnyékolta egy nyilvánosan zajló irodalmi kritika: Szabó annyira megsértődött azon, hogy Babits jobb költőnek tartja nála Kosztolányi Dezsőt, hogy sokáig nem kereste mesterét.

Mikor Osvát Ernő meghalt, és Babits vette át a Nyugat szerkesztését, találkozót kért egykori tanítványától. A Centrál kávéházban találkoztak, és megbeszélték a 4-5 évvel azelőtti vitás kérdéseket is, immáron asszonyok nélkül. A találkozó olyan jól sikerült, hogy Babits javasolta, minden szerda délelőtt ugyanitt találkozzanak, kettesben. Ez három hétig működött, majd

Babits úgy érkezett a következő találkozóra, hogy bocsánatot kér egyetlen igaz barátjától, de felesége ellenszenve miatt nem folytathatják a találkozókat.

Évekkel később Lőrinc verset írt Nyári hajnal címmel, amely valamelyest kibékítette a Babits házaspárt; Ilona gyűlölete enyhült, de nem múlt el. Innentől kezdve időnként ismét találkoztak négyesben is. Később már csak a szanatóriumban találkozott Mihállyal és Ilonával, majd a költő temetésén.

Babits halála után Ilona és Lőrinc kibékültek. Kiderült, azért gyűlölte, mert attól tartott, a férfi lenézi őt. Később a Baumgarten-emlékünnepségen Szabó Lőrinc írt beszédet, melyet előbb átküldött Ilonának, húzzon ki belőle azt, amit akart, de Ilona nem tette. Szabó Lőrinc különös barátságukról élete végén, a Babits című versben vallott: „Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. / Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.”

József Attila – Kozmutza Flóra – Illyés Gyula: szerelmi háromszög

Illyés és József Attila életútja nem először keresztezi egymást 1937-ben, és még csak az sem először fordul elő, hogy ugyanazt a nőt szemelik ki maguknak. József Attila 1927-ben, Párizsból hazatérve került közelebbi ismeretségbe nemzedéktársaival, Illyés Gyulával is ekkor lettek barátok. Ám Attilának nem sokkal később már nem tetszett, hogy Illyés egyre inkább a népies irodalom felé fordul, és szép lassan elhidegültek egymástól. De állítólag nem csak ez volt a távolodás oka.

Vágó Márta szép lány volt, gazdag, nagypolgári család sarja, egyúttal vonzó és művelt nő. nem csoda, hogy többeknek megakadt rajta a szeme. köztük József Attilának és Illyésnek is. Mindketten bejáratosak voltak a Vágó-házba, és az élet úgy hozta, hogy Márta Attilát választotta, kapcsolatuknak volt olyan szakasza, amikor a házasság is felmerült. Illyés állítólag elegánsan háttérbe vonult, de minden bizonnyal nem tett jót a két férfi kapcsolatának ez a közjáték sem.

Végül pedig jött a Flóra-szerelem. A fiatal pszichológusnő, Kozmutza Flóra egy dolgozatához készített Rorschach-tesztet, amelynek kapcsán ismerősei által először találkozott Illyés Gyulával. A férfi azonnal beleszeretett a hangjába, majd rögtön ezután a nő tekintetébe is – ám, mivel házas ember volt, így nem lehetett közöttük semmi sem. Flórának a teszthez művészeket kellett felkérnie, így Illyés József Attilát ajánlotta, aki már az első néhány tintafoltról órákon át tudott beszélni a fiatal lánynak. Attila Illyés Gyulához hasonlóan szintén első látásra beleszeretett Flórába, levélben sürgette következő találkozásukat.

Végül a második találkozáson már feleségül kérte a Flórát, aki hosszú vívódások után igent mondott. Az azonban kérdéses, mennyire volt őszinte ez az igen, ugyanis a nő nyomás alatt volt:

József Attila többször is beszélt arról, öngyilkos lesz, ha Flóra nem szereti viszont. A költő akkor is zokogott, amikor megkérte a nő kezét.

Flórát zavarba hozta Attila vehemens udvarlása. Mialatt szívizomgyulladással kórházban kezelték, Illyés is meglátogatta Flórát, és rákérdezett, hogy igaz-e, amit József Attila versében írt: „Flóra szeret!”. A nő csak hallgatott. Innentől kezdve sokáig nem beszéltek egymással.

József Attila szanatóriumba került, ez pedig ismét közelebb hozta egymáshoz Illyést és Kozmutza Flórát. Ekkor már a nőben is felmerült egy kapcsolat lehetősége Illyés Gyulával, ám lelkiismerete még Attilához kötötte. A szanatóriumi idő vége felé József Attila és Illyés Gyula kibékültek, barátságuk újra a régi lett.

Időközben József Attila és Flóra megállapodtak, karácsonykor megesküsznek, ám a házasságból mégsem lett semmi. Világosabb pillanataiban a költő is érezte, hogy a könnyekkel kicsikart beleegyezés nem biztos, hogy elegendő alap egy házassághoz. Végül Attila nővéreitől írt egy lemondó hangvételű levelet Flórának, melyben azt írta, a nő vasárnap már ne látogassa meg – ám az csak december 4-én, a költő halálának másnapján érkezett meg.

Egy hónappal később Flóra találkozott Illyéssel. Először csak barátok akartak maradni, hiszen támaszként szükségük volt egymásra, ám sokáig nem bírták tagadni összetartozásukat. 44 évet éltek együtt házasságban, azonban életük végéig küzdöttek Attila emlékével. Illyés így írt szerelméről:

„Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”

Móricz Zsigmond – Ady Endre: rokonlelkek

Móricz Zsigmond korán, már iskolás korában felfigyelt Ady Endre munkáira. Ady első verseskötetének megjelenésekor úgy érezte, mintha a Hortobágy poétája című versét ő maga írta volna. A második – Vér és arany – című kötetet már egy este alatt végigolvasta, reggelre a kritika is megszületett belőle. Erre Ady is válaszolt Móricz Hét krajcár című novelláskötetének kritikájával, amivel megpecsételte barátságukat.

A két irodalmár sok dologban hasonlított egymásra, úgy érezték, rokonlélekre találtak a másik személyében, ám sok dologban különböztek is. Móricz ezeket a különbségeket úgy fogalmazta meg, hogy ami hiányzik a saját életükből, azt a másikon keresztül élhetik meg, Móricz egészen pontosan elfojtott vágyait látta Adyban.

Móricz akármerre járt, két mondata közül az egyikkel biztosan Adyt emlegette.

Ady halála után is mindig pozitívan szólalt fel azért a költőért, akit ő Petőfi óta az egyetlen igaz költőnek tartott. Azt sem viselte el, ha valaki rossz szóval emlegette Ady Endrét – legfőképp italozásai miatt – holott több ízben ő maga is tanúja volt féktelen tivornyáinak.

Az egyetlen dolog, amelyben nem értett egyet kortársával, az a Lédával való kapcsolata volt. Az író mindvégig ellenezte azt, aggódott, hiszen nem lehetett tudni, mi lesz a vége az egésznek.