Válogatott kínvallatások a múltból

A kínvallatásról szóló első európai forrásunk a 13. századi Ausztriából való. Az öreg kontinensen innentől egyre gyakoribbá vált a bizonyítás ezen kegyetlen módozata, amely egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a középkor szimbóluma, ugyanis az újkor folyamán terjedt el igazán és egészen az 1700-1800-as évekig kellett várni betiltásához. A középkori Magyarországon csak viszonylag késve jelent meg, és kevésbé volt jellemző, mégis egy felvilágosult államfő kellett, hogy eltöröljék, miután azt nyugatabbra már betiltották. Mária Terézia 238 éve, 1776. március 22-én rendeleti úton vonta ki a büntetőjogból ezt a brutális eljárást.

A kínhalál magyarországi módozatai

A felvilágosult abszolutista királynő, Mária Terézia (1740-1780) az oktatási reformmal párhuzamosan kezdett hozzá az igazságügy megreformálásához is. Az uralkodása alatt született polgári törvénykönyv-tervezete mellett új büntető törvénykönyv is készült birodalma nyugati fele számára. Bár abban még benne volt a boszorkányság, a varázslások vádja és a súlyos testi büntetések, már tartalmazott új elveket is, mint például a kényszermunka.

Ezeket kiegészítve törölte el 1776-ban Mária Terézia rendeleti úton a kínvallatást a Lajtán innen és túl, és kivett rengeteg bűncselekményt a halálbüntetéssel büntetendők köréből. Nem véletlen nevezi a történelemtanítás a térség uralkodóit felvilágosultnak, mert hatással voltak rájuk a kor modern, nyugatról jövő eszméi, amelyek – többek között – a büntetőjog humánusabbá tételét is vallották.

A kínzás elsősorban nem a büntetésvégrehajtás része volt, hanem azt a per folyamán, a bizonyítási eljárás során folytatták le. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kínzás ne lett volna része az ítéletnek is, de annak már csak a kivégzés teatralitása, a nézősereg elrettentése volt a célja. Ilyen volt az úgynevezett minősített halálbüntetés, ami Magyarországon a kerékbetörést, karóba húzást, a felnégyelést és a megégetést jelentette.

A haláltusa „végighallgatása” jóval nagyobb hatással volt a közönségre, mint az egyszerű halálbüntetések, azaz a lefejezés és annak dehonesztáló fajtája, az akasztás esetében. Ha a bírák különösen kegyetlenül akartak elbánni az elítélttel, minősített végrehajtást is elrendelhettek. A kivégzés előtt tüzes vassal égetéssel, nyúzással és testcsonkításokkal tetézték a kivégzés fájdalmait. Ám az igazságszolgáltatás célja itt nem a halálraítélt szenved(tet)ése volt: a jogpropaganda korabeli felfogásának egyik pillére az elrettentés, a tanító-figyelmeztető szándék volt. Ezt bizonyítja, hogy nem egy esetben a bírák a minősített kivégzés végrehajtójával, a hóhérral azt a döntést közölték, hogy gyorsan ölje meg a végrehajtás elején az elítéltet, de úgy, hogy a tömeg azt ne vegye észre.

Különösen súlyos büntetéseknél alkalmazták az ún. lófarokra kötést. Ekkor a tömlöcből vagy a siralomházból az elítéltet egy deszkára vagy zsákba kötözték és a város utcáin végigvágtatva húzták a vesztőhelyig. Ennek „egyszerűbb” verziója volt, amikor szekéren vitték a kivégzésre várót a vérpadig, hogy a hóhér az odavezető úton részesíthesse válogatott kínzásokban. Amíg a tortúrák nyomán kicsikart vallomások a kínzókamrák falai között maradtak, addig a halálbüntetéssel járó kínzások szolgáltatták a régi korokban a kínzás elrettentő erejét.

A kínvallatás mint bizonyíték

Magyarországon kevésbé volt divatban a kínvallatás, mint Nyugaton. A magyar bizonyítási eszközök bár humánusabbak, de a mai szemmel nézve mégis elképesztőek voltak. Hazánkban ezek eszköztárába tartoztak a tisztító eskük, amikor a vádlott saját igazára esküdött Isten előtt, amibe eskütársakat is bevonhatott – minél többet s minél magasabb rangúakat, annál jobb -, hogy esküt tegyenek, de nem az adott ügyben való ártatlanságára a vádlottnak, hanem, hogy „ő egy igaz ember”.

Az istenítéletekről (ordalia) bizonyára mindenki hallott. A magyar jogban ezen belül a párbaj volt a legelterjedtebb, de alkalmazták a víz- és a tüzesvas-próbát is. Utóbbi sajátosan magyar szokás volt, még a honfoglalás előtti időkből. Gyilkosságok esetében gyakorta alkalmazták az Arany János által híressé tett tetemre hívást (ius feretri). Egészen különleges volt a szent falat (panis adiurati) esete, amikor a vádlottnak egy darab szentelt kenyeret kellett átkozódás közben sikeresen lenyelnie, vagy boszorkányok esetén egy vajas kenyérrel egy macskát vagy kutyát megkínálnia – ekkor az állat elutasítása jelentette a vádlott bűnösségét.

Őseink az istenítéletekben olyannyira hittek, hogy sokakat már az istenítélet elrendelésekor beismerésre ösztönzött. Természetesen elsősorban a racionális bizonyításhoz (okiratokkal vagy megfelelő tanúkkal) fordultak a kor törvénykezői és csak azok hiányában az eskükhöz vagy istenítélethez. Magyarország ilyen tekintetben humánusabb volt a Nyugatnál, a kínvallatás nálunk csak pár évszázados késéssel jelent meg.

Mindezeknek alapját képezte a kor kötött bizonyítási rendszere, azaz a bírónak mindenáron törekednie kellett a bizonyítékok megszerzésére, nem mérlegelhetett, azokhoz szigorúan kötve volt. Mária Terézia előtt a nyomozó hatóság a járási szolgabíró volt. Ő hallgatta ki a gyanúsítottakat, rögzítette a delictummal összefüggő tényeket és adott esetben elrendelte a kínvallatást, így gyűjtvén a bizonyítékokat.

A bíró ezek után először udvariasan vallomástételre szólította fel a vádlottat, majd ezt keményebb hangnemben is megtette. Ha beismerés nem történt, megkérte a hóhért, hogy vezesse végig a kínzókamrán, mutassa meg neki eszközeit és működésüket. Ez már sok embernél hatott, de volt, aki akkor tett beismerő vallomást, amikor a hóhér levetkőztette, hogy hozzákezdjen a tortúrához. Akik még mindig ellenálltak, azokat kikötözték és először „finomabb” módszerekkel (ujjcsavargatás, fogók, csípők) próbálták „jobb” belátásra bírni, majd tüzes vassal való égetésnek vetettek alá.

Ha beismerés még mindig nem érkezett, a hóhér már komolyabb eszközökhöz nyúlt, amelyek már képesek voltak maradandó egészségkárosodást okozni. Végső állomás volt a spanyolcsizma, amelynek világszerte több fajtája volt ismeretes. Magyarországon ez azt jelentette, hogy a vádlott kinyújtott lábait két falap közé rakták, amit elkezdtek egyre jobban szorítani, olyannyira, hogy a vér kiserkent a lábujjakból. A kínvallatási módszerek részleteiben kínzókamránként eltértek, de a fokozódó brutalitás mindenhol az eljárás része volt.

„A tortúra évszázada”

A kínvallatás alapvetően európai jelenség volt, mégpedig klasszikusan újkori. Angliában az abszolutizmus korát a „tortúra évszázadának” is nevezték (1540-1640). Megszüntetésében döntő szerepet játszott az 1628-as Petition of Rights. A felvilágosodás terjedésével a kínvallatás a támadások kereszttüzébe került embertelensége folytán, amiben jelentős szerepe volt a kor felvilágosult gondolkodóinak, filozófusainak.

A tortúra alkalmazása egyre ritkábbá vált: a XVIII. században már csak akkor alkalmazták, ha két kifogástalan tanút nem találtak a bizonyításhoz. Az államok sorra törölték el Anglia után a kínvallatást: elsőként Poroszország 1721-ben (bár ez ideiglenesnek bizonyult), Svédország 1734-ben, Szászországban 1770-ben, míg végül Mária Terézia országaira is sor került. A szigorú kötött bizonyítási rendszert ezzel együtt felváltotta a bizonyítékok szabad bírói mérlegelése is. De a büntetésekben a kínzás szelídebb formái még fennmaradtak, mint a pálcázás, vagy a botozás egészen a XIX. századig.

Nemzetközi kitekintés

A kínvallatás német és francia földön is a bizonyítási eljárás része volt. A pereknek volt úgynevezett vizsgálati, vagy latinul inquisitios szakaszuk is (innen ered az inkvizíció ma használatos kifejezése az eretnekekkel foglalkozó egyházi törvényszékre). A vádemelést követően a vádlottnak több lehetősége volt: vagy elismerte a vádat, vagy tagadta (hivatkozhatott a tett igaz, de nem jogtalan voltára is, ez innentől jogi kérdés volt). Az elismertek nem igényeltek további bizonyítást, ám tagadás esetén a bíróság elkezdte a bizonyítékok begyűjtését. A hang- és képfelvételek és ujjlenyomatok kora előtt kénytelenek voltak durvább módszerekhez folyamodni a kor igazságszolgáltatói.

A XIII. századtól az istenítéletek, a párbaj, vagy a tisztító eskü már nem mentesítették a vádlottat, egyre inkább kikoptak az eljárásjogból, de a bíróság továbbra is az eredményességre törekedett. Így először a városokban, majd vidéken is megjelent a kínvallatás, a tortúra intézménye. Az 1530-as német birodalmi büntetőkódex csak előzetes gyanúokok fennforgása esetén tette lehetővé a tortúrát. Hiba tehát azt gondolni, hogy néhány száz évvel ezelőtt mindenkit megkínoztak, aki a vádlottak padjára kerülve nem ismete el a vádat. Ugyanis amennyiben ilyen előzetes gyanúokok nem forogtak fenn, a bíróság nem alapozhatott kínzással kicsikart vallomásra ítéletet. A vádlott beismerésével német földön két megbízható tanú vallomása ért fel. Amennyiben ez elég volt az ítélet magalapozásához, a vádlott megúszta a kínpadot – bár a korabeli börtönviszonyok miatt hosszabb szenvedés várt rá.

Az újkori büntetőperek már a vádlott beismerését a bizonyítékok királynőjének tartották (confessio est regina probationum). Így – mivel tanúk egyébként sem mindig akadtak – egyéb gyanúokok esetén a bíróság eredményességre törekvése bizony a kínzókamrába vetette az elítéltet. Az előzetes gyanúok csak boszorkányperek esetén nem volt követelmény. Ennek példáján a bírói gyakorlat más ügyekben is ebbe az irányba indut el: a bíróság mindenképpen a vádlottak beismerő vallomására törekedett.

A kínzókamrában tett vallomást jegyzőkönyvezték, tehát a hóhér és a vádlott nem „kettesben” voltak a kínzások alatt. A kicsikart vallomást három nap múlva felolvasták a delikvensnek, a nyilvános tárgyalás végén pedig ismét felolvasták és a vádlottnak meg kellett erősítenie azt. Ha visszavonta a kínzókamrában tett nyilatkozatait, arra nem alapozhatták az ítéletet, tehát nem számított érvényes vallomásnak. Ha a vádlott azt tévedésével indokolta, a kínvallatás (elvileg) nem volt megismételhető. Ha viszont a fájdalmak elviselhetetlenségére hivatkozott, ezzel vallomását érvénytelenítette ugyan, de a tortúrát még kétszer megismételhették.

Az inquisitio alá vont személy bizonyos védelmét szolgálta, hogy a kínvallatás elrendelését a bíróságoknak fel kellett terjeszteniük megerősítésre a felettes törvényszékhez, vagy az igazságszolgáltatásban német földön gyakorta résztvevő egyetemek legközelebbikére.

Nincs többé kínvallatás

Magyarországra az osztrák jogon keresztül szivárogtak be a korszerű büntetőjogi eszmék, ugyanakkor megindult a büntetőjog tudományos művelése is, éppen Mária Terézia korában. A magyar jogtudósok már összevetették a magyar büntetőjogot az európai jogfejlődés eredményeivel. Ezen sokat segített a magyar protestánsok körében népszerű egyetemjárások gyakorlata.

A büntetőjog humanizálódása mégis felülről, a felvilágosult uralkodótól jött. Bár a halálbüntetés visszaszorítása, a testcsonkító büntetések és a kínvallatás eltörlése a bűnözés növekedésével, bűnbandák elszaporodásával járt, megnyitotta az utat a büntetőjog modernizációja előtt. A testcsonkító büntetések egyébként a XVIII. századra már nem voltak jellemzőek, ugyanis mind nagyobb szükség volt a jobbágyok munkaerejére.

Werbőczy 1514-es Hármaskönyvének büntetőrendelkezései és egyéb jogszabályok, valamint a szokásjog sokszínűsége alkotta jogbizonytalanságot a bécsi udvar arra használta fel, hogy „becsempéssze” hazánkba az osztrák jogot. Így Ausztria 1656-os büntető törvénykönyve (Praxis Criminalis) Magyarországon bár sosem lett törvény, csatolták a magyar törvénytárhoz, a Corpus Juris Hungaricihoz. Ez a Praxis Criminalis azonban még igen szigorú és kegyetlen volt.

Ezt követte Mária Terézia büntetőkódexe, a Constitutio Criminalis Theresiana 1768-ban, ami ugyan csak az osztrák örökös tartományokban volt hatályos törvény, de a magyar bírósági szokásjog is alkamazta (az első magyar büntető törvénykönyvig 1878-ig kellett várni). Ez a kódex még tartalmazta a kínvallatást.

1776 januárjában Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő és fia, II. József német-római császár eltörölték a kínvallatást a Lajtántúlon, azaz az osztrák „birodalomfélben”, amit röviddel utána követett azok magyarországi bevezetése is – országgyűlés hiányában rendeleti úton.

Kalapos uralkodónk, József büntető törvénykönyve, az 1787-es Codex Iosephinus már csak katonákra tartotta fenn a halálbüntetést, helyébe polgári személyeknél az életfogytig tartó dunai hajóvontatás lépett. A XX. századi diktatúrák előtti kínvallatások azonban ezzel még nem értek véget a magyar történelemben, az 1861-ben megtartott Országbírói Értekezletnek például külön meg kellett tiltania a kényszervallatást és a perbe fogottak testi bántalmazását.

Forrás: mult-kor.hu