A régi beszkidi alagút

2016. január 21-én ünnepélyes keretek közt jelentették be, hogy véget ért a Kárpátokban épített új beszkidi alagút építésének első szakasza. A munkálatok 2013. október 29-én indultak be, a tervek szerint 2017 első negyedévében nyitják meg a forgalom előtt az 1764 m hosszú alagutat, melyben két pálya fut majd egymással párhuzamosan, így naponta akár száz vonat is áthaladhat rajta, és felválthatja a tőle alig 30 méterre lévő egyvágányú régi beszkidi alagutat, mely 130 évvel ezelőtt hatolt át a Kárpátok főgerincén.
A Vereckei-hágótól keletre, ám ugyancsak a Külső-Beszkidekben vezet át a történelmi Északkelet-Magyarországról a történelmi Galíciába az 1014 méter magas Kisszolyvai-hágó, mely az ukrán földrajzi szakirodalomban Volóci-hágó néven szerepel. És szélfútta nyerge alatt fúrták ki azt az alagutat, melynek révén itt törte át elsőként a vasút az Északkeleti-Kárpátokat. De miként is ért ide a vasút, és mikor fújtatott át az első gőzmozdony a hegytömegbe mélyülő alagúton?
A történelmi Magyarország vasúti hálózata a polgári átalakulás során és annak sodrában épült ki, a kiegyezésig (1867-ig) szinte az összes vasútvonal magán-
vasúttársaságok vállalkozásaként épült meg, s a magántársaságok egészen a XIX. század végéig jelentős szerepet játszottak a vasúti hálózat kiépítésében. E vállalkozások egyike volt az 1868-ban megalapított Magyar Északkeleti Vasúttársaság, mely többek között azokat a vágányokat is lefektette, melyek a ma Kárpátaljának nevezett terület vasúti hálózatának a gerincét képezik. A társaság már megalakulása évében, 1868. július 1-jén koncessziót kapott a Debrecen – Szatmárnémeti – Királyháza – Máramarossziget, valamint a Királyháza – Csap – Kassa vonal megépítésére, s emellett – az utóbb említett vonaltól – vágányt kellett lefektetnie a ma Kárpátaljának nevezett régió akkori legnagyobb városa, Munkács irányába is. Az előzetes tervek szerint Csaptól kiindulva, Nagydobronyon és Nagylucskán keresztül építették volna ki a pályát, ám a terveket végül megváltoztatták, és a Bátyú – Gorond vonalban jelölték ki a vágány nyomvonalát.
A Csap – Bátyú – Munkács szakaszon 1870. február 24-én indult meg a munka, a Latorca-parti város elérése után azonban évekig nem folytatódott a vasútépítés a Kárpátok főgerince felé. Közben ugyancsak a Magyar Északkeleti Vasúttársaság építette meg az Ungvár – Csap – Nyíregyháza – Debrecen vasutat is, bár ez kezdetben nem szerepelt a tervei között. Az elképzelést elsőként az osztrák hatóságok vetették fel, még 1850-ben, a császári abszolutizmus idején, hogy vasúti összeköttetést hozzanak létre a fában bővelkedő ungvári kincstári uradalom és a fában szegény alföldi területek között, a terv pedig hosszú évek múlva meg is valósult, a társaság 1872-ben ezt a vonalat is kiépítette.
Munkácstól kiindulva azonban csak 1884-ben kezdték meg a kárpáti főgerinc felé kanyargó vaspálya lefektetését, hogy az – a magyar országhatárt elérve – összekapcsolódjon az akkor Ausztriához tartozó Galíciában és Bukovinában futó Lemberg – Csernovic vasútvonallal, amelytől elágazva, úgyszintén 1884-ben kezdték megépíteni a Stryj (Sztrij) – Beszkidek vasutat. Ám míg ezen a 79 kilométer hosszú szakaszon a domborzati viszonyok jobban kedveztek a vasútépítésnek, mindössze két völgyet kellett áthidalni, addig a Munkácstól a Kisszolyvai-hágóra vezető, 69 kilométeres vasútvonalnak le kellett győznie megannyi meredek hegyet és mély völgyet. Nem csoda, hogy miközben a galíciai szakasz megépítése „mindössze” hét millió, addig a Latorca völgyében kanyargó vonal lefektetése 10,5 millió forintba került, az utóbbi összeg csaknem felét – 4,5 millió forintot – pedig az utolsó tizenegy kilométeres szakasz megépítésére fordították, ahol egy másfél mérföldnyi szakaszon négy alagutat kellett kifúrni, és hat viaduktot kellett felépíteni. 1884 augusztusában azután belevágtak a kárpáti főgerinc alatt húzódó beszkidi alagút kifúrásába, mely munkát 1886. április 10-re fejezték be, elsőként téve átjárhatóvá a Kárpátokat a vasút számára.
(A cikk Kertész Beátának, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakos, 5. évfolyamos diákjának segítségével, kutatási anyagai felhasználásával készült.)

Lajos Mihály