Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai (recenzió)

Váradi Natália Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai c. munkája egy több éves, rendkívül fontos kutató munka következménye, mely a szerző doktori értekezésének témakörébe vágó forráskiadvány formájában jelent meg 2012-ben.
A szerző a témát a Debreceni Egyetem Doktori Iskolájában megvédett disszertációjában fejtette ki bővebben, melyhez a legfontosabb levéltári forrásokhoz a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár, valamint az Ukrajna Állambiztonsági Hivatala ungvári archívumában jutott hozzá.
Jelen munka forráskiadvány, mely magában foglalja elvitathatatlan és talán legfontosabb erényét is: olyan (sok esetben titkosított) nagyrészt orosz nyelvű dokumentumokat közöl a széles olvasóközönséggel, melyhez eddig nem volt hozzáférés. Másik érdeme a pontos fordítói munka, az átláthatóság szempontjából jól szerkesztett táblázatok közlése.
Aktualitásához nem fér kétség. Korábbi és jelen korunkban is sokan sokféle képen értelmezték és értelmezik ma is ’56 szellemiségét, manapság a kisajátítás korszakát éli. Ebben a helyzetben nagyon fontos támpont az ilyen és ehhez hasonló forráskiadvány, mely pontos és szemléletes képet ad a korabeli szovjet hatalom álláspontjáról az ’56-os forradalommal szemben és a kárpátaljai vonatkozású eseményekhez való viszonyukról.
Maga a mű két nagyobb szerkezeti egységre bontható. Az első Váradi Natália bevezető tanulmánya, mely egyfajta előszóként ad átfogó képet a vizsgált dokumentumokhoz tartozó eseményekről, útmutató a második fejezet megfelelő vizsgálatához. A tanulmányban a szerző ír a Jelcin-dossziéról , valamint a Szereda-Sztikalin szerzőpáros nevével fémjelzett Hiányzó lapok 1956 történetéből c. munkáról, mint a téma fontos szakirodalmáról.
A bevezető pozitívumaihoz tartozik, hogy nem csak szakirodalomra és levéltári forrásokra hagyatkozik, hanem az oral history módszerével megszólaltatott adatközlőktől is idéz, akiktől sokszor a levéltárban és szakirodalomban nem fellelhető információkhoz is juthat a kutató.
Az első fejezet tartalmaz még korabeli fotókat, diagramokat a deportáltak korosztályos, lakhely stb. szerinti megoszlásáról, kimutatást az ’56-os tevékenységükért elítélt kárpátaljai személyekről, valamint a források felhasználásához szükséges útmutatót és rövidítés-jegyzéket, melyek nélkül a nem szakmabeli olvasó sokkal nehezebben igazodna el a közölt dokumentumokban.
A második fejezet, voltaképpen a mű törzsanyaga, a szerző által közölt kárpátaljai dokumentumokat tartalmazza. Négy fő csoportba sorolhatóak:
• A szovjetunióba deportáltak névsora, és a velük kapcsolatos iratanyagok;
• a tököli kormánydelegáció kihallgatási jegyzőkönyveinek egy része;
• a Német Vöröskereszt munkatársához tartozó iratok;
• a kárpátaljai személyekhez kapcsolódó iratanyagok.
A szerző a bevezetőben elmondja, hogy a hatalmas iratanyagból csak válogatást közöl , azonban elmondhatjuk, hogy ezek valóban a legfontosabb és legizgalmasabb iratok lehetnek a levéltárból. A recenzens számára a deportáltakkal kapcsolatos iratanyagból a legjobb és legfontosabb dokumentumnak a 12. sorszámút tartja, mely közli mind a 847. Ungvárra érkezett fogoly fontosabb adatait. Fő erénynek tartom a szerkesztői munkán belül, hogy a táblázatot ABC- sorrendbe szedték, megkönnyítve az esetleges személyek utáni kutatók munkáját.
A tököli kormánydelegáció kihallgatási jegyzőkönyveiből nagyon szemléletes képet kap az olvasó a korabeli hozzáállásról, az ’56-os eseményekben részt vett személyek véleményéről. Érdekes összevetni Garai Sándor ezredes és Szűcs Sándor kormányhivatalnok vallomását, mennyiben látja másképp az eseményeket egy katonatiszt, vagy egy Tildy Zoltán közelében dolgozó értelmiségi.
A közölt dokumentumok utolsó alegysége a kárpátaljai események iratanyagából közöl. A többnyire vádiratokból és nyomozati jegyzőkönyvekből egyértelműen kiderül a Váradi Natália által is megfogalmazott tény: a karhatalmi szervek sokszor mondvacsinált okokra hivatkozva zártak börtönbe kis vétségekért is kárpátaljai magyarokat, csupán megfélemlítés és példastatuálás okán. A bíróságok sok esetben enyhítő körülményeket is figyelembe vettek, Dudás István együttműködött a hatóságokkal, valamint szívbillentyű elégtelenségben is szenvedett, ezért csak 3 év munkatábori fogságot kapott. Ugyanilyen enyhítő körülmény volt Zihur Elek esetében , hogy 7 gyermek édesapja és eltartója, ezért csupán 3 év börtönbüntetést kapott Szovjetunió ellenes tevékenységért.
Összességében véve egy hasznos és hiánypótló munkát vehet kezébe az olvasó, amit a tudományos irodalom után érdeklődő laikus olvasó is élvezettel forgathat. Hiányérzetünk csak a fennmaradt dokumentumok közlésével kapcsolatban lehet, ehhez viszont csak sok szerencsét és kitartó munkát kívánhatunk a szerzőnek.

Császár István
II. RF KMF, Történelem- és
Társadalomtudományi Tanszék