Kezdőlap » Kitekintő » Kárpát-medence » Felvidéki politikai összefogás: egység vagy kétség?
Fotó: Ma7.sk (felvidek.ma)

Felvidéki politikai összefogás: egység vagy kétség?

Az európai parlamenti választások óta vitathatatlanul elindult az útkeresés egy új irányba a felvidéki politikum számára. A pártok között folynak a tárgyalások, az értelmiségiek különböző fórumokon adnak hangot véleményüknek, a nép pedig várja az eredményt.

Abban szinte mindenki egyetért, hogy kimondottan nagy a társadalmi igény az egységes politizálás kialakítására. Ebből adódóan nyomás nehezedik a politikumra ennek megteremtésére vonatkozóan, azt viszont senki sem tudja még csak elképzelni sem, hogy az egyes tényezők mennyire nem kompatibilisek egymással és mennyi tényező befolyásolja ennek az egyszerűnek gondolt képletnek a felállítását.

Ugyanis bármennyire úgy tűnik, hogy az MKP és a Híd egy térfélen játszik, a valóság ezzel szemben az, lehet, hogy a térfél azonos, de a szurkolótáborok csak kis hányadban fedik egymást. A foci nyelvéről magyarra lefordítva tehát a két párt szavazóbázisa nagyobb részben eltérő, mint azonos.

Míg az MKP szavazói Dél-Szlovákiában élő magyar ajkúak, addig a vegyespárt szavazóinak ezek a választók csak alig egy harmadát teszik ki. A Híd szavazói nagy mértékben vegyes házasságokból származó, vegyes nyelvterületen élő, vagy éppen csak simán a magyarok iránt toleráns (nem kizárólag magyarlakta területen élő) szlovákok, illetve elszlovákosodott magyarok, nem utolsósorban pedig részben ruszinok.

Ehhez járul hozzá az a feloldhatatlan nehézség, ami csak a kisebbségi létben politizáló pártokat sújtja: a világnézeti különbségekből fakadó számbeli kisebbség. Ugyanis ne gondoljuk, hogy a Szlovákiában élő félmillió magyar azonosan szemlélné a világot. Kis felvidéki mikroklímánk pont annyira heterogén, mint a többségi szlovákoké, a magyarországiaké vagy bármelyik más népé a világon. Vannak jobb- és baloldali, konzervatív és liberális nézetűek, vallásosak vagy épp ateisták, sőt a szélsőjobb vagy akár szélsőbal felé eltolódóak és így tovább.

Mindig is így volt, ez egy természetes folyamat, csak míg korábban a „szociban” erről nem lehetett nyíltan beszélni (vagy csak nagyon korlátozottan), addig ’89 után az újonnan alakult kisebbségi politika megalkotása iránti vágy írta felül ezeket a nézeteket és állított mindenkit egy sorba.

Bár azért ne feledjük, 1998 előtt a három, sőt négy magyar párt volta éppen ezt tükrözte: Együttélés – nemzeti, konzervatív vonal, MKDM – kereszténydemokrata vonal, FMK/MPP – liberális vonal, illetve ott volt ugyebár a Popély Gyula vezette Magyar Néppárt – mely a keményebb vonalas nemzeti konzervatívok irányába nyitott.

Ezt hozták egy kalap alá 1998-ban MKP néven, de hamar megmutatkozott, milyen nehéz egy gyűjtőpárt számára minden igény kielégítése, hiszen úgy kell egyensúlyozni, hogy mindenki szájízének megfeleljen, ami, valljuk be őszintén, nem könnyű feladat, sőt arról sem vagyok meggyőződve, hogy maximálisan kivitelezhető. Az MKP-nak e sokszínűség lefedésének feloldása a mai napig sok gondot okoz, hiszen szavazóinak egy része egyértelmű autonómiázást kíván, míg egy másik részük erre a kommunikációra felháborodik és azt kéri számon, hogy miért nem konkrét, kézzelfogható eredményeket prezentálnak (utak felújítása, intézmények helyzetének biztosítása stb.), míg egy harmadik része zöldebb politikát, a negyedik, ötödik, hatodik és további csoportok pedig megint mást kívánnának. Ezek a nézetkülönbségek bábeli zűrzavarhoz vezetnek olykor, ami megfelelési kényszerbe sodorhat egy pártot, majd határozott iránymutatás nélkül káoszba.

A politikai megosztottság ugyanakkor nem új keletű dolog a Felvidéken. Már Cseszkoszlovenszkó (ahogy akkoriban nevezték magyarul) megalakulása után is több magyar párt alakult, melyek ugyancsak világnézet és értékrendek mentén szólították meg a szavazókat, ám 1936-ban ugyancsak közös nevezőre jutottak Esterházy János zászlaja alatt.

Érdekes genezis végignézni azt az aspektust is, hogy a két világháború között a Lelley, Szüllő, Esterházy, illetve Fischer-Colbrie fémjelezte Országos Keresztényszocialista Párt, a ’90-es években Duray Miklós fémjelezte Együttélés Mozgalom, majd a Bugár vezette Most-Híd igyekezett a magyar politikumba multietnikus perspektívát is behozni. 1936-ban és 1998-ban is széleskörű társadalmi igény mutatkozott az egység kialakítására, végül mindkét esetben etnikai elven fogalmazódott meg, ami azt jelentette, hogy a német, a ruszin és a szlovák szárnyak is eltűntek.

Ennek ellenére bőven meghozta eredményét és biztosította a magyar politikai érdekképviseletet a legmagasabb szinteken.

Az Egyesült Magyar Párt az 1938-as választáson addig nem látott nagy sikert ért el, ám az első bécsi döntési miatti visszacsatolás következtében hosszabb távon nem lehet értelmezni működőképességét, míg az MKP Mečiarral való 1998-as szembehelyezkedése (mely lényegében kikényszerítette az összefogást) akkor 9,12%-ot eredményezett (306 623 szavazat), később sikerült ezt feltornázni 2004-ben egészen 13,24%-ig, abszolút számokban pedig a csúcsot 2002-ben sikerült elérni 321 069 szavazattal.

Mind az 1936-os, mind az 1998-as egy sorba rendeződés meghozta az eredményét, annak árán is, hogy a nem magyar szavazatokról akkor lemondtak. Most Bugár ebbe valószínűleg nem mehet bele, hiszen a preferenciaszavazás intézménye szorítja. Amennyiben csak tisztán etnikai alapon történne az egység kialakítása, abban a Hídnak túl kevés lenne a hozzáadott értéke, ami a preferenciaszavazatokban kiütközne és megsemmisítené őket. Az MKP hozzávetőleg 100 ezres szavazóbázisa ugyanis bár az 5% eléréséhez egyedül nem elég, de a mag van annyira fegyelmezett, hogy a preferenciaszavazatokban felborítsa az arányokat, amit Bugárék csak a nem tisztán magyar szavazatokkal tudnának némileg kompenzálni.

A zselízi 50. Országos Népművészeti Fesztivál mottója az egység a sokszínűségben volt, ez lehet krédóként akár a politikai egységnek is a kulcsa, hogy az egység úgy szülessen meg, hogy minden szubjektum megtarthassa arculatát, vonalvezetését, s alkalmas legyen minden szavazót mozgósítani.

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy a hitelesség próbáján is át tud jutni a gondolatiság, márpedig ahhoz, hogy a felvidéki magyarok újra a 2000-es évekhez hasonló nagy számban járuljanak az urnákhoz, a hitelesség elengedhetetlen. A politikai matematika ugyanis nem az 1+1=2 elvén működik.

Amennyiben az egységről messziről fog látszani, hogy csak az egyes személyek hatalomban maradásáról szól, úgy a szavazók tömeges távolmaradása gyakorlatilag borítékolható. Ez csak a vitasorozatba írt cikkemben vázolt modellel oldható fel, tehát, hogy mindegyik párt részéről azok, akik részt vettek a korábbi évek csatározásaiban, árokásásaiban, a pártszakadásban és konfliktusokban, a lista végén helyezkedjenek el. Az elején pedig fiatalok és új arcok szerepeljenek. Ez, amennyiben élvezi a társadalom támogatottságát, senkinek sem jelentené pályafutása befejezését, a választópolgárok ugyanis a preferenciakarikázással mondhatnak ítéletet, hogy kinek szavaznak bizalmat új vagy újabb bizonyításra.

Összegezve tehát, sokadszor is ki kell mondani, hogy az egységnek nincs más alternatívája, a technikai kivitelezés viszont több buktatót rejt magában, mint az első ránézésre szembetűnik. Mindez csak akkor lehet működőképes, ha mindenki képes megtartani alapelveit, arculatát és egyben hiteles is marad.

Minden más megközelítés az egység zsákutcájába vezet, és ha nincs egység, akkor jön a kétség, amire tájainkon bőven akad példa. (Menyhárt József után szabadon.)

Forrás: felvidek.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
A magyarellenes intézkedések ellen szerveznek tüntetést Székelyudvarhelyen

Székelyudvarhelyre hívja tüntetni szimpatizánsait az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) július 23-ra a kisebbségi és magyarellenes román állampolitika miatt – hangzott...

Close