Kezdőlap » Kitekintő » Magyarország » A nagy szétesés – Történettudományi konferencia az Országházban
Kövér László, az Országgyûlés elnöke köszöntõt mond a 1919 - A nagy szétesés címû konferencián a parlament Felsõházi termében 2019. november 21-én. (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

A nagy szétesés – Történettudományi konferencia az Országházban

Történettudományi konferencia az Országházban

Száz évvel és mintegy három héttel ezelőtt a főrendiházi ülésterem pulpitusáról báró Wlassics Gyula elnök bejelentette a főrendiház 60 éves történetének végét a forrongó, sorsdöntő átalakulás idején, majd reményét fejezte ki az új államrend munkája és egy igazságos béke iránt, hivatkozva Wilson amerikai elnök szavaira: „népeket nem lehet egyik államból a másikba áttolni”. Mindezt Bellavics István, az Országgyűlés Hivatalának közgyűjteményi és közművelődési igazgatója idézte, köszöntve a konferencia résztvevőit.

A megnyitó beszédet Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondta, aki szerint nemcsak a tudománynak, de nemzeti önbecsülésünknek is tartozunk szembenézni a történtekkel és levonni tanulságait – magunknak is, másoknak is.

– 1918 őszétől 1920 nyaráig Magyarország egy felszámolási kísérlet tárgya volt – mondta a házelnök – kálváriának nevezve azt az utat, amelyen elvesztettük történelmi területünk kétharmadát, minden tíz magyar nemzettársunkból három idegen uralom alá, jogfosztott, megalázott, kisebbségi sorba került, országunkat pedig kifosztották. Vannak megkerülhetetlen kérdések, amelyekre válaszolnunk kell, tanulságul azoknak, akik nem akarnak ilyen útvesztőbe kerülni.

Kövér László sorolta a kérdéseket: kiket szolgáltak azok a magyar vezetők, akik 1918 novemberében lefegyverezték a magyar katonaságot, s így 1918 karácsonyán négyezer román el tudta foglalni Kolozsvárt? Ismételgetjük a marxista történelemkönyvek hazugságait a fáradt katonaságról, a népek börtönéről? Kérdés Linder Béla politikai karrierje a katonaság feloszlatásától a jugoszláviai díszsírhelyig, vagy az, hogyan készültek már a háború alatt a forgatókönyvek Magyarország feldarabolására, és hogy északi szomszédunk vezetője csupán Budapestet és környékét akarta meghagyni a magyaroknak, de minden más területet szétosztani? Elkészültek-e 1990 után az MTA műhelyeiben a tanulmányok, feltárva a román katonai megszállás körülményeit és következményeit? És a történettudománynak egyetértésre kellene jutnia a külföldről irányított 1919-es bolsevik terror megítélésében is.

Gyermekeink és unokáink önöktől várják a választ – fejezte be a kérdések sorát a házelnök, majd azzal zárta beszédét, hogy jelenleg mi, magyarok visszafelé tartunk azon az úton, amelyen száz éve pusztulásba akartak bennünket küldeni, és súlyos áldozatok árán, de bebizonyítottuk, hogy erősebbek vagyunk, mint azok, akik le akartak törölni bennünket a térképről.

A konferencia, amelynek levezető elnöke Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt, ifj. Bertényi Ivánnak, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettesének előadásával kezdődött, aki összehasonlította a két legnagyobb vesztes: Magyarország és Németország helyzetét. Emlékeztetett arra, hogy a háború hosszú ideig döntetlenre állt, csak Oroszország kilépésével és az USA belépésével változtak meg az erőviszonyok az antant javára.

Németország reménykedett a méltányos békében, amit Wilson amerikai elnök ígért, hasonlóan reménykedett Károlyi is, csak az utóbbi nem vette figyelembe, hogy míg az amerikaiak és a németek között több jegyzékváltás is történt, vele pedig nem.

Németországban centrista kormány alakult, Magyarországtól viszont elvárta volna az antant a baloldali veszély elleni fellépést.

Méltányos béke nem volt egyik oldalon sem a történész szerint, hiszen a németek a breszt-litovszki békében olyan kemény feltételeket szabtak, hogy Oroszország mindent elvesztett, amit még Nagy Péter szerzett, a másik oldalon pedig Clemenceau vallotta, hogy a legszörnyűbb számlát ki kell egyenlíteni, mert ezt várják a hadiözvegyek és árvák. Tehát a békerendszer nem tudott megnyugvást és stabilitást hozni a kontinensnek.

A nemzetközi helyzetről szóló előadás után Anka László, a VERITAS tudományos munkatársa a magyar belpolitikai viszonyokat elemezte. Hogy gyökeresen más világ jön, azt érezték az ország vezetői már a háború derekán. Új minisztériumok alakultak, és 1918 kora őszétől már egymást érték a kibontakozási programok, amelyekről az 1848-as és a 67-es erők még mindig nem tudtak megegyezni. Vitájukat az oldotta meg, hogy Ausztriában megbukott a dualista rendszer.

Az új helyzetre nem volt válasz, nem volt olyan elképzelés, amely egyben tarthatta volna a történelmi Magyarországot. Így ért véget 1918 októbere.

Feltételezhetően a jelenlévők közül nem mindenki értett egyet Hatos Pál, a Kaposvári Egyetem rektorának előadásával, amelyben a történész Károlyi Mihályról nem a szokásos két szélsőséges kép valamelyikét festette, vagyis sem a demokrácia bajnokát, sem a magyarság elvetemült ellenségét. Hatos Pál szavai átélhetővé hozták vissza 1918 októberét, amelyben az események mindenkit sodornak: Wekerle Sándor miniszterelnökként háromszor mond le, utóda egy napig Hadik, aki átadja Károlyinak, őt általános lelkesedés fogadja, de valójában ő is sodródik, érzi, hogy rászakadt a béke és a függetlenség programja, amikor már minden elkésett.

A történész szerint Tisza meggyilkolása bizonyosan nem Károlyi megrendelésére történt, de a bűnösök felkutatását nem merte vállalni, mert akkor szembefordultak volna vele a szocdemek, akiknek akkor a legerősebb támogatottságuk volt a tömegek részéről. Ugyanakkor szó szerint ők az utcáról kerültek a politikába, hozva annak „jogérzékét”.

Jellemző a tömeghangulatra, hogy Tisza temetésén a parasztok nem vették le kalapjukat, és nem engedték a harangokat megszólaltatni. Ilyen körülmények ellenére is Károlyiban az antant ugyanúgy a grófot látta, mint Andrássyban, és azt a nemzetiségi politikát, amit Jászival kidolgozott, csupán színjátéknak tekintették. Károlyit belgrádi tárgyalásai szembesítették az ország feldarabolásával. Teljesen lefagyott. Nem írta alá, de nem is merte itthon kihirdetni.

A köztársaság kikiáltása nem valami új kezdete volt, hanem búcsúelőadás.

Károlyi egyetlen ígéretét sem tudta beváltani, minisztereit hetente cserélte, csak bénultan sodródott. A szocialisták radikalizálódtak, de még ők sem tudták, hogy Moszkvában már útra készen állnak Kun Béláék. A Vix-jegyzék elolvasása után nem látott más lehetőséget, mint Wilsonról Leninre váltani, amivel egyetértett a pesti utca, mely azt hirdette, hogy nekünk a nyugat nem adott semmit, csak elvett. A megváltást keletről várták.

A munkásmozgalomról, mint politikai alternatíváról Horváth Csaba történész szólt, számadatokkal, táblázatokkal mutatva be, hogyan nőtt a háború idején évről évre a szakszervezetekbe vetett bizalom, a baloldal társadalmi bázisa.

A munkásságot a polgárság helyébe akarták emelni, és ennek érdekében a bolsevistákkal is kiegyeztek.
Garami a szocdemek kilépését javasolta, és azt, hogy kívülről támogassák a polgári kormányt. Ezt elvetették a hatalom akarása miatt, s ezzel elvesztették az esélyét annak, hogy a szociáldemokraták összehangolják programjukat a demokratikus átalakulással, s ez magyarországi történetükre mindvégig rányomta bélyegét.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a nyugati diplomaták közül csak az olaszok maradtak Budapesten. Hamerli Petra, a Pécsi Tudományegyetem tanársegéde beszélt a kommunista kormány nemzetközi kapcsolatairól és megítéléséről. Az antant úgy látta, hogy a románok türelmetlen előrenyomulás váltotta ki a kommunista hatalomátvételt. Kun Béla tárgyalást kezdeményezett az antanttal, jegyzékét Borghese herceg továbbította, aki úgy látta, hogy a magyar hangulat ellenséges az angolok és a franciák iránt a területi kérdés miatt, de az olaszokkal és az amerikaiakkal nem. Smuts tábornok érkezett tárgyalni, de eredménytelenül távozott. Az olaszok maradtak, jóllehet ugyanúgy elítélték a Tanácsköztársaságot, de nem tartották hosszú életűnek, és az utána következő magyar vezetésben szövetségest láttak Jugoszláviával szemben, amellyel az olaszoknak voltak területi vitáik.

Az antant magyarországi képviselete vezetőjének, Romanelli ezredesnek a nevét hálával őrzi a magyarság, mert ő mentette meg a Ludovika halálra ítélt tisztjeinek életét. Sokat tett azért is, hogy a bolsevista hatalom bukását követően békében történjen a Peidl-kormány hatalomátvétele. Majd a rövid életű Friedrich-kormány után elkezdődött a negyedszázados Horthy-korszak.

A konferencián levetítették az Ötödik alosztály – Vörösterror az Országházban című dokumentumfilmet, amely feltárta, mennyire szerves része volt a rendszernek a terror, a burzsoázia eltörlése minden eszközzel.

„A vér acél, erősíti a proletáröklöt” – hirdette Szamuely Tibor, a kommün terrorszervezetének vezetője. A kommunista rendőrség: a Vörös Őrség mellett terrorcsapatok is működtek, tagjai főként az Oroszországból hazatért és a kommunista eszmékkel ott megismerkedő katonák voltak. Leghírhedtebb csoportjuk a Cserny József vezette Lenin-fiúk voltak. Ők járták Szamuely halálvonatával az országot, majd a Korvin Ottó által kiépített politikai rendőrség Ötödik alosztályaként végezték véres munkájukat, amit kihallgatásnak neveztek, az Országház pincéjében.

Az Országházat (akkori nevén: Tanácsköztársaság Háza) május 10-én szállták meg teljes egészében a népbiztosok, és őrzését a különítményesek látták el.

A bukás után a népbiztosok többsége elmenekült, Szamuely öngyilkos lett, Korvin Ottót és Csernyt bíróság ítélte halálra. Áldozataik számáról becslések vannak, 500 és 1000 közé teszik, ami eltörpül az oroszországi vörös terror  100-200 ezer áldozata mellett, de nálunk ezzel honosodott meg a „terror kultúrája”.

 Cservenka Judit

Forrás: felvidek.ma

Szólj hozzá!

More in konferencia
Konferenciafelhívás – Hagyomány, innováció, történelem

Az Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Intézetének Digitalizáció a történelemtudományban kutatócsoportja #hagyomány #innováció #történelem címmel konferenciát rendez Egerben, 2020. január 17-én.

Close