A méltányos kereskedelem világnapja – Miért fontos a „fair trade”?

Május második szombatja a Fair Trade, azaz a méltányos kereskedelem világnapja. A „fair trade”, a „méltányos kereskedelem” mozgalom nagy lendülettel, látszólag jó, újító szándékkal indult, a kérdés valójában az, hogy egy „kereskedelmi szabvány” eleget tehet az igazságtalanságok enyhítése felé támasztott követelményeknek, vagy „csupán” a globalizáció kései vadhajtásáról, egy piaci rés, a szociálisan érzékenyebb fogyasztói réteg marketingcsapdájáról, meggyőzéséről beszélhetünk?

A globalizáció a két világháborút követő, a 70-es évekbeli új lendületével, a neoliberális gazdaságpolitika, az új nemzetközi intézmények térnyerésével nem a várt, a részben ismert globális problémákra adott választ, hanem elmélyítette, kiterjesztette azokat, sőt a világgazdasági törvényszerűségeknek megfelelően elzárt, nyomorba taszított világokat hozott létre, tovább fokozva szakadás mértékét.

A megtermelt, a feldolgozott, a piacra bekerülő javakból való részesülés lehetőségeinek brutális eltolódása, kisiklása nyilvánvalóvá vált, és a vele együtt felszínre kerülő igazságtalanságok a gazdasági, politikai erő szabályozta mederbe került. Az erő, mint gazdasági, geopolitikai diszciplína mindent átjárt, önmagához igazított. Az erő (ami minket, magyarokat is súlyosan érint) által megszabott narratíva vált egyeduralkodóvá.

Ezen tények felismerése a felelősség felvállalására, a változtatásra kell, hogy megindítson bennünket, és nem a jelenlegi megélt világunk lezüllesztéséhez, megsemmisítéséhez. Lásd – ellenpéldaként – például a szociális igazságtalanságok enyhítésének látszatában tetszelgő, a globális migrációt, a tömeges migráció mentén kialakuló új (munkaerő-) rabszolgapiacot propagáló alapítványok, civil szervezetek „munkásságát”. A megoldást közös erőfeszítéssel, a kellő mértékű felelősséggel kell megtalálnunk, kidolgoznunk, a gyakorlatba ültetnünk.

Ezek a nyugati, a „fejlett” „jóléti” világ mellékhatásai leginkább a nemzetközi munkamegosztás területén okoztak súlyos problémákat. A nagy nyereséggel járó feldolgozói munkát a kiépült, modern iparral rendelkező országokban végzik el, így a keletkező többletár – már ugyanott – adódik a termék, az áru értékéhez, és jelentkezik nyereséggént. Míg a nyersanyagtermelő országok nem részesülnek ebből a haszonból, sőt a feldolgozott nyersárut már a többlettel bíró piaci áron vásárolhatják meg (ill. vissza).

Így (robbanásszerűen) fokozták a mezőgazdasági termékük exportját, amiből nagymértékű túlkínálat keletkezett, ami hatására az árak süllyedni, a megtermelt áru szinte értéktelenné vált (1975-ben az átlag kávétermelő mindössze 8 zsák kávé, 2000-ben már 40 zsák kávé árából vehette meg a munkaeszközéül szolgáló traktort).

A harmadik világbeli termelők lába alól – egyszerre – kicsúszott a talaj. (A jelenség Közép-Európában is ismert, sőt napjaikra kijelenthetjük, hogy a mezőgazdaság Európa szerte komoly, nehezen leküzdhető, a fennmaradását fenyegető válsággal küzd.) Hogy megélhetésüket biztosítani tudják, többet kell termelniük. Ehhez új szerszámokra, fejlettebb, megfizethetetlen mezőgazdasági technológiára, de gyakran a hiányosságokat kompenzálva: gyermekeik munkaerejére is szükségük van.

Ez az „öngyarmatosító” spirál végül a gazdaságok felszámolódásához, teljes elszegényedéshez vezet.

Ennek része a nem megfelelő, a visszafizethetetlen „kölcsönök felvétele”, a szorult helyzetükből, részletfizetési határidőkből adódó árutőzsdei spekulánsokkal való „üzletelés”. Ennek a következő a lefolyása: a tőzsdei spekuláns a betakarítás előtt – a legalacsonyabb piaci áron – vásárolja fel a termést, mert nincs idő kivárni a magasabb, a méltányosabb árat. Itt érhető tetten az a tény, hogy az árat nem a valódi piac, hanem az árutőzsdei machinációk, végeredményben a piaci erőfölény, az egyenetlen, az erő alapú felosztás határozza meg.

A tőzsdei spekuláns megfelelően helyezkedve akár a fellelhető legalacsonyabb áron is megszerezheti a fellelhető legjobb minőségű árut (és árszabásával – így – ő maga uralhatja a piacot). A „jelenség” következménye nem csak egyéni, makrogazdasági szinten okoz súlyos válságot, hanem az adott ország szociális hálóját, lehetőségeit hosszútávon túlterheli, ellehetetleníti, kizárja a gazdasági, társadalmi fejlődésből.

El camino del café – A kávé útja

A válságokozó probléma szemléltető esettanulmánya a „kávé útja” lehetne.

Kávétermesztés 50 országban folyik az Egyenlítő mentén, és több mint 20 millió ember számára jelent megélhetést. Világviszonylatban mintegy 100 millió ember dolgozik a kávé termelésében, feldolgozásában, kereskedelmében és forgalmazásában. (A kávé világgazdasági jelentősége olyannyira nagymértékű, hogy a nyers olaj után a legértékesebb árucikk, tehát a legértékesebb mezőgazdasági áru – 2000-ben az export összértéke meghaladta a 8,7 milliárd dollárt.) A kávé, bizonyos becslések szerint a 150-szer cserél gazdát. A cserék legnagyobb, leginkább kártékony részét az árutőzsdei ügyletek adják ki. Mire a csészébe kerül a kávé, az ára már magában tartalmazza a közvetlen, ill. közvetett marketingköltségeket, az árubiztosítást, az adókat, a szállítás, a feldolgozás, a csomagolás, a raktározás költségeit, valamint az összes, a rétegesen felhalmozódott profitot is (egyenetlen elosztásban).

Így, amikor elfogyasztunk egy csésze kávét a kávézóban 300 forintért, abból a legjobb esetben is csak 9 forintot „kap vissza” a termelő.

A folyamatos, neuralgikus kávéválság oka a kávéárak sorozatos összeomlásában keresendő. 1994 és 2001 között az ár hatalmasat esett, mintegy 90%-ot. A szakértők szerint a kávékereskedelem 60 milliárd dollár bevételt generál, ami ugyan a duplája a 80-as évekbeli összegnek, de míg a 80-as években a bevétel 30%-a a termelő országnál maradt, ez az arány már 10%-nyi. Termelői szinten ez hatalmas visszaesés. A feldolgozóknak viszont ez hozta meg a nagy fellendülést: minden millió zsák kávé feldolgozása 80 millió dollárral hozott többet 2001-ben, mint 2000-ben. (És a három legnagyobb feldolgozó a Nescafé, a Jacobs és a Douwe Edbergs mindegyike több mint 10 millió zsák kávét dolgoz fel évente.)

2003 nyarán (a hosszú szárazság, a vízhiány, a spekulációk következményeként) közel 5000 nicaragua-i kávétermelő vonult a fővárosba, Managua-ba tartó demonstráción, ami az „Éhezők menete” nevet viselte. 14-en haltak meg útközben. A problémák, sokszorosan összefonódnak, bonyolult láncolatot képeznek a fentebb említett válságokozókkal.

Ezekre a problémákra született meg, egyfajta válaszként a „fair trade” fogalma.

Első lépések a “fair trade” felé

A fair trade-del való első kísérletezések a 40-es, 50-es évek Amerikájában zajlottak. Elsősorban vallási csoportok (mennoniták) és kisebb civil szervezetek igyekeztek ezen a módon támogatni a háború kárvallottjait (a kezdet kezdetén a megsérült, megváltozott munkaképességű háborús veteránok által készített termékeket vásárolták fel és értékesítették).

Mára azonban a fair trade milliárdos üzletté vált. Mondhatjuk: sikeresen betagozódott, a gazdasági automatizmusok részévé, részvevőjévé vált, és ha nem is sikerült megváltoztatnia magát a rendszert, a méltányosabb elosztás gondolata már jelen van a kereskedelemben. Az FLO – Méltányos Kereskedelem Nemzetközi Címkéző Szervezetének – adatai szerint 2011-ben a világ 120 országában 6,6 milliárd dolláros forgalommal operál, ami 2010-hez képest 12%-os növekedés. Az FLO kötelékébe (2012-ben) 1,2-1,5 millió földműves és dolgozó tartozik, akik 66 ország 991 különböző fair trade-termelőjének dolgoznak, a már meglévő 1210 gazdaságban. Európában a 60-as években induló holland Oxfam nevű szervezet volt az úttörő (az első, valóban fair trade-del foglalkozó szervezetek a 80-as években jelentek meg). Mára csak Európában 45.000 elárusítóhellyel rendelkeznek. (Magyarországon először 1995-ben Pécsett forgalmaztak fair trade-termékeket. A mozgalom, a gondolat hazai népszerűsítője a Védegylet.) Bár a „fair trade” kereskedelem legnagyobb részét a mezőgazdaság teszi ki (a kávétermelés) a nyugat-európai országok piacán már megtalálható fair trade banán, méz, virág, gyapot, sőt arany is.

Már nem kizárólag az áruért adott pénz jelentette a támogatást a harmadik világbeli termelőknek. A fair trade szerződések keretében a kereskedők és a helyi termelők hosszú távon szövetkeznek. A célok a következőek: a termelők biztos jövedelmének növekedése; a hosszú távú kereskedelmi kapcsolat fenntartása; a hátrányos helyzetű helyi termelők (nők, bennszülöttek) fejlődési esélyeinek növelése; folyamatos védekezés a gyermekek kizsákmányolása ellen, a gyermekmunka visszaszorítása; a fogyasztók tudatosságának növelése, a vásárlóerő „terelése”; az emberi jogok érvényre juttatása, a társadalmi igazságosság, a környezetbarát tevékenységek felvállalása. Egyes független minősítő szervezetek, mint a FTF (Fair Trade Foundation) a közösen meghatározott minimum ár fölött prémiumot is fizet a termelőknek, ha azok vállalják, hogy a pénzt a közösségük számára fontos célra költik el (orvosi ellátás, oktatás, ivóvízellátás javítása).

A fair trade szervezetek küzdenek az egyenlő munkajogokért is. Mivel a legtöbb nem fair trade munkás és családja az ültetvények melletti barakkokban él, a permetezés szennyezi otthonaikat, veteményes kertjeiket, ivóvizüket. Ezek az összetett, speciális növényvédő vegyszerek károsítják a szemet, pszichológiai, mentális betegségeket, légzőszervi problémákat, bőrbetegségeket, meddőséget, vetélést, rákot okoznak. A banáncsomagoló üzemekben dolgozó asszonyok között az országos átlagnál kétszerte nagyobb arányú a leukémia, és gyakrabban hoznak világra sérült gyermekeket. Az ültetvények orvosai (ha van, többnyire nincsen) nem szívesen ismerik el, igazolják a betegségek és a permetszerek közötti párhuzamot. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) az ENSZ szakosodott szervezete adatai szerint világszerte az 5-17 év között i gyermekmunkások 60%-a a mezőgazdaságban dolgozik, ami mintegy 98 millió gyereket jelent.

Láthatjuk, egyáltalán nem mindegy az, hogyan, miként viszonyítjuk vásárlóerőnket a fentebb jegyzett állapotokhoz. Egy kereskedelmi szabvány nem fogja megváltani az emberiség nehezebb körülmények között élő részét, de enyhítheti a kiengesztelhetetlen ellentéteket. A fair trade világpiaci jelenléte most még relatív alacsony számokat mutat, a mozgalom nem csinált gazdasági forradalmat, azonban még így is százezrek életkörülményeit javítja a benne foglalt igazságosabb, egyensúlyozottabb elosztási rendszer, és jogvédelem. Egyenlőre tegyük félre esetleges bizalmatlanságunkat, ha tehetjük tájékozódjunk és vásároljunk fair trade termékeket.