Ötven éve kezdődtek a párizsi diáklázadások

Ötven éve, 1968. május 3-án kezdődtek a Franciaországot megrengető, tetőpontjukon már-már polgárháborúval fenyegető párizsi diáklázadások. Az események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, ahogy egy diákvezér később megfogalmazta: „Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett.”

Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait. A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között, akiket nyomasztott az általuk tekintélyuralminak érzett rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi rendszerrel és elhelyezkedési lehetőségeikkel.

1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek, támadták a fogyasztói társadalmat, és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást. A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel, de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, az egyetemet bezárták.

Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a „rendőrállam” ellen, a Sorbonne közelében összecsaptak a rendőrséggel, és barikádokat emeltek. A kedélyek nem csillapodtak, május 10-én egy még nagyobb szabású tüntetésen kövekkel és Molotov-koktélokkal dobálták meg a rendőröket, s ezeknek a rádió és tévé által is közvetített zavargásoknak több száz sérültjük volt. A város hadszíntérré vált, barikádokkal és felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal. A diákság hamarosan támogatást kapott, a rendőrség kemény fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, utóbbin nyolcszázezer ember vett részt.

A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, beszüntették a munkát az állami hivatalok, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek. Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak, Franciaország két hétre megbénult. A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus „templomára”, és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, ideértve az 1967-es választásokon megerősödött baloldalt, a kommunista pártot is, nem voltak képesek uralni az eseményeket, sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja. A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, De Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.

Az elnök május 30-án szólalt meg, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte. A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította, feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak, a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t, a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig De Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott. Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondólevelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, „De Gaulle nélküli gaulle-izmust” akart.

A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott, az V. köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre. 1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. 1968 számos filmet, regényt és zeneművet inspirált, például a Rolling Stones Street Fighting Man című dalát. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. Franciaországban hivatalosan is megemlékeznek az akkori eseményekről.

A diáklázadáshoz vezető út

Az előzményekről Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő az M1 Ma Reggel adásában elmondta, hogy a második világháború után született, úgynevezett „baby boom” generáció tömeges számban jelentkezett az egyetemekre. Míg 1954-ben alig 140 ezren iratkoztak be felsőoktatási intézményekbe, addig ez a szám 1968-ra félmillióra ugrott.

A diáklázadás előzményei között az egyetemi intézményrendszeren belül feszültségek is kellettek – mondta a szakértő. A hallgatók a túlzsúfoltság, az oktatás minősége, a felszereltség hiánya miatt tiltakoztak, amely aztán továbbgyűrűzött és az egész társadalomra átterjed.

1968 a világpolitika kontextusában

A diáklázadásosoknak volt egy francia és nemzetközi kontextusa, a nyugati és keleti világban is szimbolikus dátumnak számít 1968. A diákok számára a tiltakozás tárgya volt a második világháború után kialakuló fogyasztói társadalom és a kapitalizmus, másrészt a demonstrációk De Gaulle francia elnök politikája ellen is irányultak.

Az akkor tíz éve hatalmon lévő elnök a válság csúcspontján, május közepén külföldre utazott, amelyet sokan bíráltak. A válság kezelését miniszterelnöke, Georges Pompidou kezdi meg, aki a tárgyalásokat folytatott a munkássággal. A francia kormány célja az volt, hogy leválasszák a munkásságot a tüntetésekről és ezért engedményeket tettek, megállapodtak a minimálbéremelésről és jóléti juttatástokról.

De Gaulle taktikai lépése

A szakértő kitért De Gaulle elnök taktikai lépésére, amikor másfél napra eltűnik Párizsból. Távollétéről még saját kormánya sem tudott. A volt tábornok ezzel azt üzente, hogy nélküle rendetlenség és káosz alakul ki. De Gaulle hiánya összerántja a francia polgárokat és milliós tüntetést szerveznek a kormány mellett, és a következő nemzetgyűlési választást nagy többséggel nyerik a gaullisták.

Mint kiderült, De Gaulle 1968 májusának végén váratlan látogatást tett Baden-Badenban az ott állomásozó francia csapatoknál. Sok találgatás látott napvilágot a Jacques Massu tábornokkal való találkozóról. Állítólag a találkozó után a francia főváros környékén megjelentek a tankok – hangzott el az adásban. Sokan szerint az elnök megbizonyosodhatott a parancsnok lojalitásáról.

Párizsba való visszatérése után De Gaulle határozottan kijelentette, hogy rendet tesz és ’69-ben választásokat tartanak.

A 1968 májusa megmutatta, hogy az elnök és a francia emberek közötti „misztikus kapocs” eltört. Áttételesen ez is hozzájárult a konzervatív politikus bukásához – mondta.