Új török birodalomépítés a Balkánon?

Egyre többet hallani a balkáni török terjeszkedésről. Vajon igazak a hírek az Oszmán Birodalom feltámadásáról, vagy csak a média és a politikusok általi hangulatkeltésről van szó? Egyáltalán, mi Törökország célja Délkelet-Európában? Elemzésünkben ezekre a kérdésekre prbáltunk választ találni.
Mára már szinte közhellyé vált, hogy az Igazság és Haladás Pártja (AKP) hatalomra kerülése óta a török külpolitika teljesen új távlatokat céloz meg és Ankara célja egyértelműen az ország középhatalmi státuszának megerősítése. Ennek természetesen része a szomszédokkal való kapcsolat erősítése is, így kézenfekvőnek tűnik a növekvő török érdeklődés a balkáni államok irányába. De vajon igazak-e az „újoszmán” előretörésről szóló hírek? Valóban átrendeződés történik a térségben és egy balkáni iszlám reneszánsz veszi kezdetét? Erhan Türbedar a Török Gazdaságpolitikai Kutatóintézet elemzője a Magyar Külügyi Intézetben tartott előadása nyomán a Kitekintő is megpróbált az ügy végére járni.

Az Oszmán Birodalom Balkánról való kiszorulásával, majd a modern Török Köztársaság létrejöttével alapvetően megváltozott a két terület viszonya. Bár a kulturális kapcsolatok, hasonlóságok alapot szolgáltattak volna arra, hogy Törökország és a Balkán között együttműködés jöjjön létre, ezt egyik fél sem szorgalmazta különösebben. A Balkánon ugyanis a törökökhöz való viszony mindig is politikai és nemzetiségi kérdésnek számított, Törökország pedig tudatosan zárkózott el a térségtől. A nacionalizmusra és az oszmán örökség tagadására épülő kemálista állam jellegéből adódóan nem tudott mit kezdeni a balkáni örökséggel.
Ez a szemlélet azonban, úgy tűnik, alapjaiban változott meg az AKP 2002-es hatalomra kerülésével. Ahmet Davutoglu külügyminiszter egy új megközelítést vázolt fel Statégiai mélység című művében. A politikus szerint Törökország, bár nagyhatalom lehetne, negligálta saját történelmi kötődéseit és mindent a nyugati elköteleződésnek rendelt alá. Ezzel szemben hirdette meg Davutoglu azt a külpolitikai irányzatot, melyet egyre gyakrabban a „neo-ottomán” jelzővel szokás illetni. Ez az irányvonal szembehelyezkedve az eddigi merev nacionalizmussal már nem fél az egykori Oszmán Birodalom örökségére hivatkozni, sőt, a nemzeti büszkeség egyik alapjának tekinti azt. Ennek természetes folyománya az egykori meghódított területekkel való kapcsolatok erősítése, természetesen a mai külpolitikai és gazdasági kereteknek megfelelően.

Az új szemléletmód egyik jele a Balkánnal való kapcsolatok szorosabbra fűzése. Törökország pozícióinak délkelet-európai erősödése ma már igen gyakori téma a térségben, elég csak megnézni a volt jugoszláv tagállamok újsághíreit. Kétségtelen, hogy Ankara egyre többet foglalkozik a régióval, a gazdasági válság közepette is prosperáló török gazdaság pedig meglehetősen csábító, avagy fenyegető hatást gyakorol a térség államainak közvéleményére. Egyelőre azonban úgy tűnik, az újoszmán terjeszkedésnek nagyobb a füstje, mint a lángja és ez nemcsak a Balkánra, de magára, Törökországra is igaz. Bár számos tényező segíti a török térnyerést a térségben, jelenleg az akadályok száma is nagy. Törökországnak úgy kell a múltjára támaszkodva előrelépni a Balkánon, hogy közben túl is lépjen azon, legyőzve az oszmán időkből örökölt bizalmatlanságot. Eközben akár még nagyhatalmi ellentétekbe is keveredhet, ráadásul többen is úgy tartják, hogy a Balkán csak „mellékvágány” Ankara számára. De lássuk, mi igaz a feltételezésekből?

Balkán és Törökország, vagy balkáni Törökország?

Nehezen lehetne egyértelműen megállapítani, hogy Törökország földrajzi és politikai tekintetben inkább balkáni, vagy inkább közel-keleti állam. Az azonban bizonyos, hogy kulturálisan igen szorosan kötődik a térséghez. Ennek alapja nem csak a Balkánon szétszórva élő milliós lélekszámú török közösség, de a diaszpórából mára Törökországba vándoroltak tömege is. Egyes feltételezések szerint akár minden harmadik, vagy negyedik török polgárnak is lehetnek balkáni felmenői. Ennek is köszönhető, hogy a török közvélemény igen érdeklődő a térséggel kapcsolatban, ami mindenképpen erkölcsi támogatást jelent a török vezetésnek a kapcsolatok kiépítésében. Kérdés azonban, vannak-e valós ismeretek, erőforrások is az érdeklődés mögött, valamint, hogy mennyire komolyak Ankara szándékai?

Törökország helyzetéből adódóan számos régióra kell, hogy odafigyeljen, ráadásul ezek szinte mind potenciális válsággócok. A Kaukázus közelsége, a Közel-Kelet méretei, a türk nyelvet beszélő közép-ázsiai államok pedig a kulturális hasonlóság miatt kerülhetnek a török külpolitika célterületei közé. Ezekhez képest a Balkán lehet, hogy nem is olyan fontos Ankara számára. Mindez persze csak értelmezés kérdése. Visszatértek a törökök – gondolják sokan a Balkánon, ám a valóság az, hogy Törökországnak jelenleg nincs egy nagyobb távlatokkal bíró kidolgozott balkáni stratégiája.

Hódítás, vagy közvetítés?

Jóllehet, Törökország számára a Balkán nem olyan nagy falat, boszniai, vagy szerb mércével mérve érezhetőek a megváltozott viszonyok. Miben is nyilvánul ez meg? Törökország a kelet-európai szocialista rendszerek bukása idején kezdett visszatérni a régióba, ám kizárólag közvetítői szerepkörben Ez éppen időszerű is volt a délszláv háborúk idején és mivel az ellentétek a mai napig, igaz kissé visszafogottabban, de élnek, a közvetítői szerep mai napig a balkáni török külpolitika meghatározó eleme. A kapcsolatoknak Davutoglu adott új lökést, amikor a térség felé irányuló török politikának egy új, kezdeményező jelleget is kívánt adni. Ennek fontossága a Balkán földrajzi elhelyezkedéséből is következett, hiszen a régió válságai gyorsan tudnak Ankarának is károkat okozni.

Rendezésre váró konfliktus, melyben Ankara közvetítőszerepet játszhatott, bőven akadt az elmúlt két évtizedben. A boszniai háború, a koszovói konfliktus, a bosnyák lakosságú, ám Szerbiához és Montenegróhoz tartozó Szandzsák hol erősödő, hol lanyhuló autonómiatörekvései, valamint a macedón-görög névvita mind olyan területek voltak, melyekben Törökország szívesen osztotta volna magára a mediátor szerepét. Céljait mégsem mindig érte el, mivel az ügyben nem tett megfelelő mértékű lépéseket. Úgy tűnik, a török politikusok mindeddig jobban szerettek beszélni a Balkánról, mint foglalkozni vele. Nem lehet azonban elhallgatni azt sem, hogy a felemás eredmények külső tényezőkön is múltak. Pofonként érte a török külpolitikát például, hogy a Bosznia-Hercegovina alkotmányos reformjáról folyó butmiri tárgyalásokra Davutoglut meg sem hívták, holott ez remek alkalom lett volna arra, hogy a törökök megmutassák, mire is képesek.

Meg kell említeni azt is, hogy a Törökországhoz való viszony országonként eltérő a Balkánon, ami egyes esetekben segíti, máskor viszont jelentősen hátráltatja Ankarát céljai elérésében. Míg a bosnyákok egyértelműen szimpatizálnak Törökországgal, a szerbek az egykori ellenséget látják bennük. Igaz, az államközi kapcsolatok Ankara és Belgrád között nem rosszak, ám a felmérések szerint a szerb tömegek nagy része mai napig ellenszenvvel tekint Törökországra. Ennek politikai következményei jelenleg a Republika Srpskában váltak egyértelművé. Míg Szarajevóval a török politika egyre jobb kapcsolatokat épít ki, a boszniai szerbek mereven elzárkóznak. Milorad Dodik, a szerb entitás vezetője egyenesen a boszniai belügyekbe való beavatkozással és részrehajlással vádolta meg Davutoglut. A szerbek körében rendre felmerül az az ötlet is, hogy Törökország „ellensúlyozására” Oroszországhoz forduljanak. Ez a reálpolitikában nyilvánvalóan abszurd feltevés, ám tisztán mutatja, a Balkánon mennyire élnek még a XIX. századi reflexek.

Pozícióharc félszívvel

Ankara eközben próbál minél kedvezőbb színben feltűnni mind a Balkán, mind a nyugat számára. A béke és stabilitás iránti elkötelezettségük mellett hangsúlyozzák, hogy támogatják a Nyugat-Balkán csatlakozását mind a NATO-hoz, mind az Európai Unióhoz. Ez persze Törökország érdekeit is szolgálja, hiszen a hálás balkáni államok hasznos támogatói lehetnek a török ügynek Brüsszelben. Amennyiben pedig az európai integráció kérdése lekerülne a török politika napirendjéről, úgy a Balkán egy török orientációjú országcsoport fontos eleme lehetne. Ennek érdekében Ankara folyamatosan lobbyzik Bosznia-Hercegovina NATO-tagságáért, valamint Davutoglu is egyre gyakoribb vendég Szarajevóban. Az észak-atlanti szervezetbe való felvételt a törökök Macedónia esetében is támogatják, még abban az esetben is, ha a görögökkel való névvitát nem sikerülne időben rendezni. A fiatal Koszovó esetében a Szerbiával való tárgyalásokat próbálták előmozdítani, ennek sikere azonban eddig kétséges. Bár Pristina elfogadta volna a török segítséget, Szerbia ezt nem tette meg. Belgrád ugyanis csak az EU közvetítését fogadja el Koszovó felé. Ettől függetlenül Törökország Szerbia felé is próbál nyitni, ám jövőbeni sikere nagyban függ majd attól, milyen vezetés alakul Belgrádban a nemrég megtartott választások után.

A politikai manőverek persze csak gazdasági támogatással érhetnek el tartós sikert. A közvélemény meggyőződése ellenére azonban az ipari, kereskedelmi kapcsolatok még gyerekcipőben járnak. Bár a múlt évtizedben jelentős növekedés volt tapasztalható a kereskedelemben, az elmúlt években Törökország exportjának mindössze 6-7 százaléka irányult a térségbe, a balkáni áruk pedig csak az import 3-4 százalékát tették ki. A török vállalatok eddig elsősorban a bankszektorban, a repülőterek működtetésében és a telekommunikációban jelentek meg a balkáni térségben. A közeledést azonban hátráltatja, hogy a török befektetők még mindig nem rendelkeznek kellő információval a régióról, valamint, hogy a balkáni országok piacait túl kicsinek találják. Egyes vélemények szerint így a balkáni török politika jelenleg nem több, mint „Rolls-Roycehoz méltó ambíciók Rover erőforrásokkal”.

A közvélemény ereje

Ettől függetlenül a közbeszéd szintjén Törökország kétségtelenül megérkezett és befolyást szerzett a Balkánon. Ezt sokszor maguk a törökök is így gondolják és fokozott szimpátiával tekintenek a régióra, meg vannak győződve saját sikerükről és fontosságukról. A közvéleményt tekintve ez igaz is Szarajevóra, vagy a szandzsáki Novi Pazarra nézve, ahol a lakosság egy része szinte „anyaországként” tekint Törökországra. Ezeken a területeken egyértelműen a fejlődő, a globalizáció és a liberális gazdaság körülményei közt is sikeres, muzulmán gyökerű állam képe él. Így éreznek a szerbek is, ám éppen ellenkező előjellel. A kutatások szerint itt a lakosság mintegy 80 százaléka elutasítja a törököket és félelmet érez egy újoszmán kulturális, gazdasági és politikai expanziótól.

A török azonban „egyelőre még nincs itt a déli határainknál”. A balkáni közvélemény számára feltűnő dominancia leginkább az olyan, kulturális jellegű terjeszkedésnek köszönhető, mint a volt jugoszláv térségben hatalmas népszerűségnek örvendő török szappanoperák, vagy az oktatási tevékenységet folytató török gyökerű iszlamista Gülen mozgalom. Erre való reflexióként persze a balkáni nyelviskolákban sorra indulnak a török nyelvtanfolyamok és egyre több mecseten lengenek török zászlók, ám ez nem Törökország kultúrmissziója, mindössze a helyi muzulmánok érdeklődési körének kelet felé fordulása.

Bár fontos tényező, hogy milyen erőt tulajdonítanak egy-egy államnak és akár történelmi léptékkel is meghatározó lehet, milyen érzelmeket vált ki az emberekből egy kormány politikája, Törökország még hosszú út előtt áll a Balkánon. Az AKP célja, hogy egy erős és szimpatikus ország képét alakítsa ki a Balkánon, teljesen logikus elképzelés. Az alapok biztatóak, ám beszédek és ünnepélyes politikusi találkozók helyett a törököknek cselekvésre lesz szükségük, amennyiben kézzelfogható eredményt akarnak elérni.

Forrás: kitekinto/erdely.ma