Kezdőlap » Sorozatok » Akikre büszkék lehetünk » Akikre büszkék lehetünk… Interjú Császár Istvánnal

Akikre büszkék lehetünk… Interjú Császár Istvánnal

„Válassz olyan munkát, amit szeretsz, és egy napot sem kell dolgoznod az életedben.”
Konfuciusz igazságát Császár István duplán is megtapasztalhatja mindennapjaiban. E heti büszkeségünk nem előre megtervezett pontok alapján alakította eddigi életét, főiskolai oktatóként és színházi munkatársként mégis rátalált arra az útra, amelyen kiteljesítheti önmagát.

– Bemutatkoznál az olvasóknak? Hogyan telt a gyermekkorod, középiskolás tanulmányaid?
– Makkosjánosiban születtem, az általános iskolát is a szülőfalumban végeztem, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban érettségiztem. Érdekes dolgokat generált bennem, hogy falusi gyerekként városi gimnáziumban tanulhattam. Megmaradt a természetközeliség, ugyanakkor a gimnáziumban kaptunk egy olyan pluszt, amit akkoriban a falusi iskolák nem feltétlenül tudtak biztosítani a tanulóiknak.

– Hogyan jött képbe a főiskola?
– 2003-ban érettségiztem. Nem volt kérdés a továbbtanulás, a helyszín és az irány annál inkább. Nem sokat tudtam a kárpátaljai felsőoktatási rendszerről, nem volt olyan széleskörű a tájékoztatási hálózat, mint napjainkban. A gimnáziumi fizikatanáromnak köszönhetően nagyon megszerettem a fizikát, s az egyik rokonom is ezen a szakon tanult Debrecenben. Az ő nyomdokain haladva a fizika–informatika szak volt az egyik alternatíva. Emellett nagyon szerettem a történelmet, s a tanáraimtól hallottam a főiskola lehetőségéről. Nagyon imponált a történelem–földrajz szakpárosítás, így végül ezt választottam.

– Hogyan teltek a diákévek?
– Olyan gyorsan telt el ez az öt év, hogy igazából a pozitívumokon kívül másra nem is emlékszem. Nagyon jó csoportunk volt. Soha nem éreztük nyűgnek a tanulást, nem éjszakáztunk. Ha valakinek születésnapja volt, azt mindig megünnepeltük, függetlenül attól, hogy másnap vizsga, beszámoló vagy bármilyen teljesítendő feladat várt ránk. Mindig számíthattunk egymásra, nem volt klikkesedés, együtt jártunk a különböző programokra… s természetesen nem járt mindig mindenki órákra, de jól kiegészítettük egymást.

– Bejártál?
– Igen, minden nap. Soha nem voltam kollégista, amit kicsit sajnálok, hisz ez egy teljesen más életvitel, nagyobb fokú önállóságot és kompromisszumkészséget vár el. De a részképzések alkalmával volt lehetőségem megtapasztalni ezt az életformát.

– A zene is intenzíven jelen volt az életedben…
– A zene ősidőktől fogva velünk él, jelen van minden ember életében. Van, akinél meghatározó szerepet tölt be, másoknál kissé háttérbe szorul. Szerencsés vagyok, amiért nálam nagyobb teret nyert, de ezt nem tartom különlegesnek. Hegedülni tanultam a gimnáziumi évek alatt, majd a főiskolás éveim alatt gitározni kezdtem. Megtapasztaltam milyen érzés zenekarban játszani. Sok ember van a környezetemben, aki zenével foglalkozik, néha még ad hoc jelleggel összeállunk egy-egy alkalomra, de csak hobbi szinten. A zenélés kiszakít a hétköznapi mókuskerékből, egy hosszú nap után jólesik kicsit mással is foglalkozni.

– A tanulást követően sem szakadtál el az alma materedtől…
– A főiskola után felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába. Másfél év után lehetőségem nyílt rá, hogy a Rákóczi-főiskolán teljesítsem a kötelező szakmai gyakorlatomat. Szemináriumi tantárgyakat oktattam, majd a gyakorlat után felajánlották, hogy alkalmaznak a tanintézményben, a többi pedig már történelem… Immár tanárként kerültem a főiskola vérkeringésébe, a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéken látok el oktatói és adminisztratív feladatokat.

– A PhD?
– 2011-ben szereztem abszolutóriumot. Eredetileg Kárpátaljával foglalkoztam a brezsnyevi időszakban, ám 2012-ben szűkítettünk a kutatási területen. Ebben az évben a főiskolán egy konferenciára került sor a 72-es beadvány 40. évfordulója kapcsán, s több riportot készítettünk a beadvány megfogalmazóival. Nagy hatással volt rám az esemény, s elhatároztam, hogy erre a területre összpontosítva készítem el a disszertációmat. Talán elmondhatom, hogy látom a fényt az alagút végén és a megvalósítás már kézzelfogható távolságba került.

– Kapcsolatban állsz a beregszászi színházzal is…
– Már a főiskolás évek alatt színjátszó szakkörbe jártam és jó barátságot kötöttünk a tanárainkkal, akik ugye színészek voltak. Nagyon megszerettem a színházat, a helyi előadások mellett több turnén is a társulattal tartottam. Amikor munkába álltam, felmerült egy lehetőség: műszaki és technikai alkalmazottnak kértek fel, s én elfogadtam az ajánlatot. Természetesen másodállásban a főiskola mellett. Elég nehéz összeegyeztetni a két munkahelyet, de szerencsés vagyok, amiért mindkét helyen toleránsan viszonyulnak ehhez. Normál esetben az embereknek van egy munkahelyük és egy családjuk. Én saját alapítású család hiányában egyaránt elmondhatom, hogy van két munkahelyem, vagy két családom – mindkét megállapítás megállja a helyét. Kevesen mondhatják el magukról, hogy azzal foglalkoznak, amit szeretnek csinálni, s én kifejezetten szerencsés vagyok, amiért két olyan dologgal foglalkozhatok, amiért rajongok.

– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– Olyan alapot szereztünk a főiskolán, ami hozzásegített ahhoz, hogy ne csak papíron váljunk diplomás értelmiségiekké. Az intézmény oktatói megtanítottak arra, hogy nem az információátadás a legfontosabb az oktatásban, hanem hogy megtanuljuk megfelelően alkalmazni a megszerzett ismeretanyagot, s egy adott szituációban tudjunk megfelelő döntéseket hozni, hogy felismerjük az előttünk álló utakat, lehetőségeket.

– Tervek?
– Az embernek igazából csak tervei vannak és megtanulhattuk, hogy semmi sem állandó, csak az ideiglenesség. Konkrét tervek nincsenek, több fronton szeretnék fejlődni: emberként, tanárként, kutatóként… a többi jön magától. Ha mindent megteszünk annak érdekében, hogy előrébb lépjünk a kompetenciáinkban, akkor nem marad el az eredmény.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!