Akikre büszkék lehetünk… Interjú Cséke Katalinnal

Teljesíteni öt évet: lehet éltanulóként, bukdácsolva, örökös stresszben vagy felhőtlen szabadságban, hogy csak az átmenetek nélküli végleteket hozzuk fel.

Vannak, akik gyermekkoruktól kezdve az áhított szakmára készülnek, mások az utolsó utáni pillanatban döntenek jövőjükről.
Cséke Katalin angol szakra készült, közelebbről is megismerkedett a közgazdasággal, majd magyar szakra iratkozott be a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, mellékszakként a történelmet jelölte meg, ma ez utóbbit műveli hivatásszerűen. Közben újságírást tanult, de rájött, hogy sokkal inkább a rádiózásban rejlik a tehetsége.
Mindenkinek méretre szabott útja van, lehet egyenes, göröngyös, a lényeg, hogy azt érezzük, nem vagyunk mellékvágányon, és szeressük azt, amivel foglalkozunk.

– Mesélnél magadról, a középiskolai tanulmányaidról?
– Borzsován születtem, ma is a településen élek. Általános iskolai tanulmányaimat is a szülőfalumban végeztem, majd a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumba vezetett az utam, s így utólag visszagondolva nagyon jó döntés volt a tanintézmény, még ha akkor nem is gondoltam teljesen így. Távol volt Borzsovától, számomra idegen közeg, egy zömében ukránok lakta város…, ezért voltak kezdeti félelmeim, de hamar rájöttem, hogy jól választottam. Itt tanultam három évig, majd hazajöttem.

– Hogyan került képbe a főiskola?
– A líceumban még angol szakon szerettem volna tovább folytatni a tanulmányaimat, ebben nagy szerepe volt az ottani angol tanáromnak, az általános iskolában nem tanultam a nyelvet. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen túl drága volt az angol szak, a főiskolán pedig úgy éreztem, hogy nem elegendő a tudásom. Nem mertem itt beadni a jelentkezésemet, s már-már úgy tűnt, hogy azon az éven nem tanulok tovább, amikor is megtudtam, hogy a Nyíregyházi Főiskola kihelyezett gazdálkodási kara pótfelvételit hirdet. Sikeresen felvételiztem, s így lettem közgazdász hallgató kerek egy évig, s ha diplomát nem is szereztem, de életre szóló barátságokat biztosan kötöttem, s éreztem, hogy várnom kell valamire. Tavasszal meghirdették a magyar szakot, s tudtam, hogy eljött az én időm. S így lettem 2004-ben magyar-történelem szakos hallgató.

– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Felhőtlenül és felelőtlenül – ez a két szó talán mindent elárul erről az időszakról. Felejthetetlen öt évet töltöttem el itt fantasztikus csoporttársakkal. Én igazából azt az elvet vallottam, hogy inkább legyen egy lazább, felhőtlen szorgalmi időszakom, amelyet egy nagyon húzós vizsgaidőszak követ, minthogy az egész szemeszterben tanuljak azért, hogy a vizsgaidőszak könnyebb legyen. Ezt a rövid időszakot számomra könnyebb volt túlélni, és végül is bejött. Természetesen ezzel senkit nem akarok buzdítani, hiszen voltak átsírt éjszakáim és pótvizsgáim, s a tantárgyak közül is erősen szelektáltam. Utólag rájöttem, hogy közel sem csak azoknak a tantárgyaknak veszem hasznát, amelyeket éppen tanítok. Amikor munkába álltam, és jogi alapismereteket, illetve közgazdaságtant kellett tanítanom, bizony, hogy elő kellett vennem a főiskolai jegyzeteimet.

– Mi történt a főiskola után?
– Egy újabb útkereső szakasz következett. Eltelt egy év, amíg azon gondolkodtam, hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel. Már ekkor kacsingattam a média felé, bár akkor még azt hittem, hogy az újságírás az, amellyel foglalkozni szeretnék. Egy újságírói tanfolyamra jelentkeztem Budapesten, s az elismervény megszerzéséhez gyakorlatot kellett teljesíteni. E téren szintén nehézkesnek tűnt az elhelyezkedés, amikor észbe kaptam, hogy a saját környezetemben kell körbenéznem, s így jött képbe a Sion Rádió, ami akkor még online működött. Jelentkeztem önkéntesnek, és másnap munkába is álltam, egy évig dolgoztam hírszerkesztőként, minden nap bejártam, s elvégeztem még egy képzést, ami már a rádiózásra irányult. A Sionból közben Pulzus Rádió lett, most műsorvezető vagyok, van egy kedd esti adásom két órás élő közvetítéssel. Szóval az újságíróképzésnek a rádiózás lett a hozadéka. Írtam ugyan néhány dolgot, de az írás nem tudott lekötni. Eltelt négy év a főiskola óta. Dolgozom, történelmet tanítok, soha nem gondoltam volna, hogy pont történelemtanár leszek. Örülök, mert nem könnyű nálunk tanári állást lelni, de azt sem állíthatom, hogy egyből erre az iskolára vágytam. De aztán újfent rájöttem, hogy jó helyen vagyok, és nemhiába ott, ahol.

–A Beregszászi Szakosított Középiskoláról beszélünk. Mennyivel más egy ilyen környezetben tanítani, fokozottabbnak érzed a tanári felelősséget?
– Igen, de ezt igazából mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Itt szociálisan hátrányos helyzetű, érzékenyebb gyerekek tanulnak. Feléjük természetesen másként kell közeledni, mint egy átlagos középiskola tanulóihoz. Amikor kikerültem az iskolába a pedagógusi végzettségemmel, úgy képzeltem, hogy „hatalmas tudást” adok majd át a tanulóknak, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy csak akkor adhatok át valamit, ha ők is akarják. Itt jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni a nevelői munkára, ugyanakkor ügyelni kell rá, hogy egyensúlyban legyen az oktatói feladataimmal is. Néha még mindig keresem ezt az egyensúlyt, fogom is, de úgy érzem, hogy az idő előrehaladtával ez egyre jobban megy. Igyekszem meghallgatni a történetüket, hisz erre szükség van ahhoz, hogy megértsem őket, s ezután semmi mást nem kell tenni (a tanításon kívül), csupán elfogadni és szeretetet adni.

– Hogy érzed, mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
– A diplomámat, amely egy „duplaborítójú” tanúsítvány itt nálunk Kárpátalján, Beregszászban. Általános helyzetekben nem ritka az, hogy formál egy intézmény, de a helyi magyarság szerepét tekintve igen fontos szerepe van a beregszászi főiskolának.
S hogy mit köszönhetek? Ha címszavakban szeretném kifejezni magam, azt mondanám, hogy boldog öt évet, jó embereket, kellemes tapasztalatokat, egy helyet, ahol megtanultam tanulni, s ahol belém plántálták az olvasás szeretetét. Ma is jó érzéssel tölt el, ha beléphetek az intézmény falai közé, bár eltelt négy év, s rengeteg innováción esett át az épület, de a szellemisége nem változott, s még mindig a magaménak érzem.

– Mennyire tudsz hosszú távra tervezni?
– Mint ahogy ebből a beszélgetésből is kiderült, nem vagyok egy előre tervező típus, de azt tudom, hogy az életem a legnagyobb Tervező kezében van. Eddig is Isten irányította az életem, hol szolidabban terelgetett, hol erősebben a fejemre koppintva. Csak arra kell figyelnem, hogy mindig akarjak és tudjak erre az intésre figyelni, és biztos vagyok abban, hogy mindig ott leszek, ahol lennem kell, s azzal fogok foglalkozni, amivel kell.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma