Akikre büszkék lehetünk… Interjú Ember Emesével

„Fájdalmas a bukás, de még rosszabb soha meg nem kísérelni, vajon sikerül-e.”

Theodore Roosevelt gondolatai mentén építi életét jelenlegi beszélgetőpartnerünk, Ember Emese, aki szerint nekünk kell lépéseket tennünk annak érdekében, hogy elérjük a céljainkat.
Felkészülten kell állnunk a feladatok elé, hogy elégedettek legyünk a végeredménnyel, s megfeleljünk az önmagunkkal szemben felállított elvárásoknak.
– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– Beregszászban születtem, s jelenleg Újbátyúban élek. 2003-ban a Bátyúi Középiskolában érettségiztem. A középiskolai tanulmányaimmal párhuzamosan a zeneiskolát is elvégeztem, ahol hegedű szakon tanultam. Ezután az ujjaim inkább a zongorára terelődtek át. Jelenleg mindkét hangszerbe bele-bele csípek, attól függően, hogy melyikhez van kedvem.
– Mi történt a középiskola után?
– Érettségi után nehéz volt eldöntenem, hogy merre is induljak tovább. Egy kis ösztönzésre a zenei vonalat jelöltem ki fő célomnak, a Nyíregyházi Főiskolára jelentkeztem ének-zene-karvezetés szakra, ugyanekkor felvételiztem a Rákóczi-főiskola tanítói–angol szakára is. Mindkét helyre felvételt nyertem, ám a nyíregyházi tanulmányaimhoz nem kaptam meg a miniszteri ösztöndíjat – melynek segítségével a tanulmányaimmal együtt járó költségeket fizetni tudtam volna –, s így a beregszászi főiskolát választottam, noha úgy éreztem, hogy a tanítói állás nem tartozik feltétlenül a nekem fekvő szakmák közé. Sokkal inkább vonzott az angol, s amikor egy évvel később, 2004-ben angol–magyar szakpárosításra hirdettek felvételt, nem haboztam, beadtam a jelentkezésemet, s a sikeres felvételt követően újra első évfolyamos lettem. Úgy érzem, hogy nem ment kárba az az egy év sem, amelyet a tanítói–angol szakon töltöttem.
– Hogyan teltek a diákévek?
– Noha a megszokottól több évet töltöttem a főiskolán, mégis gyorsan tovaszállt ez az időszak. Néha még mindig hiányzik, jó lenne a pad másik oldalán ülni, hisz a diákélet jár a legnagyobb szabadsággal. A negyedik évfolyamot követően a specialist szintű diplomámat az Ungvári Nemzeti Egyetemen szereztem meg angolból, ezzel párhuzamosan vittem a magyar szakot a főiskolán. Az utolsó éven a beregszászi TV9 csatornánál álltam munkába műsorvezető–riporterként. Hasznos volt számomra ez az egy év, az ott végzett munka szélesítette a látókörömet. Állandó felkészültséget igényelt, széles skálán mozgott a munkaköröm, sok helyre eljuthattam, rengeteg embert ismertem meg.
– Milyen irányba indultál tovább?
– 2010-ben fejeztem be a tanulmányaimat, ekkorra a riporteri állásom is megszűnt, nem tudták tovább finanszírozni a munkánkat.
A diplomaszerzést követően egy fél évet pihenéssel, feltöltődéssel töltöttem, amikor felhívott az egykori kurátorunk, hogy lenne egy álláslehetőség a főiskolán, a „GENIUS” Jótékonysági Alapítványnál. Jelentkeztem, s immár negyedik éve dolgozom a szervezet munkatársaként.
– Miből áll ez a munkakör?
– Az alapítványon belül működik az Agora Információs Központ, mely ösztöndíjak lebonyolításával foglalkozik Kárpátalján. Én nagyrészt a központ ügyeivel foglalkozom. Többféle pályázói kört érint az iroda lefedettsége, a főiskolai és egyetemi hallgatóktól kezdve a PhD-hallgatókon át a fiatal oktatókig. Mindenkinek érdemes tájékozódnia a lehetőségek között.
– Nem szerettél volna inkább tanárként elhelyezkedni?
– Amikor befejeztem a főiskolát, még az oktatói pályán gondolkodtam, de nem igazán volt lehetőségem rá, noha egy rövid ideig helyettesítettem. Azután jött a munkalehetőség a főiskolán, és nem volt dilemma, hogy elfogadom-e. Szeretem, amit csinálok, sokféle ember tér be hozzánk. Emellett az adminisztratív feladatvégzésem során a tanításra is lehetőségem nyílt, a főiskola Felnőttképzési Központjának több képzésén (méhész, turisztikai, megújuló energetikai szaktanácsadó) a kommunikációs alapismeretek tantárgyat oktattam. Így a végzettségemnek megfelelően is tevékenykedhettem.
– Mi a helyzet zeni vonalon? Mennyire maradt meg a zene az életedben?
– Mivel a hét nagyrészét a főiskolán töltöm, ezért csak kevés időm jut a zenére, de mindenképpen jut. Ha megszáll az ihlet, leülök zongorázni vagy hegedülök munka után. Emellett az Újbátyúi-Bátyúi Református Énekkar tagja vagyok, ahol néha hangszeres kísérettel is kiegészítem az énekkari szolgálatot.
– Ha jól tudom a néptánc sem áll távol tőled…
– Még a főiskolás éveim alatt jártam néptánc szakkörre, a péterfalvi táncosokkal működtünk együtt, sokat tanultunk tőlük. Több helyen felléptünk, a határon túl is, s bár egy év után megszűnt a képzés, adott némi motivációt, hogy a későbbiekben továbbfejlesszem magam. Nemrég kiváló lehetőség adódott rá, amikor is a Pál István Szalonna kezdeményezésére népzenei és néptánc mesterkurzus indult Kárpátalján, s a szervezők javaslatára én is jelentkeztem a néptánc kategóriába. Némi félelemmel vágtam neki, aggódtam, hogy nincs elegendő szaktudásom hozzá, de a következő idézettől vezérelve jelentkeztem: „Fájdalmas a bukás, de még rosszabb soha meg nem kísérelni, vajon sikerül-e.” Már három alkalmon vettem részt, s úgy gondolom, hogy mindenképp befejezem a kurzust.
– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– A főiskolán hozzászoktam a tanuláshoz, felkészültséghez. Ez az intézmény építette ki bennem azt a készséget, hogy bármivel is találom szemben magam, bármit akarok elérni, tennem kell érte, megfelelően kell teljesítenem, küzdenem a céljaimért. Itt nem volt kiskapu, csak a fő úton lehetett haladni.
Sok ismeretséget köszönhetek a főiskolának, hisz jelentős földrajzi távolságot fed le az itt tanulók köre. Emellett az intézmény alapozta meg a jelenlegi állásomat is. Jó volt újra az ismerős környezetbe kerülni, amely esztétikailag vonzza a szemet, s a fül számára is csalogató a magyar közeg.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma