Kezdőlap » Sorozatok » Akikre büszkék lehetünk » Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kosztyú Katalinnal
kosztyu_katalin_01

Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kosztyú Katalinnal

„Nem él igazán az az ember, aki nem mer álmodni.” Akkor érhetünk el nagy dolgokat, ha merünk merészet álmodni, de a racionalitás talaján maradva teszünk is álmaink megvalósításáért.
Kosztyú Katalin már az iskolapadban elhatározta, hogy gyerekekkel foglalkozik majd, ha eljön az ideje, s a Rákóczi-főiskolát látta a legalkalmasabb intézménynek céljai megvalósításához. Interjúalanyunk sikeresen vette az akadályokat, s már három éve tevékenykedik a csomai óvoda vezetőjeként.

– Mikor és hol születettél? Hogyan telt a gyermekkorod, középiskolás tanulmányaid?
– 1989-ben születtem Csomán, 1996-ban írattak be a szüleim a Csomai Középiskola első osztályába. Örökmozgó és nagyon eleven, de fogékony gyerek voltam, már az alsó osztályokban minden érdekelt, főként a humán tantárgyakban jeleskedtem. Bevallom őszintén, hogy a reál tantárgyakért sohasem rajongtam, de mint rendes iskolás, ezekből a tantárgyakból is mindig elkészítettem a házi feladatot. Szerencsés gyerek voltam, hiszen az édesanyám minden nap leült velem foglalkozni, alig kezdtem el beszélni, ő már hosszú versikéket tanított nekem, minden nap újabb és újabb mesékkel és persze sok-sok szeretettel halmozott el. Rengeteget rajzoltam, még az iskola megkezdése előtt megtanultam például vízfestékkel festeni. Anyukám több ládányi ilyen „kincset” őrizget a mai napig. Amikor pedig megtanultam egyedül olvasni, attól kezdve ki se tudták volna venni a kezemből a könyveket – rabul ejtett a mesék csodálatos világa. Alsós tanító nénim is igazi példakép volt számomra: kedvessége, türelme magával ragadott minden kisgyereket. Már akkor arról álmodoztam, hogy ha felnövök, én is gyerekekkel fogok majd foglalkozni.

– Ezért döntöttél a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF) mellett?
– Érettségi után szóba sem jöhetett volna más intézmény. Egyrészt, mert akkor még alig tudtam pár szót ukránul, tehát mindenképpen magyar tannyelvű intézményben kellett gondolkodnom. Másrészt a nővérem is a beregszászi főiskolán tanult, így tudtam, ebben az intézményben magas szintű képzésben részesülhetek. A felvételi vizsgáktól ódzkodtam, de hála Istennek mindegyiken nagyon jó pontszámot értem el, így sikerült felvételt nyernem a II. RF KMF magyar–történelem tanári szakára, ahol költségtérítés-mentes formában, nappali tagozaton tanulhattam.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
– Ha visszagondolok a diákéveimre, túlzás nélkül állíthatom, hogy minden napja élmény volt. Nagyon sok barátot szereztem, olyan tanárokat ismerhettem meg, akikre mai napig példaképként tekintek. Kellemes visszaemlékezni a szakmai, illetve a terepgyakorlatokra, melyek mindig jó hangulatban teltek, valamint arra, hogy milyen izgalommal készültem minden egyes szemináriumi órára, ahol mi, diákok is belekóstolhattunk az előadói szerepbe. Emellett nagyon sok olyan kulturális és hagyományőrző rendezvényen, tudományos konferencián vehettem részt, amelyek életre szóló élményekkel gazdagítottak.

– Mi történt a főiskola után?
– Még ötödéves főiskolás koromban adódott a lehetőség, hogy Macsolán, a szomszédos településen álljak munkába félállásban nevelőnőként. Éltem a lehetőséggel, s bár nem óvodapedagógiát tanultam, mégis hamar megtaláltam a közös hangot a gyerekekkel. Nagyon megszerettem az óvoda világát. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a picinyke emberek mennyire védtelenek és mennyire tiszták. A gyermek tabula rasa, azaz tiszta lap – mondta nagyon helyesen Rousseau. Pont emiatt olyan nagy az óvoda felelőssége, hiszen a család után ez a második színtere a gyermek szocializációjának. Sok esetben itt tapasztalja meg a gyermek először, hogy a közösségben másak a viselkedési normák, mint otthon: van egy bizonyos rend, egy rezsim, amit be kell tartani, vannak más gyermekek a környezetükben, akik ugyanolyan fontosak, mint ők, és akikhez alkalmazkodni kell. Magyarul, itt már nem csak egy gyerek körül forog a világ, mint otthon, tehát az óvodában már elsajátítja a gyermek a társas viselkedés alapvető szabályait. Emellett az óvodában kell megalapozni a gyermek tudását, itt kell felkelteni az érdeklődését a világ iránt. Abból a gyermekből, akinek meséket olvasnak, könnyebben lehet olvasót nevelni, akinek sokat énekelnek, az fogékonyabb lesz az énekórán, és még sorolhatnám a példákat. Egyszóval nem mindegy, hogy mit visz magával a gyermek az óvodából az iskolapadba. Nekünk kell lerakni a stabil fundamentumot ahhoz, hogy később az iskolában erős falat tudjanak emelni a pedagógusok. Szerintem ebben rejlik a hivatásunk szépsége.

– Ami vezetőként különösen nagy felelősséggel jár…
– Valóban. 2012-ben szülőfalumban, Csomán megüresedett az óvodavezetői állás. Falunk polgármester asszonyának támogatásával benyújtottam a pályázatomat a Beregszászi Járási Oktatásügyi Hivatalnál, ahol engem neveztek ki az említett pozícióra, azzal a kritériummal, ha szakképesítést szerzek óvodai nevelésből is. Így hát 2014-ben felvételt nyertem a Rivnei Humán Egyetemre, ahol idén diplomáztam. Immár három éve vezetem az óvodát, és bár kezdetben izgultam a kihívás miatt, úgy érzem, sikerült hamar beilleszkednem. Hála Istennek olyan kollégák vesznek körül, akik szeretettel fogadtak, és akikre az első perctől számíthattam.

– Jut időd kikapcsolódásra a munka mellett?
– Aki egy óvodát vezet, annak nincs ideje unatkozni. Mindig jön egy újabb kihívás, amivel általában rekordidőn belül meg kell birkózni. Bár nagyon sok hobbim van, az utóbbi időben kevés időt szentelek rájuk. Nagyon szeretem például a képzőművészeteket, szabadidőmben szívesen festek, szeretek dekorációkat készíteni haza és az óvodába különböző technikákkal papírból, agyagból, gipszből. Emellett még a középiskolás évek alatt elvégeztem a Beregszászi Művészeti Iskola zongora képzését, s bár a rendszeres gyakorlás hiánya miatt jelentősen megfakult a zenei tudásom, néha, ha időm engedi, leülök a zongorához is. Számomra az jelenti a feltöltődést, ha valami szépet alkothatok, vagy örömet szerezhetek valakinek. Idén azonban lehetőségem volt nemcsak lelkileg, de testileg is feltöltődni: a szabadságom alatt eltöltöttem 10 felejthetetlen napot Bulgáriában a tengerparton, illetve Lengyelországba is elutaztam.

– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Úgy gondolom, nem is él igazán az az ember, aki nem mer álmodni. Sok szakmai tervem van még az óvodánk fejlesztésével kapcsolatban, amiket mindenképpen szeretnék megvalósítani. A karrieremben is szeretnék még sikereket elérni, illetve, mivel a gyermekeket mindennél jobban szeretem, a családalapítás is szerepel az ötéves tervben.

– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– A főiskolának köszönhetem, hogy nemcsak diplomát szereztem, hanem egy sokoldalú képzést: egy olyan értékrendet, egy olyan világszemléletet, amit más intézményben nem kaphattam volna meg. A főiskolai környezet nagymértékben formálta a személyiségemet. Az intézmény a diákjait nem csak magas szintű szaktudással vértezi fel, a főiskola értelmiségieket képez. Olyan pedagógusokat, akik elhivatottságukkal oroszlánrészt vállalnak a kárpátaljai magyarság megmaradása érdekében folytatott munkában.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
porosenko petro1
“A NATO még nem áll készen Ukrajna felvételére”

Kijev tisztában van azzal, hogy a NATO elutasítaná Ukrajna felvételét tagjai sorába, ha ezzel a kéréssel fordulna most a szövetséghez...

Close