Akikre büszkék lehetünk… Interjú Márku Anitával
– Váriban születtem 1981. április 22-én (Lenin szülinapján, s akkor még javában tartott a Szovjetunió). A gyermekkorom főként játékkal telt, mert a kapáláshoz – nagymamám szerint – nem mutattam túl nagy affinitást. A kedvenc játékom a kaleidoszkóp volt, a nagyító, a szappanbuborék-fújó, a mesekönyvek és a diavetítőgép. De gyermekkorom meghatározó élménye volt a csernobili atomkatasztrófa híre is. Az elemi osztályokat Váriban végeztem, majd a Szovjetunió szétesése után újra „megnyitotta kapuit” (se épület, se kapu nem volt még akkor) a Beregszászi Magyar Gimnázium. 1991-ben sikeres felvételi vizsga után 50 diáktársammal együtt, Udvari István igazgató úr vezetésével, és néhány elhivatott tanár közreműködésével nekiláttunk gimnáziumot építeni a szó szoros és átvitt értelmében. Senki sem tudta, mire vállalkozunk. Számunkra hatalmas kaland volt, büszkeség, kihívás és óriási lehetőség a majdani továbbtanulásra. A szüleinknek sok lemondással és aggódással járt, hogy megteremtsék az anyagi és egyéb feltételeket a tanulásunkhoz (nagyon sok gyertyát és petróleumot használtunk el, mert rendszeresen hosszú órákra nem volt áram), az utazáshoz (nem volt buszjárat, s minden nap a borzsovai vasútállomástól gyalogoltunk haza, ha egyáltalán fel tudtunk szállni a vonatra), a kollégiumi lakhatásunkhoz. A tanároknak pedig komoly szakmai kihívást jelentett (az itthoni tanterv mellett a magyarországit is be kellett lopniuk a 45 percbe). Ott nőttünk fel. Horkay Zsuzsanna és Balázsi Borbála osztályfőnökök voltak a pótanyáink. Azt is bátran kijelenthetem, hogy olyan magas szintű képzést kaptunk akkor, hogy elég könnyen kinyíltak előttünk az egyetemek és főiskolák kapui.
– Miért döntöttél a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mellett?
– A gimnáziumi évek vége felé nagyjából mindenkiről kiderült, hogy inkább humán vagy reál beállítottságú-e, s hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Én nem tudtam. Érdekeltek humán– és reáltárgyak egyaránt. Volt, hogy csillagász akartam lenni (űrhajós), aztán génsebész, kutató, német szinkrontolmács, és kicsit érdekelt az irodalom is. Az érettségi után gondolkodtam azon, hogy megpróbálom az Ungvári Nemzeti Egyetemen a német filológiát. Mivel aranyérmes voltam, az akkori hatályos törvények szerint felvételizni sem kellett volna, csak besétálok az érettségi bizonyítványommal és fel vagyok véve ingyenes képzésre. Feltételeztük a családdal, hogy ez mégsem lenne annyira ingyenes, hiszen az idegen nyelv már akkor is igen preferált szak volt, a vizsgák nagy részét már akkor is kenőpénz ellenében lehetett sikeresen abszolválni. Anyagilag ezt nem bírtuk volna, öcsém is gimnazista volt, ő is tanulni készült. A magyarországi továbbtanulás is szóba került, de az is eléggé költségesnek tűnt.
Megnéztem, mi a kínálat a főiskolán. Magyar szak akkor sajnos még nem nyílt, idegen nyelv is csak angol volt, amelyet bár tanultam második idegen nyelvként, jól is ment, de nem volt bátorságom belevágni; a történelem és a földrajz nem igazán érdekelt, így maradt az óvodapedagógia és a tanítói szak. Az utóbbit választottam, gondoltam, jó lesz kezdetnek, míg kitalálom, mi szeretnék lenni. Elég kézenfekvő volt a főiskolát választani, hiszen akkoriban gyakran a gimnázium épületében voltak az órák, a főiskolások elég szimpatikusnak tűntek, néha még szóba is álltak velünk, s mi felnéztünk rájuk.
– Hogyan teltek a diákévek?
– Meglepően jól teltek. Én még a régi épületbe jártam, kevesen voltunk, ismertük a felsősöket, sőt ők is minket, akkor alakult meg a HÖK, a tanárok tele voltak energiával, a hallgatók ambícióval, szerveztünk gólyabált, irodalmi szalon(ná)t, lírás bulikat. Valahogy semmi nem volt erőltetett, se a tanulás, se a szórakozás, se az emberi viszonyok. A legjobb hely a kapcsolatépítésre a könyvtár volt, rengeteget időztünk ott, együtt tanultunk, nevetgéltünk. S valahogy a 15 perces szünet is olyan sok mindenre elég volt. Persze voltak kevésbé szép élmények is, rettegett tanárok (volt rá példa, hogy az egyik órára úgy merészelt bejönni az egyik évfolyamtársam, ha előtte bedobott egy bátorító felest az Orchidban vagy a „Hetes tanszéken”), de igazi felsőfokú képzést kaptunk, széles látókört, rengeteg lehetőséget!
– Mi történt a főiskola után? Jelenleg hol dolgozol?
– Még a tanulmányaim közben elkezdtem dolgozni a főiskolán. Másodéves voltam, amikor Beregszászi Anikó javaslatára Csernicskó István megkérdezett, hogy lenne-e kedvem az alakuló LIMES Társadalomkutató Intézet első kutatásaiban terepmunkásként részt venni. Jól emlékszem azokra a percekre a szűrt fényű folyosón, azt hittem, nem hozzám beszélnek. Igent mondtam, s még néhány társammal együtt belecsöppentünk a tudományos kutatás alapjaiba. Egy gyorstalpaló elméleti képzés után máris terepen találtuk magunkat. Egyik kutatás jött a másik után, például Orosz Ildikóval egy oktatáskutatás keretében végigjártuk a kárpátaljai magyar tannyelvű középiskolákat a 2001-es árvíz idején (Husztnál pont akkor öntött ki a Tisza), Soós Kálmán és Csernicskó István vezetésével részt vettünk a még ma is jelentős MOZAIK 2001-es kutatás minden munkafázisában. A terepmunka után megkérdezték tőlünk, lenne-e kedvünk segíteni a kérdőívek kódolásában, a számítógépes rögzítésben, majd az elemzésben, s valahogy belenőttünk. 2003-ban a LIMES-ből megalakult a Lehoczky Tivadar Intézet és a Hodinka Antal Intézet, s ekkor már fiatal kutatóként alkalmaztak előbb fél, majd teljes állásban. 2009-től a Filológia Tanszék Magyar Tanszéki Csoportjában óraadó tanár is lettem.
– Mi ösztönzött arra, hogy a főiskola után tovább folytasd a tanulmányaidat?
– Volt rá lehetőségem. Még mindig nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Kitűnő eredménnyel elvégeztem a tanítói szakot, s közben belekeveredtem a szociolingvisztikai kutatásokba. Érdekelt a társas nyelvhasználat, a személyközi kommunikáció, ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció szakára. Előttem diáktársam és kollégám, Karmacsi Zoltán is oda járt, meggyőzően ajánlotta az intézményt. Jó döntés volt, szerettem a várost, tetszett a szak is, a főiskola után nem is volt nehéz. Majd, talán Lenin hatására (aki, mint tudjuk, az életfogytig tartó tanulás fontosságát hangoztatta), talán kollégáim biztatására 2007-ben a Master diploma megszerzése után Magyarország másik szegletébe, Veszprémbe felvételiztem PhD képzésre, immáron nyelvtudományból, pszicholingvisztika alprogramban. Adódott tehát ismét egy lehetőség, és nem volt semmi fontos okom, hogy ne éljek vele, hogy ne próbáljam meg kideríteni, vajon érdekel-e engem a nyelv agyi szerveződése, a kétnyelvűség pszicholingvisztikai háttere…
Négy év múlva – igazi erőltetett menet után – 2011 decemberében sikeresen megvédtem a kárpátaljai magyar közösség kétnyelvű kommunikációs stratégiáiról szóló doktori értekezésemet, s pár héten belül elindítottam az ukrajnai honosítási eljárást is a pécsi Master szintű diplomával együtt, amelynek érvényességét azóta elismerte Ukrajna Oktatási, Tudományos, Ifjúsági és Sport Minisztériuma is. A PhD fokozat honosítása viszont egyelőre áll, ugyanis a nevezett minisztérium értesítette a főiskola vezetőségét, hogy jelenleg egész Ukrajnában nincs olyan szakmai bizottság, amelyik alkalmas lenne arra, hogy a szerintük magyar nyelvészettel foglalkozó, a Pannon Egyetem nemzetközileg elismert kutatókból álló doktori bizottsága szerint viszont alkalmazott nyelvészeti tárgyú disszertáció szakmai színvonalát megállapítsa. Lehet találgatni, hogy ez most öngól az ukrajnai minisztérium részéről, hiszen saját maga bizonyítja hivatalos levéllel szakmai alkalmatlanságát, esetleg más áll a dolog mögött, nem szakmai kérdések, hanem érdekek. Akárhogy is, ez nem rajtam/rajtunk (nem egyedül járok ebben a cipőben) múlik, mi megadtuk a császárnak, ami a császáré…
– Arany János Fiatal Kutatói Díjjal tüntettek ki. Mit jelent számodra ez az elismerés?
– Tudományos berkekben rangos szakmai elismerésnek számít a díj. Számomra igazából azért vált értékessé, mert a díj miatt érdekes élményekkel és kapcsolatokkal gazdagodtam. Az átadó ünnepséget követően például Szemerédi Endre matematikus jött oda gratulálni, akivel épp tele volt a hazai és nemzetközi sajtó egyaránt, hisz akkoriban vette át a Nobelnek megfelelő Abel-díjat a norvég királytól. Ez azért nem volt semmi! A díjhoz tartozó összeg néhány százalékát pedig a másik díjazottal együtt váltottuk remek kulturális élményekre (kiállítás, mozi, könyvvásár…). Másrészt pedig, ahogy egy korábbi interjúban is mondtam, megelőlegezett bizalomnak tartom a „tudomány” részéről a díjat…
– Mit adott neked a főiskola?
– Lehetőségeket. Néhánnyal éltem, néhánnyal, nem. Sokkal több adódott, mint amennyit ténylegesen kihasználtam. Soha nem voltam például részképzésen, se külföldi tanulmányúton, nem voltam HÖK aktivista, sem a közéleti, kulturális programokban túl aktív. Pedig ezek is nagyon fontosak, és a hallgatók számára valóban elérhető és kiaknázható lehetőségek a szakmai fejlődéshez és a társadalmi tőke kialakításához.
– Zsúfoltak lehetnek a mindennapjaid. Jut időd kikapcsolódásra? Mivel töltöd a szabadidődet?
– Vannak zsúfoltabb időszakok, s vannak kevésbé. Szeretek utazni, világot látni. Egyáltalán nem igényelem a nagy társasági bulikat, tökéletesen jól érzem magam szűk baráti körben, például a dédai bányatavon, vagy feltölt a rituális kávézás a számomra közel álló emberek társaságában, de kizökkent a rutinból egy felkavaró könyv, film is.
– Szerinted miért érdemes a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát választani?
– Nem ajánlom mindenki számára a beregszászi főiskolát, nem való bárkinek. Azok, akik már a jelentkezéskor azt képzelik, hogy nekik jár a diploma, anélkül, hogy valamit tennének érte, inkább kerüljék el a Beregszász főterén álló impozáns épületet. Azoknak sem javaslom, akik azt hiszik, hogy ez is egy olyan intézmény, ahol venni lehet a diplomát. Nem lehet. Ukrajna ebben is a lehetőségek országa, bizonyára sok helyen meg lehet vásárolni a laminált borítású okiratot, de a beregszászi főiskolán nem. Sokan, ha a főiskolára gondolnak, a gyönyörűen felújított épület jut eszükbe, vagy egy-egy vezető pozíciójú személlyel azonosítják. A főiskola egy hálózat, amelynek működésében mindenkinek szerepe van, a tanároknak, az igazgatóságnak, a könyvelőségnek, a takarítóknak, a portásoknak, a tanulmányi osztálynak és a hallgatóknak is. Az intézmény az ott dolgozó szakmailag felkészült, és gyakran áldozatokat vállaló kollégák miatt, a kölcsönös tiszteleten alapuló tanár-diák viszony miatt képes életben maradni, annak ellenére, hogy folyamatosan meg kell felelnie a hirtelen és gyakran ésszerűtlenül változó ukrajnai oktatáspolitikai feltételeknek, és ezzel párhuzamosan a Magyarország és Európa felől érkező nemzetpolitikai, szakmai és tudományos elvárásoknak egyaránt. Folyton képes a megújulásra is, új szakokat indít, magyarországi egyetemekkel köt együttműködési szerződést… Szóval azoknak a fiataloknak ajánlom, akik kíváncsiak, nyitottak a lehetőségekre, akik nem csak kapni szeretnének, hanem tenni is hajlandóak azért, hogy a főiskola, mint a kárpátaljai magyar közösséget átszövő hálózat, egészségesen fejlődjön.