Akikre büszkék lehetünk… Interjú Márkus Anitával

Életünk döntések sorozatára épül.

Kierkegaard szerint bármit is teszünk az életben, meg fogjuk bánni azt – osztja meg gondolatait beszélgetőpartnerem, aki főiskolai tanulmányait követően három munkahelyen áll helyt, mellette másoddiplomás tanulmányokba kezd, majd úgy dönt, hogy feladja a főiskolai állását, mert nem okoz számára sikerélményt, és mert úgy véli, hogy a legnagyobb munkát a legalsó szinten viheti véghez. A másoddiploma megszerzése előtt egy lépéssel hagy fel a tanulmányaival, mivel nem a papír megszerzése volt a célja, önmaga megismeréséhez szeretett volna közelebb kerülni. Talán sokan elégedetlenül csapnak az asztalra, hogy valaki mások által áhított lehetőségeket dob a kukába, de Márkus Anita ebben a tekintetben nem ért egyet Kierkegaard nézetével. Egy percig sem bánta meg döntését és elégedett az akkori lépésével.

– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– 1979-ben születtem Csonkapapiban, óvodába is helyben jártam. Akkoriban még elég nyitott gyerek lehettem, de általános iskolában – szintén Papiban végeztem – már lehettek velem konfliktusok, elég nehezen tudok beilleszkedni. Nem voltam osztályelső, osztálymásodik voltam, ami állandó konfrontálódáshoz vezetett. Az általános iskolát követően a Kaszonyi Középiskolában érettségiztem.
Kilencedikes koromban újságíró és költő szerettem volna lenni… Pénzköltő az vagyok, az újságírásba is belekóstoltam, de rájöttem, hogy nem vagyok hozzá elég mobil.

– Miért döntöttél a beregszászi főiskola mellett?
– A középiskola vége felé körvonalazódott bennem, hogy történelemtanár szeretnék lenni. Az anyagi helyzetünk nem engedett volna meg egy esetleges ungvári fizetett szakot, így egyértelmű volt, hogy a főiskolát választom. Nincs tandíj, közel van, noha akkor még nem volt történelem szak, így úgy tűnt, hogy tanítóira felvételizek… Mondanom sem kell, hogy nem repestem túlzottan a boldogságtól. Az osztályfőnökünk érettségi előtt felhívta a figyelmemet, hogy történelem-földrajz szakot indítanak a főiskolán, így nem volt kérdés számomra, hogy milyen szakra adjam be a jelentkezésemet.

– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Szerettem főiskolás lenni. Akkoriban még nem volt olyan sok diák, szak és szakpárosítás. A tanárokkal talán közvetlenebb viszony alakult ki, mint amit tanáréveim alatt tapasztaltam. Olyan érzés volt a főiskolán tanulni, mintha egy nagy családnak lettem volna a része. Még nem volt kollégium, de a magyarországi csoportos részképzések alkalmával belekóstolhattunk a kollégiumi életbe is. Jó visszagondolni az ott eltöltött időre, egy-egy vizsgaidőszakra. Ötödévesen a Kárpátalja hetilapnál is dolgoztam egy fél évig külsős munkatársként.

– Nem unatkoztál a főiskola után sem…
– Van egy pillanat, amikor elgondolkozol azon, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel. Nekem a történelem volt az álmom, ebből szerettem volna doktorálni, de végig a földrajzból készítettem az írásbeli munkámat. Eltöprengtem azon, hogy milyen tantárgyak fogtak meg a főiskolás éveim alatt. Úgy döntöttem, beadom a jelentkezésemet a Debreceni Egyetem filozófia és szociológia szakára. Az utóbbit lekéstem, így filozófia szakon kezdtem meg a másoddiplomás tanulmányaimat. Ettől kezdve szélesedett az életterem.Volt három munkahelyem: a Papi Általános Iskolában már ötödéves koromtól dolgoztam. Később kaptam egy osztályt, máig is nagyon szeretem őket. Ők voltak a zsák, én pedig a foltjuk. Mellettük tanultam meg, hogy ki kell állni másokért, főként a gyerekekért. A 2002/2003-as tanévben kaptam órákat a Kaszonyi Középiskolában (két évig dolgoztam ott), s ugyanekkor hívtak a Rákóczi-főiskolára, ahol tanársegédi állást ajánlottak fel. Tudtam, hogy utálni fogom magam, de ez vissza nem térő lehetőségnek ígérkezett, ezért elfogadtam. Ekkor kezdtem a filozófiai tanulmányaimat is. Kierkegaard szerint bármit is teszünk az életben, meg fogjuk bánni. Itthon egy szellemlény voltam. Hétfőtől csütörtökig Kaszony és Papi között ingáztam, pénteken Beregszász, s emellett Debrecenben is megkaptuk a listát. Néha úgy éreztem, mintha olvasói maratonon lennék. Egy ponton el kellett döntenem, hogy kiakarok-e fordulni önmagamból, olyan emberré válni, akivé soha nem szerettem volna.

– Hogyan döntöttél?
– Rájöttem arra, ha tanárként szeretném folytatni az életem, akkor a legalsó szinten tehetek a legtöbbet. Napi szinten nagyon sok problémával találom szemben magam, de ha hosszú távon egy-egy gyerekkel sikerül elérni, hogy leüljön olvasni, esetleg történelem vagy földrajz szakon tanuljon tovább, akkor már tettem valami jót. Öt év után beadtam a felmondásomat a főiskolán, s úgy döntöttem, hogy a filozófiát sem fejezem be. Megvan minden alapvizsgám, szigorlatom, egyedül a szakdolgozat megírása maradt el. Itt nem a diplomán volt a hangsúly, önmagam megismerése volt az elsődleges cél.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának? Miért érdemes az intézményt választani?
– Anyanyelvemen tanulhattam, eljuthattam külföldre, s valószínűleg ennek tudható be, hogy másoddiplomára jelentkeztem. Érzelmi vonalon önmagam megismerését az adott közösségen belül. Talán a főiskolán éreztem először, hogy egyenlő félként bánnak velünk, ahol csak a tudásunk számít, és nem az, hogy honnan jöttünk vagy kik a szüleink.
Én hiszem azt, hogy a főiskola olyan tudást közvetít, amelyre szüksége van egy 21. század elején élő diáknak. A főiskolára jelentkezők anyanyelvükön tanulhatják az adott szaktantárgyat, kiállhatnak önmaguk és a magyarságuk mellett. S nem utolsósorban tiszta lapokkal játszva tanulhatnak.

– Beszélhetünk-e tervekről? Milyen célok, ideológiák mentén éled a mindennapjaidat?
– Nincsenek világmegváltó terveim, nem vagyok az ideológiák híve. Az életemet meghatározza, hogy krisztuskövető vagyok. Igyekszem mindenkit szeretni, mindenkivel jó viszonyt ápolni, még ha nem is mindig sikerül, mivel nem igazán tudok kompromisszumot kötni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy sikerül meglátnom másokat, még ha ez nem is mindig derül ki egyértelműen.
Továbbra is tanítani szeretnék. Nagyon remélem, hogy nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy veszélybe kerüljön a magyar oktatás, hisz, ha ez elvész, akkor előbb-utóbb az itt élő magyarság is odalesz.
Tizenharmadik tanévemet töltöm itt tanárként. Nem tudhatom, hogy mi vár rám, de szeretem, amit csinálok és szeretnék innen nyugdíjba menni.
– Kívánom, hogy sikerüljön!
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma