Akikre büszkék lehetünk… Interjú Molnár Ferenccel
Ezt követően doktori programba vágott, hamarosan a nyomdába kerül az első könyve. Folyamatosan kutat, szeretne a végzettségének megfelelő munkát találni. Ismerkedjünk meg vele közelebbről!
– Zápszonyban születtem. Az általános iskola első négy osztályát a településen végeztem. Tízéves voltam, amikor megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy „beregszászi gimis” szeretnék lenni. A gyermekfejjel meghozott döntés valódi jelentőségére csak később döbbentem rá. A Beregszászi Magyar Gimnáziumban ugyanis magas színvonalú oktatásban részesülhettem. Az első tanévem alkalmazkodással telt, amelyet szerencsére a tanulmányi eredményeim fokozatos javulása követett. A pozitív változásoknak szemmel látható jelei is voltak: például olvashatóvá vált az írásom. A tanáraim bizalmának köszönhetően kárpátaljai és nemzetközi tanulmányi versenyeken is részt vehettem. Ezek közül a megyei KMPSZ (Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség – a szerk.) vetélkedőkre emlékszem vissza a legszívesebben, ahol három tantárgyból (történelem, földrajz és fizika) sikerült első helyet szereznem. Gimnáziumi éveimet kitűnő osztályzattal, aranyéremmel zártam.
– A Rákóczi-főiskola mellett több érv szólt. Döntésemben egyformán szerepet játszott az intézmény lakóhelyemhez való közelsége, illetve a várható költségeket is kedvezőbbnek ítéltem meg más intézményekhez mérten. Így már másfél-két évvel az érettségi előtt elhatároztam, hogy csak a beregszászi főiskolára fogom beadni a papírjaimat. Ettől kezdve a felvételi vizsgákra összpontosítottam. A felkészülést nem akartam az utolsó percre hagyni, ezért minél hamarabb szerettem volna eldönteni, hogy milyen szakokra jelentkezem. A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha a történelem–földrajz vagy a földrajz–történelem szakpárok közül választok, hiszen gimnazistaként e két tárgyra szántam a legtöbb energiámat. Viszont a főiskolai kínálatot böngészve az angol–történelem párosítás elgondolkodtatott, s végül ezt a lehetőséget választottam. Egyrészt mindig is közelebb állt a szívemhez a történelem, mint a földrajz, másrészt több lehetőséget láttam egy idegen nyelv elsajátításában.
A tanulás és a kutatómunka mellett igyekeztem időt szakítani a kikapcsolódásra is. Alkotóként nagy lelkesedéssel vettem részt például a főiskola szépirodalmi rendezvényein. Ezen idők terméke az a néhány humoreszk- és novella-kezdeményezés, melyek ma is ott száradnak egy-két kiadvány sárguló lapjain.
– Életem egyik legkedvesebb emléke marad az a főiskolai évzáró ünnepség, ahol felkérést kaptam arra, hogy diáktársaim nevében (is) köszönetet mondjak tanárainknak és szüleinknek azért a bizalomért és támogatásért, amelynek segítségével, mi mint anyanyelven tanuló kárpátaljai magyar diákok, tudást és diplomát szerezhettünk. Az esemény – a szokásoknak megfelelően – a beregszászi református templomban volt. Igazán felemelő érzés volt megtartani beszédemet a zsúfolásig megtelt templom közönsége előtt.
– A főiskola elvégzésének évében (2009) az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történelem Doktori Programjára nyertem felvételt. Ám ekkor még nem tudtam élni ezzel a lehetőséggel, mivel a Kárpátaljai Magyar Ösztöndíjtanács elutasította pályázatomat. Azonban nem adtam fel, s következő évben újból próbálkoztam. Ez alkalommal – a sikeres felvételi mellett – az ösztöndíjat is megkaptam, így minden feltétel megteremtődött ahhoz, hogy az ELTE PhD-hallgatójaként kezdjem meg doktori tanulmányaimat. Ezzel egy régi álmom vált valóra, hiszen olyan elismert kutatók gyakorlati óráin vehettem részt, akik a magyarországi történészszakma meghatározó képviselői. Tanáraim minden támogatást megadtak ahhoz, hogy eredményesen fel tudjam venni az intézmény ritmusát. Ebben legnagyobb segítségemre témavezetőm, Erdődy Gábor volt. Az ő útmutatásai nyomán kezdtem el a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye és az északkelet-magyarországi nemzetiségek 1848–1849. évi történetével foglalkozni. Doktori tanulmányaimat tavaly nyáron sikerült befejeznem. A soron következő feladat a neheze, azaz a disszertáció megírása lesz.
̶ Jelenleg egy nagyobb lélegzetvételű munka utolsó simításait végzem, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben napvilágot lát az első könyvem. Ebben a munkácsi egyházmegye 1848-1849-es kronológiája mellett azokat a tanulmányaimat is az olvasók elé tárom, amelyek szorosan kötődnek a fent említett görög katolikus püspökség egykori joghatósági területein élő népek történetéhez (ruszinok, magyarok és románok). Külön megtiszteltetés számomra, hogy a kiadvány a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola és a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédiai Munkaközösség közös gondozásában jelenik meg.
– Terveim között szerepel, hogy a végzettségemnek megfelelő állást találjak. Sajnos ez a mai világban már diplomákkal a zsebben sem könnyű. A jövőre nézve egyelőre annyi biztos, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Domus ösztöndíjának köszönhetően szinte az egész őszt kutatással tölthettem Budapesten. Reményeim szerint ez idő alatt sikerül majd befejeznem a doktori dolgozatomat. A disszertáció benyújtását követően szeretném elkészíteni azokat a tanulmányaimat, melyek megírására az utóbbi hónapokban nem volt időm.
– Még nem döntöttem el, hogy itthon maradok vagy külföldön fogok letelepedni. Ez nagyban függ majd attól, hogy hol sikerül munkába állnom. Ha csak rajtam múlna, akkor felváltva tartózkodnék Kárpátalján és Budapesten. Mindkét helyet egyformán szeretem, és kutatásaim szempontjából is ez lenne az ideális, mert ebben az esetben egyaránt használni tudnám a helyi és a fővárosi levéltárak anyagait.
– Kárpátalja számomra a szülőföldem, több mint pusztán lakóhely. Meglátásom szerint a szülőföld olyan lényeges alappillére az identitásnak, amely szilárd támpontot adhat ebben a gyorsan változó világban. Különösen igaz ez Kárpátaljára, melynek lakosai – nemzetiség és vallási hovatartozástól függetlenül – rengeteg nehézséget éltek meg a XX. században. A szülőföld iránt érzett szeretet és tisztelet olyan közös nevezőt teremthetnek az itt élők számára, amely mentén lehetővé válik egymás kölcsönös tisztelete.