Kezdőlap » Sorozatok » Akikre büszkék lehetünk » Akikre büszkék lehetünk… Interjú Opálenik Miroszlávval

Akikre büszkék lehetünk… Interjú Opálenik Miroszlávval

Egy falucska lakója egyszer csak felkerekedik szerencsét próbálni, s elindul egy úton, melyet jó társaság övez és prominens helyeken vezet keresztül.

Vándorunk tisztában van vele, hogy csak „annak van esélye a győzelemre, aki legalább elindul a versenyen”, így él a felkínálkozó lehetőségekkel.
De hogy mi köze van főhősünknek a diákcsínyekhez, Magyarország Kijevi Nagykövetségéhez és főként a rockzenéhez? Olvassuk végig Opálenik Miroszláv történetét, s mindenre fény derül!

– Bemutatkozásként mesélj kicsit magadról, gyerekkorodról, középiskolás tanulmányaidról!
– 1989. augusztus 17-én születtem az ungvári járási Tégláson. Ami a származásomat illeti: részben magyar, részben ruszin felmenőim vannak. Mindkettőre egyaránt büszke vagyok. Szoktam is viccelődni: németnek nézek ki, ruszin nevem van, Ukrajnában élek, én magam pedig magyar vagyok. A magyar volt az első szó, amelyet hallottam, otthon kizárólag ezen a nyelven beszélünk. Mivel falusi ember vagyok, korán megtanultam a munkát, s azt az alapvető életfilozófiát, mely szerint csak annak van esélye a győzelemre, aki legalább elindul a versenyen. Középiskolai tanulmányaim során átlagos srác voltam. Voltak tantárgyak, melyekből jobb eredményeket értem el, s voltak, melyekből gyengébb voltam. Ilyen volt a matematika. Hatodikos koromig édesanyám segítségével még valahogy húztam az igát, utána már ő sem értette. Viszont a biológiát, földrajzot, történelmet mindig is szerettem. Az utóbbi kettő iránt hobbi szinten most is érdeklődöm, már amennyire időm engedi. Olyan 15-16 éves koromban jöttem rá arra, hogy engem a nyelvek érdekelnek igazán. Az ukránt még a középiskolában elsajátítottam, aztán jött az orosz, majd a német, amelyből 2012 márciusában középfokú nyelvvizsgát tettem Kijevben a híres Goethe Intézetnél. Most az angol következik. Szüleim valami miatt ukrán osztályba írattak, ám miután látták, hogy nem érzem jól magam abban a környezetben, mi több: otthon a házi feladat megoldása közben magyarul gondolkodom, engedtek a nógatásomnak, s átvezettek magyar osztályba. Édesanyám áthozta a szomszéd kislány Betűországát, s én két este alatt magamba szívtam a magyar ABC-t. Mondanom sem kell, hogy az osztályunkban én olvastam a legszebben magyarul.

– Miért választottad a beregszászi főiskolát, tudatos döntés volt részedről?
– Tudatos is, meg nem is. Ezen, általam szerencsésnek ítélt döntésem meghozatalában szintén édesanyám volt a segítségemre. Tudniillik felvettek az Ungvári Nemzeti Egyetem ukrán szakának levelező tagozatára, már a tandíjat is befizettem (amelyet később vissza kellett kérni a banktól). Aztán édesanyám azt olvasta a Kárpátalja hetilapban, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola pótfelvételit hirdet. Gondoltuk, egy próbát megér. 80 volt az a ponthatár, amely fölött a hely már ingyenes volt. Én 109-et értem el. Így lettem a Rákóczi-főiskola magyar-ukrán szakos hallgatója.

– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Mint ahogy az életben lenni szokott, voltak jó és kevésbé kellemes pillanatok. De azt hiszem a jóból több volt. Legalábbis mi gondoskodtunk róla, hogy így legyen. A magyar-ukrán szakon én voltam az egyetlen fiú, illetve az ukrán-magyar szakon is volt egy fiú. Úgyhogy meg voltunk becsülve. Akkoriban valahogy borzasztóan nehéz volt bekerülni a kollégiumba, így hát én a kezdetektől albérletben laktam, amelyet így utólag egyáltalán nem is bánok. Sőt. Nem akarom megsérteni a kollégistákat, de mi a lakótársaimmal sokkal érdekesebb, izgalmasabb, adrenalinosabb és tartalmasabb „akciókban” vettünk részt. Számos alkalommal volt bográcsfőzés, különféle diákcsínyek, májusfaállítás (kilenc méter magas fa, teljes díszítés, színvonalas szerenád: hangfalak, mikrofonok, szintetizátor, elektromos gitár, ének stb.), paródiák és még sok más felejthetetlen élmény, amelyet mi rendszerint dokumentáltunk. Számos fotó- és videofelvételünk van azokból a szép időkből. Egyszer, emlékszem, egy nehéz nap után a haverommal elmentünk futni, aztán röplabdáztunk és hazafelé is futottunk. Hullafáradtan érkeztünk haza. A kapu előtt a cimborám hülyeségből megkérdezte, hogy mi lenne, ha át kellene másznunk a kaput? Azt válaszoltam, hogy én nem bírnám megtenni. Aztán amikor ki akartuk nyitni a kaput a kulcsunkkal, az nem nyílt ki, mert a tulaj belülről benne felejtette a saját kulcsát a zárban. Ekkor mi átmásztuk a magas, tüskés tetejű kerítést, holott három választásunk is lett volna: 1. Csengetünk a tulajdonosnak. 2. Felhívjuk mobilon a harmadik lakótársunkat, aki bent volt a lakásban. 3. Elég lett volna, ha csak az egyikünk mászik át és belülről kinyitja a kaput.
Szóval ilyenek voltunk.

– Mi történt a főiskola után?
– Már ötödik évfolyamra jártam, amikor állásajánlatot kaptam Magyarország Kijevi Nagykövetségétől, mint tolmács-fordító. Itt jegyezném meg, hogy amikor elindult a Kárpátalja.ma hírportál, én is részt vettem a munkában: cikkeket fordítottam és néhányat jómagam is írtam. Mivel Orosz Ildikó, a főiskola elnök asszonya jól ismeri a jelenlegi magyar nagykövetet, aki akkor épp egy fordítót keresett, engem ajánlott. Egyébként most volt kereken két éve, hogy 2011. augusztus 1-jén munkába álltam. Eleinte rettenetes honvágyam volt, de aztán lassan magamra találtam.

–Mit takar ez a munkakör?
– Munkaköröm alapvetően levelek, külügyminisztériumi jegyzékek, elnöki, miniszterelnöki levelek, szerződések stb. fordításából áll és néha-néha szóbeli tolmácsolásból. Ezenkívül különböző adminisztratív jellegű feladattal is megbíznak: adatbázis készítése az adóhivatal részére ÁFA visszatérítés céljából, vonatjegy, repülőjegy foglalás stb. Továbbá, amikor a kollégám szabadságra megy, én helyettesítem a központi telefonnál.

– Mivel töltöd a szabadidődet? A zene mennyire van jelen a mindennapjaidban?
– Megmosolyogtató a kérdés. Szeretek olvasni, úszni, futni, kerékpározni, teniszezni, edzésre járok, egészségesen táplálkozom, nincsenek káros szokásaim. Ez is egyfajta hobbi, amely az ember életfilozófiáját tükrözi vissza. Ami számomra hobby number one, az egyértelműen a zenélés. Már lassan egy éve annak, hogy jelentkeztem egy rockzenekarnál billentyűsnek. Azóta volt egy dobos csere, a basszusgitárosunkat kirúgtuk, mert alig járt a próbákra, és minket is hátráltatott. Amióta a gitárosunk belefáradt a szervezési feladatokba, azóta én szervezek mindent. Szeretem csinálni. Nemrég megismerkedtem egy jó basszusgitárossal. Van egy jó hangú énekesünk, akinek a hangja a Pataky Attiláéra hasonlít, csak épp magyarul nem tud énekelni. Azóta vannak saját szerzeményeink, persze ukránul. A legtöbb ember, ha azt a szót hallja, hogy rock, automatikusan agyontetovált, telepiercingelt, zavaros tekintetű, üvöltő rockerekre gondol. Ez nem így van. Mi ugyanolyan normális emberek vagyunk, mint bárki más. A mi dalaink ugyan dinamikusak, de egyúttal dallamosak is, és megvan bennük az üzenet és a líra. Jelenleg zajlanak a fellépési előkészületek, amely még egy kis időt és energiát igénybe vesz, de aztán már sima a pálya. Minden a közönségen fog múlni: ha odalesz érte, akkor rálépünk a gázpedálra. Ha valamire nincs kereslet vagy érdeklődés, akkor azt nem szabad erőltetni. Nem akarom nagyon részletezni, de szerintem még fognak hallani rólunk.

– Mit adott neked a főiskola?
– Ha nagyon objektíven, érzelemmentesen és tömören akarnék fogalmazni, azt mondanám: a főiskola egy nagyon jó kiindulópont. De mivel én öt évig voltam ennek az egyedülálló intézménynek a viszonylag aktív hallgatója, nem tudom beérni ennyivel. A diplomaátadó ünnepségünkön én mondtam a végzős hallgatók nevében a köszönő- és búcsúbeszédet. Ha jól emlékszem, ott is elmondtam, hogy számomra a főiskola volt a második otthonom. Azt hiszem, ebbe minden bele van foglalva.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma
More in interjú
A problémafelvetés tájékoztat – Orosz Ildikó a Tusványosi Szabadegyetemről

A mi időnk! mottó alatt futó 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban több kárpátaljai vendég képviselte térségünket, és számolt be...

Close