Akikre büszkék lehetünk… Interjú Pallagi Lászlóval

A pedagógusi pálya egyik legnagyobb kihívása a tanulók tiszteletének, megbecsülésének elnyerése.

A pozitív visszacsatolás erőt ad és további munkára sarkall – véli Pallagi László, a Somi Általános Iskola történelemtanára –, de ha ez nem sikerül, akkor egy életre elveheti az oktató kedvét a tanítástól, aki így soha nem lehet igazán boldog a munkájában.

– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– Pallagi László vagyok, 1988. február 8-án születtem a Beregszászi járásban található Csonkapapiban. Nagyon jó gyermekkorom volt, egy szép faluban, a település (számomra) legszebb táján nőttem fel, és a gyermekkorom szabadidejének nagy részét is az előttünk lévő patak partján töltöttük el a húgommal és a barátaimmal. Az elemi iskolát Csonkapapiban végeztem, majd a Kaszonyi Középiskolában folytattam tanulmányaimat. A tanulás mindig jól ment, amit elsősorban szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetek, akik folyamatosan biztattak és mellettem álltak tanulóéveim alatt, s bármilyen kérdéssel, problémával találtam szembe magam, ők a legjobb tudásuk szerint próbáltak a segítségemre lenni. 2005-ben jó osztályzattal fejeztem be a középiskolát, s az érettségi után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem-földrajz szakán folytattam tanulmányaimat.

– Miért választottad a Rákóczi-főiskolát? Csak ide jelentkeztél?
– Ez egy elég érdekes történet, mivel a középiskolában inkább reál beállítottságú tanuló voltam, s a tanáraim arra bíztattak, hogy matematika szakra jelentkezzek, s ha lehet, az Ungvári Nemzeti Egyetemet válasszam tanulmányim következő állomásaként. Ám én nem így tettem, mert a matematikát értettem ugyan, de nem szerettem, annál inkább a történelmet, melyből dicsérő oklevelet kaptam a középiskola elvégzése után. A felvételi kérelmemet több helyre is beadtam: az egyetemre történelem, a főiskolára történelem-földrajz és matematika-informatika szakra (ez utóbbit inkább csak külső ráhatásra). A felvételi vizsgák nem kezdődtek zökkenőmentesen, mivel amikor bementem érdeklődni a vizsgák időpontja felől a főiskolára, közölték velem, hogy fél óra múlva kezdődik a mértan felvételi, melynek „roppantul örültem”. Ezek után nem ért meglepetésként, hogy a vizsgán negatív elbírálást kaptam. A többi vizsga már gördülékenyen ment, felvételt nyertem az egyetem történelem szakára költségtérítéses-, illetve a főiskola történelem-földrajz szakára fizetetlen formában. Választás előtt álltam, sokan próbáltak az egyetemre rábeszélni, ám több érv szólt a főiskola mellett (Beregszász közelsége, anyanyelvemen tanulhattam, fizetetlen szak stb.) s végül ez utóbbi mellett tettem le a voksom. Akkoriban a történelem mellé a földrajzot, a magyart vagy az angolt lehetett választani, s nekem a földrajz volt a legszimpatikusabb, ezért választottam a fő szakom mellé ezt a tantárgyat. A döntésemet ma sem bántam meg, mivel a földrajz terepgyakorlatok hatalmas élményt nyújtanak egy egyszerű kárpátaljai diák számára. Felejthetetlen emlékek fűződnek ezekhez az utazásokhoz.

– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– A főiskolás évek nagyon vidáman teltek, de sajnos gyorsan tovaszálltak. Tanulmányaim során rengeteg tapasztalattal, baráttal, ismeretséggel és tudással lettem gazdagabb. A középiskola végén a tanáraink folyton azt emlegették, hogy várjunk még, majd visszasírjuk az itt eltöltött éveket, de ez velem nem történt meg, mivel ahogy telt-múlt az idő, én mindig jobb és jobb helyre kerültem. Ez történt az érettségi után is, a főiskolán felnőttként bántak velünk a tanáraink. Nagyon jó csoporttársaim voltak, mind történelem, mind földrajz szakon, s legtöbbjükkel a mai napig ápoljuk a baráti kapcsolatot. A főiskolás évek elején Beregszászban laktam albérleten az egyik csoporttársammal, aki egyúttal gyermekkori barátom is, így nem teltek unalmasan a hétköznapjaink.
Kivételes tanárok oktattak mindkét tanszéken, akikhez bármikor fordulhattunk problémáinkkal, ők mindig készségesen segítettek nekünk. Itt külön kiemelném kurátoromat és témavezetőmet, Molnár D. Erzsébetet, valamint Váradi Natáliát, akikre a főiskolás éveim után is bátran számíthattam, számíthatok. Ők támogattak és ösztönöztek arra, hogy képezzem tovább magam és jelentkezzek a doktori képzésre. De a legnagyobb hálával a szüleimnek és nagyszüleimnek tartozom, akik biztosították számomra az anyagi feltételeket, melyek nélkül nem lehetett volna sikeresen elvégezni a tanulmányaimat.

– Mi történt a főiskola után?
– Még a főiskolás éveim alatt munkalehetőséget kaptam Ködöböcz Attilától, a Somi Általános Iskola igazgatójától, melyet nagy örömmel el is fogadtam. Kezdetben félállásban, majd a diploma megszerzését követően teljes munkakörben taníthattam az iskolában, s azóta is igyekszem meghálálni az igazgató belém fektetett bizalmát, aki sokat segített pályakezdő éveimben.
A tanítás mellett mindig is szerettem kutatni, megismerni a múltat, mivel úgy vélem, hogy annak elemeiből épül fel a jövő, s rengeteget tanulhatunk az elmúlt korok nemzedékeitől. 2012-ben jelentkeztem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába. A felvételi vizsga sikerrel zárult, így jelenleg másodéves doktoranduszhallgató vagyok, és a szomszédos Som történetével foglalkozom a készülő disszertációmban.

– Nemrég Bonis Bona díjat kaptál, és a napokban egy anyaországi helytörténeti pályázaton is dobogós helyezést értél el. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
– Jóleső érzéssel töltenek el az elismerések, önbizalmat és erőt adnak a további munkához. A Bonis Bona díj a tanári, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei pályázat pedig a kutatói tevékenységemre ad pozitív visszacsatolást. Ugyanakkor minden díj értékét vesztheti akkor, ha pedagógusként nem küzdjük ki a legfontosabbat: a tanulók megbecsülését. Mindig nagy örömmel tölt el, ha látom a gyerekeken, hogy érdeklődve hallgatják az előadásaimat, tudnak válaszolni a kérdéseimre, s ha mosolyt tudok csalni az arcukra. Ilyenkor rájövök arra, milyen jó tanárnak lenni, s hogy nem hiábavaló az, amit csinálok.

– Mik a terveid?
– Amikor beadtam a jelentkezésemet a doktori képzésre, többen úgy gondolták, hogy egy jobban kifizetődő állás reményében teszem mindezt. Már a főiskolás éveim alatt is az élethosszig tartó tanulás fontosságát próbálták belénk plántálni tanáraink, s én is e céltól vezérelve igyekszem boldogulni. Az abszolutórium megszerzését követően mindenképp szeretném megvédeni a disszertációmat, hisz a kutatásommal is teszek valamit az itteni közösségért, de a legnagyobb szolgálat az, ha a helyemen maradok, s tanárként igyekszem folyamatosan fejlődni és napról napra a lehető legtöbbet kihozni magamból.
Nagyon szeretem a munkahelyemet, öröm együtt dolgozni a mindig vidám és családias kollektívával.
Jövőre búcsút kell vennem az első kibocsájtó osztályomtól, nehéz szívvel fogok megválni tőlük, de bízom benne, hogy megtalálják helyüket a világban, és jó szívvel gondolnak majd vissza az együtt töltött időre.

– Mit köszönhetsz a beregszászi főiskolának? Szerinted miért érdemes az intézményt választani?
− A főiskolának köszönhetem azt, hogy kiléphettem a „nagybetűs életbe”, itt nőttem igazán fel, rengeteg tapasztalatot, barátokat, bölcsességet, élményt köszönhetek az intézménynek, amiért nagyon hálás vagyok, s ha arra járok, mindig szívesen látogatom meg az egykori tanáraimat.
Aki teheti, mindenképpen válassza a főiskolát, szakmai téren kitűnő felkészültségű tanári gárda várja az odaérkezőket, akik nem tagadják meg a segítségnyújtást a diákjaiktól. A főiskola színvonalas anyanyelvi oktatást biztosít hallgatóinak.

Kárpátalja.ma