Akiknek a játékát a Szinevéri-tó is hallhatta – Interjú az Emília vonósnégyessel

A cselló és a hegedű hangja külön-külön is magával ragadja az embert, de ha együtt szólalnak meg, különleges hangzásuk felejthetetlen élményt nyújt. Hasonlóképpen gondolja ezt Fiscsenko Emília, Szurma Krisztina, Táncsinec Natália és Babec Okszana, akik három éve hozták létre az ungvári Emília vonósnégyest, hogy zenéjükkel gyönyörködtessék és simogassák az őket hallgatók lelkét. Műveltek, szépek, szerények – ezáltal nagyok!

– Hogyan kerültetek kapcsolatba a zenével?

Krisztina: Tizenkilenc éves vagyok. Ungváron lakom. A Csajkovszkij zeneiskola befejezése után a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába felvételiztem. Jelenleg negyedik évfolyamos vagyok hegedű szakon. Már két éve dolgozom a Kárpátaljai Megyei Ukrán Zenei-Drámai Színház zenekarában, és azóta vagyok az Emília vonósnégyes tagja is, melynek édesanyám, Fiscsenko Emília a vezetője.

Okszana: Szintén a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem a tanulmányaimat hegedű szakon. Később a Donyecki, majd a Lembergi Konzervatóriumban is tanultam. Én is az ukrán színház, illetve a filharmónia szimfonikus zenekarában játszom.

Emília: A többiekhez hasonlóan Ungváron születtem, elvégeztem a zeneiskolát, zeneművészeti szakközépiskolát cselló szakon, ezután az Ivano-Frankivszki Egyetem következett. Tizennégy éve csellózom a színház zenekarában. A Kárpátaljai Megyei Kórus zenekarában, valamint a filharmónia szimfonikus zenekarában is játszom.

Natália: Ungváron születtem. Magyar tannyelvű iskolát végeztem, majd a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat hegedű szakon. Előbb az ungvári ukrán színház zenekarához kerültem, később a Kárpátaljai Megyei Filharmónia kamarazenekarának lettem a tagja. Párhuzamosan végeztem el a Donyecki Zeneművészeti Akadémiát.

– Több zenekarban játszotok. Miért volt szükség egy együttes megalakítására is?

Natália: Az Emília vonósnégyest hobbiból csináljuk. Jólesik.

Emília: Szerettünk volna több olyan zenét játszani, amely tetszik nekünk.

– Ha jól sejtem, Emília volt a vonósnégyes névadója.

Emília: Mivel én voltam az, aki szervezte a fellépéseket, tartotta a kapcsolatot másokkal, egyszóval képviselte az együttest, elkezdték Emília vonósnégyesének hívni a csapatot. Tulajdonképpen mások kezdtek el bennünket ezzel a névvel emlegetni. Mi pedig elfogadtuk, és már nem változtattunk rajta.

– Mikor jött létre az együttes?

Emília: Három évvel ezelőtt.

– Hogyan ismerkedtetek meg?

Emília: Mindnyájan az ungvári színházban dolgozunk, kollégák vagyunk. Észrevettük, hogy közös nézeteink vannak, hasonló az ízlésünk, mind a négyen lelkesek vagyunk.

– Barátnők vagytok egyébként?

Emília: Igen, ez nagyon fontos számunkra. Fontos, hogy megértés legyen közöttünk.

Krisztina: Nagyon sokat utazunk. Eléggé furcsa lenne, ha nem jönnénk ki egymással. Mondhatom, kiegészítjük egymást, szeretünk együtt lenni.

Okszana: Az elmúlt három év alatt nem is volt komolyabb konfliktusunk. Szerencsésen egymásra találtunk.

Natália: Munkán kívül is nagyon sok időt töltünk együtt, nemcsak négyen, hanem családostul is. Sok a közös témánk a mindennapi életben, ami még jobban összeköt.

– Milyen műveket adtok elő?

Natália: Igyekszünk lépést tartani a zene fejlődésével.

Okszana: Sokan úgy gondolják, hogy ha vonósnégyesről van szó, akkor csak klasszikus, szomorú dalokról lehet szó. Igyekszünk korszerű darabokat is feldolgozni, ezt nagyon szereti a közönség, különösen a fiatalok. AC/DC-, Coldplay-számokat is játszunk például.

Krisztina: A zenei összeállítás attól függ, hogy hova hívnak.

– És hova hívnak általában?

Emília: Emlékestekre, diplomaosztóra, emlékműavatásra, jótékonysági rendezvényekre, esküvőkre.

Natália: De voltunk már a Credo művészeti táborban is. Ivaskovics Józsi bácsit (Ivaskovics József, a Credo verséneklő együttes vezetője – a szerk.) régóta ismerem. Amikor a Credo együttes 20. születésnapját ünnepelte, akkor engem is felkért, hogy játsszak az általa összeállított szimfonikus zenekarban a Magyarországon megrendezett ünnepségen. Így az ismeretségnek köszönhetően meghívást kaptunk a zenei táborba is, ahol bemutathattuk a gyerekeknek a hegedűzenét, illetve azt a stílust, melyet képviselünk.

– Mit jelent számotokra a hegedű, illetve Emília számára a cselló?

Krisztina: Gyerekkorom óta hegedülök. Már nem tudom elképzelni az életemet hegedű nélkül. Ha néhány napig nem veszem a kezembe, akkor szinte elvonási tüneteim vannak. Hiányoznak a húrok, a közönség tapsa.

Natália: Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész akartam lenni. Pici koromban karácsonykor mindig keresztanyámnál kántáltunk, ahol unokatestvéreim kis koncertet adtak elő trombitán és zongorán. Talán ez volt az első lökés a zene világába. Amikor anyu beíratott hegedűre, nem is sejtettem, hogy már a 3–4. osztályban hivatásomnak fogom vélni a hegedűt. Szeretem a hegedű által átadni az érzéseket, gondolatokat. Ez olyan, mint egy keresztrejtvény: ha megfejted, boldog a közönség, én pedig annál inkább (nevet).

Okszana: Amikor anyukám beíratott a zeneiskolába, határozottan kijelentettem, hogy hegedűn szeretnék játszani. Eleinte nagyon csalódott voltam, amikor megtapasztaltam, hogy milyen sokat kell gyakorolni. Később jól ment. Negyedikesként már tudtam, hogy ez a hivatásom. Nem bántam meg, hiszen a munkám egyben a hobbim is. Semmi másra nem cserélném le a hangszerem.

Emília: A családomban elég sok a zenész. Édesanyám is hegedű szakon végzett a zeneművészeti szakközépiskolában. Ezért teljesen egyértelmű volt, hogy én is elsajátítok egy hangszert. Elmentünk édesanyámmal a zeneiskolába, hogy beírasson zongorára vagy hegedűre. Egy kis időre egyedül hagyott az épületben, amikor hozzám jött egy férfi, (mint később kiderült, ő volt Sutko Miroszlav, a tanárom), kézen fogott, és megkért: menjek be vele az osztályba, nézzem meg, hogyan játszik csellón egy lány. Éppen Havata Diana, a híres, Liszenko-díjas csellista játszott, aki akkor még csak hetedikes volt. A tanár megkérdezte, hogy szeretnék-e én is úgy játszani, mint ő. Én lelkesen igent mondtam. Mire édesanyám visszajött, mi már megírtuk a kérvényt a zeneiskola igazgatójának, melyben kértük a cselló szakra való felvételt. Azóta sem bánom.

– Krisztina lányát mégis hegedűre íratta be. Miért?

Emília: Három okom volt rá: mert két csellót eléggé nehéz cipelni, mert így duettben is tudunk játszani, és mert így nincs konkurensem. (nevet)

– Van-e példaképetek?

Emília: Ha úgy tudnék játszani, mint Havata Diana, akkor azzal megelégednék.

Krisztina: A hegedűsök közül Makszim Vengerov a kedvencem. Temperamentuma, előadásai példaértékűek számomra. A csellisták közül nagyon szeretem a Two Cellos nevű együttest.

– Mit szeretnétek elérni?

Okszana: A klasszikus akusztikus hangszerek mellett elektromos projektünket is szeretnénk fejleszteni. A fellépések száma növekszik, ezért egyre nehezebb mások hangfelszereléseit kölcsönöznünk. Nem könnyű dologba vágtunk bele, mert tudjuk, hogy a megfelelő felszerelés nem olcsó.

Emília: Minden együttes, így mi is szólókoncertre vágyunk.

Krisztina: Egy-egy rendezvényen, megnyitón vagy esküvőn nem mi vagyunk a középpontban. Egy szólókoncert pedig rólunk szólna.

– Van-e mód arra, hogy népszerűsítsétek az együttest?

Emília: Vannak videóink, van Youtube-csatornánk. Úgy gondoljuk, hogy manapság ez a fajta népszerűsítés a leghatékonyabb.

– Látjuk, tapasztaljuk, hogy elég sok zenész itthagyja szülőföldjét, Kárpátalját, hogy külföldön boldogulhasson. Titeket mi tart vissza? Van-e lehetőség idehaza a fejlődésre?

Emília: Valóban nagyon sok zenész költözik külföldre. Elszomorít ez a tény. Nekünk van munkahelyünk, mégpedig olyan, amit nagyon szeretünk. Mondhatnám, megvalósítottuk önmagunkat, elértük célunkat. A fizetésről most inkább ne beszéljünk (nevet). Munkánk mellett hobbiként együttesben is játszunk, ez a mellékkeresetünk. Elégedettek vagyunk. Tudjuk, hogy az ország helyzete nem könnyű, de optimisták vagyunk, reméljük, hogy jóra fordul minden.

Okszana: Én úgy gondolom, hogy a fejlődéshez nem szükséges elutazni. Itt helyben is ugyanúgy fejlődhet az ember, ha megvan hozzá az akarat. Ha maradunk, szülőföldünk kultúráját gazdagíthatjuk, földijeink életét tesszük szebbé.

Natália: Amikor ott vagy a színpadon, és zenélsz, majd a közönség tapssal díjazza és hálálja meg munkádat, nem jut eszembe az, hogy mennyi pénzt fizetnek a fellépésért. Annál sokkal többet kapsz a visszajelzések által.

Krisztina: Én szívesen elmennék külföldre tanulni, hogy valami újat is lássak, szakmailag fejlődjek, de azután mindenképpen visszajönnék.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésetek?

Emília: Volt egy eset, amelyet sohasem felejtünk el. Meghívtak egy fellépésre a Szinevéri-tóhoz. Az esti órákban tutajon kivittek bennünket a tavon lévő szigetre, és otthagytak. Este nyolctól tizenegyig kellett játszanunk Október volt, nulla Celsius-fok, hideg szél, sötét. Valahol a parton piknikezett a társaság, amely a megrendelőnk volt. Térerő nem volt, nem tudtuk felvenni a kapcsolatot sem velük, sem mással. Nemcsak fáztunk, féltünk is, minden egyes rémtörténet, horrorfilm eszünkbe jutott. Felváltva szünetet tartottunk, hogy megmelegítsük az ujjainkat. Nevettünk is, sírtunk is. A vége mégis jó lett: tizenegykor visszajöttek értünk, egy „kolibában” megvendégeltek, és végre meg is melegedhettünk.

– Legszívesebben a világ melyik városában, országában szerveznétek meg a szólókoncertet?

Emília: Ami reális: Magyarországon vagy Szlovákiában.

Okszana: Én legszívesebben Németországban lépnék fel.

Krisztina: Én a párizsi operaházban rendezném meg a szólókoncertünket.

Natália: Ungváron az Ilko galériában tartanám meg koncertünket olyan emberek számára, akik mindig is bátorítottak nehéz pillanatokban, olyanoknak, akiket érdekel a zenénk, akiknek tetszik, amit csinálunk. Olyanok számára, akik jönnek, mert szeretnek minket.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma