Kezdőlap » Sorozatok » Felhangolva » Felhangolva: egy életre elkötelezetten

Felhangolva: egy életre elkötelezetten

Turjanica Terézia, a Kodály Zoltán Művészeti Iskola fuvolatanára immár ötven éve végzi feladatát a tehetséges gyerekek és a fiatalok szolgálatában. Örömmel beszélgettem vele munkájáról, hivatásáról, annak szépségeiről és nehézségeiről, megvalósult terveiről és reményeiről.


Terézia Beregszászban született és itt töltötte gyerekkorát. Elmondása szerint zenei adottságait az édesanyjától örökölte, aki szeretett énekelgetni. Otthon is dúdolgatott, és tagja volt a templomi kórusnak.
Kilenc éves korában Terézia egy fúvós zenekart hallott az utcán, látta a felvonulásukat, és már akkor úgy döntött, hogy beiratkozik a zeneiskolába fuvola szakra.

Viszont eleinte hangszerhiány miatt nem fuvolára, hanem klarinétra vettek fel – magyarázza. – Aztán sikerült szakot változtatnom, aminek akkor nagyon örültem. Viszont ma már tudom, hogy a klarinét is egy gyönyörű hangszer – mondja Terézia.

A zeneiskola befejezése után nem volt kérdés számára hivatásának kiválasztása. Otthon határozottan bejelentette, hogy a zenei pályát választja. Sikeres felvételit tett az ungvári szakközépiskolába. Édesanyja különösképpen örült döntésének és támogatta mindenben. Tanulmányai befejezése után a huszti zeneiskolában kapott állást.

Úgy alakult, hogy ott maradtam egy negyed évszázadra, mivel ott mentem férjhez – emlékszik vissza. – Úgy látszik, így kellett lennie. Más volt a közeg, de szerettem ott dolgozni. Az ukrán környezetben megtanultam ukránul tanítani. Most előnyét is látom itt Beregszászban ennek az időszaknak, hiszen magyar és ukrán gyerekkel egyaránt tudok foglalkozni. – meséli.

1993-ban családi okok miatt ismét szülővárosába került, aminek a mai napig nagyon örül, hiszen itt élt a szüleivel, itt élnek a rokonai, ide kötik a fiatalkori emlékei. Azóta is lelkesen tanítja az ifjabb nemzedéket a beregszászi művészeti iskolában.

Körülbelül tíz éve a fúvós szakosztály vezetője, melynek jelenleg hat oktatója van. Szívén viseli az intézmény minden örömét, bánatát. A szakosztálynak van saját sikeres zenekara, a diákok rendszeresen vesznek részt versenyeken, fellépnek szólóban, trióban, kvartettben, együttesben.

Menetelésre évente körülbelül háromszor-négyszer kerül sor – meséli, – ekkor egyenruhába öltözve áthaladunk a városon, felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy vagyunk, és közben a városunkat is szolgáljuk. A mazsorett csoport, amely velünk tart ilyenkor, fokozza a látványt. A fúvósok feladata nem könnyű, mert a darabot kívülről kell játszani, és meg kell tanulni közben menetelni a hangszerrel együtt. De működik. Vannak most is olyan lelkes gyerekek, akik már befejezték a zeneiskolát, de szívesen bejárnak továbbra is a zenekarba.

Mint pedagógus, elmondta, hogy nem egy könnyű pálya a fúvós szak. Míg például a zongoristák, hegedűsök egy hangszerrel vannak kapcsolatban, a fúvós tanárok kezében ott van a klarinét, a fuvola, a furulya vagy éppen a szaxofon, amely ugyan nem tartozik a fafúvós hangszerek családjába, mivel nem készült sosem fából, de mégis ebbe a csoportba sorolják hangzása miatt.

Én nagyon örülök, hogy taníthatom a szaxofont. Korábban, a szovjet érában ezt a hangszert nem részesítették előnyben, mert a kapitalizmus hangszerének tartották. De ma nagyon népszerű. Az utóbbi időben már kislányok is egyre többen választják.

Szavai szerint a fúvós hangszerek oktatása nem egy egyszerű folyamat, mivel a zenélni vágyó gyerekeknek nem csak az ujjait kell igazítani a hangszerhez, hanem egy különleges légzéstechnikát, ajaktartást is meg kell tanítani. Az első próbálkozások sokszor sikertelenek, mivel a nehézségeket látva a gyereknek elmegy a kedve a gyakorlástól. Terézia fontosnak tartja, hogy ezekben a pillanatokban a tanár legyen jelen, képletesen fogja a kis kezét, hogy eljutassa egy bizonyos szintre. A vége felé már megjön a szorgalom, és ilyenkor a munka már kimondottan érdekes a tanár számára is. Komolyabb darabokat vesznek elő, készülnek a versenyekre.

Gyakori, hogy a szülő a gyerek első nyafogására már kiveszi a zeneiskolából – panaszolja. – De amikor sikerül elmagyarázni a szülőnek, hogy mennyi előnnyel jár ez a képesség elsajátítása, akkor sok sikert érünk el a továbbiakban.

A fúvós szakosztály tanárai folyamatosan fejlesztik a módszertant, továbbképzésekre járnak, de elsősorban megfigyelik, hogy a gyereknek melyik módszer felel meg, melyikkel halad jobban.

Terézia nem csak a diákjai, hanem kollégái miatt is úgy érzi, hogy jó helyen van.

Fiatal közösségben dolgozom, és igyekszem ehhez igazítani magam. Például nem szoktam felhozni azt a témát, hogy éppen hol fáj, mi fáj. Bőségesen megkapom a tiszteletet. Teréz anyunak is neveznek, hiszen én vagyok, azt hiszem, a legidősebb, a művészeti iskola Matuzsáleme. De azt nem éreztetik velem, hogy már fölösleges lennék az intézményben – mondja örömmel. – Szeretném átadni a fiatalabbaknak minden reményemet, minden vágyamat, hogy vigyék tovább. Nekem pedig minden vágyam, hogy itt a beregszászi művészeti iskolában a fúvós zene éljen, magas szintre kerüljön, viruljon. Ezért munkálkodom már hosszú évek óta. Fúvós hangszerre köteleztem el magam egy életre. Ki merem mondani, hogy ez egy ötvenéves pályafutás, ami nem sokaknak adatik meg. Még mindig a pályán vagyok, éppen a következő tanévre készülök, ha a Jóisten megengedi – összegzi beszélgetésünk végén.

A tanárnőt szabadidejében is utoléri a zene. Egyrészt, amikor a diákoknak keres darabot, azt ő is megtanulja, másrészt pedig énekel a római katolikus templom énekkarában. Közben a beregszászi főiskolán részt vett egy tárogató-képzésen. Emellett szeret úszni, bevallása szerint mindene a tenger.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!