„Mindenkinek szívügye” – Interjú a Beregszászi Református Egyház Kamarakórusával

Nem könnyű egy soktagú énekkarral interjút készíteni, hiszen mindenkit szóhoz szeretnék juttatni, mert mindenki egyéniség, mindenki fontos és megismételhetetlen eleme a csapatnak, mindenkinek voltak és vannak értékes gondolatai, érdekes történetei. A Beregszászi Református Egyház Kamarakórusa huszonöt tagból áll. A beszélgetésen a karmester – Poncz Ilona –, valamint Samók Attila, Samók Zsuzsanna, Pusztai-Tárczy Beatrix, Seres Erika, Olasz Tímea, Krémer István, Glóger Károly, Szilágyi László, Badó Norbert, Kristofóri Ildikó, Kenéz Erika és Szemere Judit képviselték a csapatot. Most az ő válaszaik által ismerhetjük meg Beregszász egyik leghíresebb kórusát.

– Mikor alakult az énekkar?

István: Körülbelül 2003 szeptemberében-októberében.

Ica: Így van, de hivatalosan 2004-tól van nyilvántartva mint kamarakórus.

– Ki kezdeményezte a megalakulását?

István: Két lelkészünk: Taracközi Mariann beosztott lelkipásztor és Pál Attila, az akkori beosztott lelkész. Ők szerették volna, ha istentiszteletek keretében énekelünk. Ladányi Katalin, a gyülekezet kántora hozta össze az első felállást jó hangú gyülekezeti tagokból, ők ma is az énekkar magját képezik. Kati néni vezette éveken át a kórust, illetve a Dalárdát, a gyülekezet férfikórusát.

– Csak Beregszászban énekeltek?

István: Lényegében igen. De azóta sok más helyen jártunk már különböző meghívásoknak eleget téve: Hajdúszoboszló, Miskolc, Sátoraljaújhely, Kolozsvár, Budapest… Illetve rendszeresen részt veszünk a kárpátaljai szervezésű kórustalálkozókon is.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépés?

Ica: Emlékezetes volt a 2013-as sátoraljaújhelyi fellépés, ahol a kamarakórus arany fokozatot ért el a kórusok országos minősítő hangversenyén. Erre az elismerésre igazán büszkék vagyunk.

Timi: Nekem az, amikor a Művészetek Palotájában énekeltünk Budapesten. A fellépés előtt körülbelül négy órát próbáltunk együtt egy összevont kórussal. Az a hangzás nagyon felemelő volt. Fantasztikus élmény!

István: Ott olyan érzésem volt, mintha egy angyali karban énekelnék, a vezető pedig az arkangyal.

– Milyen rendezvény keretében léptetek fel a Művészetek Palotájában?

Ica: A Református énekek hangversenyen, amely a Kárpát-medencei reformátusok legnagyobb zenei ünnepe. Ezt a találkozót minden évben megrendezik Budapesten.

Norbi: Nekem egy sátoraljaújhelyi fellépésünk a legemlékezetesebb, ahol csak nyolcan vettünk részt. Hatalmas összetartó erőt éreztem magunkban, a csapatban. Isten nagyon megerősített. Egy nagyon jól sikerült fellépés volt annak ellenére, hogy előttünk szép egyenruhás 25-30 fős kórusok léptek fel.

– Egyébként hány tagú az énekkar?

Norbi: Mindig változó. Sokan mennek, de vannak, akik csatlakoznak. Vannak, akik külföldre költöztek, vannak kismamák, akik jelenleg csak otthon énekelnek.

Ica: Papíron huszonöten vagyunk. Igazából nem egyszerű összeegyeztetni azt, hogy minden kórustag itt legyen a próbán. Mindenkinek van elfoglaltsága, családja, munkahelye. Néha szinte csoda, hogy ki tudunk állni, és végig tudjuk énekelni.

– Minek köszönhető, hogy neked mégis sikerül összetartani a csapatot?

Ica: Ez nem az én érdemem, én csak eszköz vagyok. Ez az Úristennek a kegyelme. Meg aztán a tagok is szeretnek jönni, mindenkinek szívügye. Közel áll hozzájuk, nem lehet csak úgy kilépni. Ez egy jó közösség, mindenki jólérzi magát. Igyekszem úgy tartani a próbákat, hogy az ne legyen kényszer, ne a muszáj uralkodjon, hanem barátságos legyen a légkör.

– És a többiek? Mi motivál benneteket abban, hogy egy énekkar tagjai legyetek?

Attila: Legfőképpen a szolgálat. Tehát fontos, hogy szolgáljak.

István: Nekem az énekkarhoz való csatlakozás egybeesett a gyülekezethez való csatlakozásommal. Éreztem, hogy Isten engem a tenyerén hordozott, és szerettem volna valamilyen formában szolgálni neki. Például énekelni, de nem akartam magam jelentkezni. Vártam, hogy megszólítsanak. És megszólítottak.

Zsuzsa: Az énekkar számomra olyan, mint egy zenekar. A szólamok találkozása a hangszerek összecsengésére hasonlít. Az énekhang egy gyönyörű hangszer, és nagy élmény egy csapatban énekelni, ahol mindenkinek megvan a saját szerepe.

Kristofóri Ildikó: Tizenegy éve jöttem a gyülekezetbe, és legelőször az énekkar fogott meg. Óriási vágy volt bennem, hogy én is ott legyek köztük, de az évek során nem igazán jött össze. Most egy éve vagyok velük. Icuka szólított meg. Szívesen igent mondtam. Ha az ember belefog valamibe, és azt valóban Isten dicsőségére teszi, akkor azt nem lehet fél szívvel tenni. Nagyon szeretek énekelni.

Károly: Én is hasonló vágyat éreztem. Irigyeltem a kórus tagjait, hogy ott énekelhetnek. Nem mertem jelentkezni, de mégis meghívtak. Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Örülök, hogy szolgálhatok.

S. Erika: Ladányi Kati néni szerettette meg velem az éneket még tizenhárom évesen, amikor ifjúsági énekkarba jártam. Majd tanulás, munka, gyerekek születése miatt nem tudtam visszajönni, pedig nagyon hiányzott. Most, hogy már nagyobbacskák a gyerekek, jövök szívesen. Számomra ez szolgálat.

– Férjeitek, feleségeitek mit szólnak ahhoz, hogy munka után is van programotok?

István: Ebben van tapasztalatom. Eleinte nagyon sok háború volt a feleségemmel. Aztán kezdte megtapasztalni Isten áldásait, amelyeket e szolgálat által ad.

– Milyen énekeket részesítetek előnyben?

Ica: Ünnepről ünnepre haladunk. Megnézem, hogy mit lehetne megtanulni. De a régebbiek közül is válogatunk időről időre.

– Milyen hangulata van a próbáknak?

Ildikó: Vidám.

Zsuzsa: Nekünk vidám, Icának nem mindig. (nevet)

Ica: Hát valóban úgy érzem magam egy-egy próba után, mint aki egész délelőtt ásóval dolgozott (nevet). Ettől függetlenül nagyon feltöltenek a próbák. Nem tudom nem maximálisan végezni a munkám. Nem szolgálat az, ha nem teszem oda magam teljesen. Gyerekkorom óta zenét tanulok, valamennyire kritikusan is nézem a közös munkát, hogy maximálisan kihozzam belőlük azt, amit lehet.

– Mióta vagy a karmesterük?

Ica: Körülbelül 2009-től. Előtte két évvel viszont már a kórus tagja voltam én is.

– Miért vállaltad ezt a feladatot?

Ica: Tulajdonképpen átruházták rám. Eleinte csak helyettesítettem az előző kórusvezetőt, majd engem bíztak meg a karmesteri feladattal. Örömmel vállaltam el.

– Icán kívül van köztetek olyan, aki hivatásszerűen zenész?

Ica: Ketten vannak még rajtam kívül: Barna Szvetlána és Lőrincz Katalin. Ugyanakkor vannak többen, akik jártak zeneiskolába, tagjai voltak valamilyen iskolai vagy zeneiskolai kórusnak.

– Mennyire okoz gondot az, hogy nem minden tag ismeri annyira a kottát?

Ica: Nem gond. Talán csak annyi, hogy valamivel több időbe kerül egy-egy dal megtanulása. De akit az Úristen jó füllel áldott meg, annak könnyebben megy.

Kenéz Erika: Én nagyon kezdő voltam, amikor bekerültem a kórusba. Azt sem tudtam, hogy szoprán vagy alt hangom van-e. Remélem, azóta egy kicsit belejöttem.

– Többen mondjátok, hogy számotokra szolgálatot jelent az éneklés. Nektek milyen pluszt ad ez a kórus?

Laci: Felemelő érzés, amikor egy-egy próba után hazamegyek. Gyakran előfordul, hogy hazafelé végig éneklek. Néha még otthon sem hagyom abba. A jó hangulat pedig egészségmegőrzés szempontjából is fontos, mert a vidámság, a nevetés meghosszabbítja az életet.

– Milyen gyakran énekeltek istentiszteleteken?

Ica: Körülbelül kéthavonta, főleg ünnepek és megemlékezések alkalmával. Beszéltünk arról a gyülekezet vezető lelkipásztorával, hogy jó volna gyakrabban, de úgy gondolom, hogy nem mindig megvalósítható. Máskülönben egy kórus fellépésének ünnepi hangulata van. Ha hetente énekelnénk, akkor veszítene az ünnepélyességéből.

– Hogyan látjátok ezt a kórust öt-tíz év múlva?

Zsuzsa: Az a terv, hogy megmaradjunk.

Ica: Van egy-két dal, amit jó lenne, ha a kórusunk énekelne a jövőben.

– Most mi a kedvenc dalotok?

Zsuzsa: Nekem a Te Deum (A trombita hangja) tetszik a legjobban. Sajnos mostanában nem gyakran énekeljük, mert az újabb tagok közül nem sokan ismerik.

Beccy: Az én kedvencem egy angol szövegű spirituálé, a Nobody knows…, amit még közönség előtt nem énekeltünk.

Timi: Valójában mind gyönyörű.

– Csak az ének miatt találkoztok, vagy baráti társaság is vagytok?

Attila: Évzárásként el szoktunk menni együtt szalonnát sütni.

Ica: De azért évnyitó is volt már.

Beccy: Esküvőn is énekeltünk, és azután elmentünk együtt sütizni. Valójában mind jól ismerjük egymást, és gyakran találkozunk a próbákon kívül is.

Ica: Mindannyian a gyülekezet tagjai vagyunk, sokan pedig a gyülekezet munkatársai, presbiterei, így hát rendszeresen találkozunk a gyülekezeti alkalmakon. Vannak többen is, akik jó barátok, egy baráti társaság tagjai. Itt mindenki ismer mindenkit, talán ennek is köszönhető, hogy olyan jó hangulatúak a próbák, a fellépések. Szeretünk együtt lenni, és külön áldás, hogy így együtt tudjuk szolgálni énekléssel az Urat.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma