Kárpátalja anno: a borzsavölgyi cigányvajda kápolnája

Az 1925. évi Ruszinszkói Almanachban jelent meg dr. Gulovics Titusz írása a borzsavölgyi cigányvajda kápolnájáról.

„A Borlógyil alján, mosolygó őszi mezőkön, ott, ahol a Borzsova-patak habjai csobognak, – erdőszélén, faluvégén egy szép, kicsi kápolna áll. Fehér falai az alkonyi napfényben messze világítanak a Vöröshegy alján és a Beregszász–Ilosva-i kis kávédaráló utasainak figyelmét is hamarosan magukra vonják. A kis fehér kápolnát Sándor vajda, a borzsavölgyi cigányok híres és jótékonyságáról messzeföldön ismert nagyura építette. Sándor cigány egyszerű vályogvető, muzsikáló, vasat kalapáló, feketearcu, Fáraó ivadék volt. Éveken keresztül szürke egyformaságban morzsolta napjait a Borzsavölgy boldogarcu kis metropolisában, Ilosván. Csöndes békéjének és egyhangú nyugalmának napjaiba azonban beledobbantott a világháború borzalma és az öreg Sándornak, aki időközben „népének” vajdája lett, annyi sok más apával együtt szintén el kellett búcsúznia fiától, hogy a becsület mezéjére küldje őt. És akkor Sándor cigány a Péter és Pál apostoloknak szentelt ilosvai öregtemplomban – leborulva a Szűz Mária képe előtt – fogadalmat tett, hogy keresztet emel az Istenfia tiszteletére, hogy az ő fia (a drága rajkó!) visszatérjen a háborúból. Fogadalmát meg is tartotta: A Vöröshegy alján, a vályogvető cigányok birodalmának határában, hatalmas kőkeresztet állíttatott. A kereszt két vízszintes fája az embergyilkolások négy véres esztendeje alatt, mint a szenvedő világ felé kitárt két ölelő jóság-kar hívta magához a Borzsavölgy szomorú népét hinni, imádkozni. Az anyák, akiknek kedves fia, a hitves, akinek gondos, szerető férje és a leány, akinek választottja a harci mezőkön küzdött, mind-mind idejöttek fohászkodni a seregek Urához. Közben telt-mult az idő. A háborúnak vége lett. A konjunktura (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni a vályogvető cigányoknál!) mind jobban kedvezett Sándor vajdának A vályog s a tégla ára emelkedett, az ingyen-munkadíj pedig változatlan maradt. Sándor ugyanis korlátlan ura és gazdája volt népének; a Vöröshegy alján mindenki neki dolgozott. Igaz, hogy ő is törődött a „fennhatósága” alatt levő Fáraó-nemzedékkel: ellátta őket mindennel. Vett nekik búzát, meleg ruhát, dohányt és tüzelő is csak akadt a Borlógyilben Sándor cigány rövidesen meggazdagodott Házat épített, földet és erdőt vett, s nemsokára valóságos nábob hírében állt a Borzsavölgyön. Halála előtt pár hónappal kápolnát építtetett a kőkereszt felé úgy, hogy a kereszt a kápolna oltárkeresztje lett. Azután, mint aki földi hivatását jól betöltötte, rábizta népét fia gondjaira és egy szép, bágyadt őszi estén visszatért lelke a Temetőhöz. Temetése nagy részvét mellett és fényes segédlettel ment végbe. A görögkatholikus esperes három pappal temette el — a fehér kápolna mellé. A borzsavölgyi cigányok, uruk halála óta búsan elszéledtek Ilosvárol. Ki tudja, hová itte őket forró, nyugtalan vérük? Sándor vajda emléke azonban továbbra is él a Borzsavölgyén és a fehér kápolna az irgalomkereső, istenfélő hivek buzgó imádságának állandó színhelye lett.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma